Ha őszinték vagyunk, az elmúlt 12 nap alatt duzzogtunk is eleget, mert nem értettük, mit keres egy ilyen kaliberű fesztiválon egy-egy csapnivaló, vagy ami még rosszabb: érdektelen produkció. Amin lekoppan a szemünk. Nagyon ciki, bizony, de előfordul. Átkalibráljuk az elvárásainkat, és inkább csak arról mesélünk, amiről érdemes.
Például a panszoriról, amit idén majdhogynem kommersz-színházként láttunk. A koreai Jaram Lee két évvel ezelőtt egymaga letaglózta a nagyterem minden nézőjét a Kurázsi mama-átdolgozásával. Idén szintén Brecht-darabot hozott, A szecsuáni jóléleket, és mindenki derűsen emésztette ezt a mutáns Brechtet.
Kimaradt a torokszorítás. Számomra legalábbis. Persze attól még egy kiemelkedően jó előadásról beszélünk, mindenképpen dobogós lenne a fesztivál-toplistámon.
A hagyományos panszori, azaz énekelt, minimális zenekísérettel bemutatott történetmesélés Jaram Lee színházában kortárs, európai színházi sajátosságokkal keveredik. A világörökség részét képező műfajtól idegen elemek, teszik „fogyaszthatóvá” a panszorit számunkra is. Ilyen a történet (a panopktikum néhány fennmaradt darabjait játsszák újra meg újra a hagyománytisztelők), a hangszerelés (általában csak egy dob kíséri az énekest), de idegen a műfajtól a több mellékszereplőt személyesítő Kar, aki tánccal vagy árnyjátékkal asszisztál a történetmeséléshez.
A zenekar szerepe egyébként megmarad: ők szolgáltatják a ritmust, a hangeffektusokat, biztatják a színészt. A közönség is megteheti, meg is teszi, a számára kézenfekvő nyíltszíni tapssal és brávózással.
Az off-programból a Bárka-színház előadását szemeltük ki, nagyon ihletetten, az Odüsszeusz szemeteslapátont. Philippe Genty és Mary Underwood a klasszikus irodalmi szövegből kiindulva rendez tárgyanimációt, amiben a leglehetetlenebb szerepekben látunk viszont egy-egy hétköznapi tárgyat. A humor legfőbb forrása ez. És persze az előadók, Szorcsik Kriszta, Marofka Mátyás és Jerger Balázs pazar játéka.
Az Interferenciák kiemelkedő és számomra talán legemlékezetesebb előadása a Cesarian Section. A lengyelországi Teatr ZAR is keverékműfajjal kísérletezik: a színen több a hangszer, mint a szereplő. A színészek is énekelnek, torokhangon vagy letisztult, szinte kristályos, éteri hangon.
A tárgyak is hangszerek. A testek is. Nem csupán a puffanásuk-csattanásuk tánc közben, hanem az a feszültség is, amivel a pattanásig feszített inak járulnak hozzá ehhez a koncerthez.
Tipikusan az az előadás, amit szeretnék újra megnézni. Majd újra. Más szögből. Hogy mindegyik zenészt lássam, az első másodperctől a végéig. És tipikusan az az előadás, amiről olvasni szeretnék utólag is. Segít az emlékezésben például a szinopszis. Nagyon örülök, hogy rátaláltam. Ugyanott a játéktér rajza is. Nem is kell többet mesélni. Meg kell nézni ezt is. Aki látta, azért. Aki nem látta még, azért.
Olvasson még:
Fotó: Biró István