Az ember, aki az 1989. decemberi események szikrája volt, az Adevărulnak adott interjújában azt mondja, „a forradalmat ellopták”. Tőkés László úgy gondolja, Klaus Johannis megválasztása, szimbolikusan, „az embereknek azt a politikai vágyát jelenti, hogy folytatódjon a rendszerváltás”. Az interjút Melania Cincea (Timpolis) készítette Iulia Badea-Guéritée koncepciója szerint.

Ebben az időszakban emlékezünk meg a kommunista rezsim romániai bukásának 25. évfordulójáról. Ennek kapcsán hívtuk meg Tőkés László magyar euroképviselőt, az 1989. decemberi forradalom egyik emblematikus figuráját egy párbeszédre, az akkori december egyes ködös részeiről, a posztkommunista Románia elnökeivel kialakult kapcsolatáról, de azokról a veszélyekről is, melyek most, a kommunizmus bukása után 25 évvel fenyegetik Romániát.

„A forradalmat ellopták”

Három címkét szoktak az 1989. decemberi romániai eseményekre aggatni: forradalom, elkobzott forradalom, államcsíny. Melyik a helyes?

Népi megmozdulásoknak szoktam nevezni az 1989. decemberi eseményeket, melyek vitathatatlanul közösségünk ellenállásából indultak ki – mely december 15-én és 16-án erősödött fel, amikor az emberek összegyűltek a református templom körül – és kiterjedtek Temesvárra. Aztán ez a temesvári népi lázadás, melyet igazi, spontán, tiszta lázadásnak lehet tekinteni, forradalom képét öltötte. De az is igaz, hogy utólag, főleg a bukaresti lázadás december 22-i kitörése után a népi megmozdulásokra rászerveztek egy államcsínyt. Úgy vélem, a megmozdulások második szakaszában a lázadás, a forradalom és az államcsíny keverékéről beszélhetünk.

Mivel magyarázza, hogy a volt szovjet tömbben Románia volt az egyetlen ország, ahol a kommunizmusból való kijutás a 80-as évek végén vérontással történt? Ezen kívül a forradalom alatti gyilkosságok döntő többségét 1989. december 22-e után követték el.

Ez jelzi az államcsínyt. Romániában olyan erős diktatórikus rezsim uralkodott, hogy a hatalom egy része, Ceauşescuval az élen azt hitte, Romániában megállítható a kommunista rezsim bukása, a többi országgal szemben, ahol a kommunizmus már összeomlott. Így aztán ellenálltak ennek az egész Közép- és Kelet-Európát átható folyamatnak. Az utólag kirobbant terror éppen az államcsíny-elméletet támasztja alá. A hatalom megkaparintásában érintettek nem hagyták, hogy a hatalomváltás békésen történjen, ezáltal a hatalom különböző szárnyai, a puccsisták és azok között a kommunisták között robbant ki harc, akik azt hitték, hogy képesek megőrizni a hatalmat. Ezért került sor erőszakra.

Az utóbbi 25 évben milyen elvárások nem teljesültek?

Ha metaforákban fejezhetem ki magam, azt hittük, hogy a rendszerváltás, a forradalom az a kapu, melyen ha áthaladunk, szabadokká válunk és minden jó irányba változik. Később rá kellett ébrednünk, hogy mindazt, ami történt, inkább egy út metaforájával fejezhetjük ki. 1989. decembere csak a rendszerváltás kiindulási pontja volt és még ma, 25 évvel később is ezen az úton haladunk. Nagyon nagy késésben vagyunk. Nagyon lassan történtek a demokrácia felé vezető változások, melyekre szükségünk van. Éppenséggel azt mondanám, hogy nemcsak késésben voltunk ezen az úton, de

néhányszor vissza is fordultunk,

mint Isten bibliai népe…

Ezek a visszafordulások, ahogy ön mondja, a demokrácia irányába történt, elpuskázott 1990-es rajttal kapcsolatosak, amit a forradalomnak a volt kommunista hatalom másod-, harmadvonalához tartozó emberek általi elkobozásának rovására írtak…

Igen, mert ahogy azt a nép nagyon őszintén kimondja, a forradalmat ellopták. Ezért volt nagyon fontos az idei novemberi választás. Az új elnök megválasztásával – legalábbis szimbolikus módon – kifejezésre jutott a választóknak az a politikai akarata, hogy folytatódjon a forradalom, hogy folytatódjon a rendszerváltás.

Sokak szerint Temesvár volt és maradt a román társadalom zászlóvivője – most az európaiság szempontjából, akkor, 1989-ben a nyitottságával a világ felé. Csak véletlen volt, hogy a forradalom Temesvárról indult ki?

Ez a kérdés ellentmond a történelmi gondolkodásnak, hiszen ami megtörténik, az megtörténik. De a történelemben a dolgok nem véletlenül történnek, hanem vagy determináltak, vagy gondviselésszerűek.

Temesváron a gondviselés keze volt benne?

Anno mirabilis, a csoda éve – így szoktuk nevezni… Temesváron valóban egy sor addig elképzelhetetlen esemény történt. Ide tartozik az is, hogy a lázadás a karácsonyt megelőző időszakban és egy egyházi közösségben történt, amelyről ki lehet jelenteni, hogy az események katalizátora volt. Meglátásunk szerint ez

egy gondviselésszerű determináció volt.

1989 decemberében éppen ki akarták lakoltatni a Batthyány István (Timotei Cipariu) utca 1. alatti paplakból. Hogyan került abba a helyzetbe, hogy távozásra szólították fel?

Ezen események mögött életem egy hosszú időszaka, egy hosszú ellenállási időszak áll. A Securitate egyik célpontja voltam, sok évvel a forradalom előtt. Az egyházért, a vallási szabadságért, az etnikai és vallási kisebbségek jogaiért álltam ki. De a rezsim dühét leginkább az váltotta ki, hogy tiltakoztunk az éppen egy évvel korábban elindított falurendezési terv ellen. 1988 szeptemberében a miénk volt az egyetlen hivatalos megnyilvánulás, a temesvári esperesség református magjáé. Akkor Molnár János barátommal együtt írtunk egy memorandumot a falurombolás ellen, egy diplomatikusan megfogalmazott memorandumot, mert nyíltan nem szállhattunk szembe a rezsimmel. Azt hiszem, ez a lépés volt az utolsó csepp az 1975, a kolozsvári teológia elvégzése óta folytatott disszidensi tevékenységemben. Attól kezdve, 1988-tól megpecsételődött a sorsom. 1984 és 1986 között kirúgtak a klérusból, mert kiálltam a református közösségünk vallási és egyházi jogaiért. 1989-ben pedig úgy döntöttek, hogy egy távoli, elszigetelt faluba költöztetnek, hogy elveszítsem a közösségi alapot. Ellenállásom és az engem támogató közösség ellenállása vezetett ezekhez az eseményekhez.

Együttműködött a Szabad Európa Rádióval. Kivel és miként tartotta a kapcsolatot?

Nem egy bizonyos személynek küldtem anyagokat. Nem volt egy jól meghatározott pálya, vagy egy konkrét címzett. Úgy terjesztettem az anyagokat, ahogy lehetett.

De azért vannak kivételek. Például a 80-as évek elején jelent meg az első romániai szamizdat folyóirat, az Ellenpontok, melynek csak nyolc száma jelent meg. Eleinte nem is tudtam, hol fog megjelenni a romániai Magyar Református Egyház általános helyzetéről szóló cikkem. Később küldtem néhány anyagot ennek a folyóiratnak, de lelepleztek, házkutatást tartottak nálam, bántalmaztak, megfigyeltek.

Az én elméletem az volt, hogy nem tettem semmilyen törvénysértőt, amikor pedig az egyház, az emberi és a kisebbségi jogok helyzetét bíráltam, azt mindig Románia alkotmányának és az 1975-ös Helsinki Szerződésbe foglalt emberi jogoknak megfelelően tettem, amely szerződés biztosította a vallásszabadságot, a szólásszabadságot, és amely jogokat – elméletileg – a román állam is biztosított. És ezzel nyugodt lelkiismerettel legitimáltam magam mind a Securitatéval, mind a Párttal szemben. Bár mindenhol meghurcoltak, a Pártban is, a püspökségen is, hiszen a püspök a Securitate együttműködője volt, nyugodt lelkiismerettel legitimálhattam magam. Semmi olyat nem tettem, mely ellentétes lett volna az ország, vagy a román nép érdekeivel vagy törvényeivel.

Jóval december előtt már nemkívánatos volt a rezsim számára. De a forradalom után a volt Securitate egyes tagjai azt állították, hogy jóval 1989 decembere előtt arra kérték Nicolae Ceauşescut, tegyen lépéseket ön ellen, ám a diktátor állítólag elutasította ezt. Hogyan kommentálja ezeket a kijelentéseket?

Ezek ostobaságok. Volt némi védelmem, mert papcsaládból származom, apám egyházmegyei helynök volt, közismert család vagyunk Erdélyben. Tudott dolog, hogy Ceauşescu nagyon óvatosan bánt a klérussal és az egyházzal, igyekezett a vallási béke és szabadság bajnokának tűnni – némiképpen engedékeny volt velünk szemben. Engem csak 1989 decemberében vertek meg.

Temesváron verték meg?

Akkor vertek meg, többek között gumibottal, amikor december 17-e reggelén elvittek. Előbb a Securitatén voltam, aztán Szilágy megyébe, Menyőbe deportáltak, egy zsákfaluba, ahol eldugtak minket. Öt napig tartottak ott. Ezen idő alatt a vizsgálat otthon is folytatódott. A barátaimat itt, Temesváron börtönözték be, ugyanakkor bennünket a Securitate hallgatott ki, különösen a magyarokra és a reformátusokra helyezve a hangsúlyt. Valójában egy kirakatperre készültek, melynek során mindenért bennünket hibáztattak volna. De, hála Istennek, a helyzet megfordult…

A nyugati elemzők úgy vélik, a román nép nem elemezte és nem kutatta eléggé az akkor történteket. Ennek ellenére Romániának 2006 decembere óta, Traian Băsescu elnöknek hála, van egy hivatalos jelentése a kommunizmus bűneinek elítéléséről. Minek kellett volna természetes módon követnie azt a lépést?

Ezért a jelentésért nagyon hálásak voltunk Traian Băsescu elnöknek és Vladimir Tismăneanu úrnak, és azt mondhatnám, kellőképpen elégedettek az etnikai kisebbségek kommunizmus alatti életére vonatkozó fejezettel. De sajnáljuk, hogy a jelentésnek nem volt semmilyen jogi következménye, és a gyakorlatban és a valóságban nem volt folytatása. Azt hiszem, ez a jelentés az Európai Unióhoz való csatlakozás kedvéért született. Éppen a csatlakozás előtt, 2006 decemberében hozták nyilvánosságra. Egyszerű történelmi jellegű gesztus volt.

De mégis mivel magyarázza, hogy nem Emil Constantinescu kezdeményezte a kommunizmus erkölcsi elítélését?

Vagy nem volt elég bátor, vagy túlságosan óvatos volt, vagy a politikai mozgástere nem tett számára többet lehetővé, bár azt a benyomást keltette, hogy nyitott ebben az irányban. Éppen ezért mondta azt is, hogy legyőzték a szolgálatok, nem tudott többet tenni. Például a magyar egyházak ügyében sem. Akkor többször is felléptem, kitartóan és folyamatosan, az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásáért, Constantinescu úrnak pedig még arra sem volt bátorsága, hogy hivatalosan fogadja a magyar református egyház vezetőit. Nem akarta magát kompromittálni velünk, mint ahogy, például,

Klaus Johannis úr sem akarta magát kompromittálni

a református egyházzal. A temesvári megemlékezéseken engem még csak meg sem említettek a napirenden és a forradalomról szóló beszédben. Valószínűleg Klaus Johannis is őrzi az imázsát a román nacionalisták szemében.

E negyedszázad három elnöke közül kit éreztek a leginkább a képviselőjüknek?

Emil Constantinescu volt a leginkább jóindulatú elnök, de Traian Băsescu volt az, aki konkrétan komolyan vett bennünket, magyarokat. De ő is hagyta, hogy legyőzzék, mint Emil Constantinescu.

Traian Băsescu úr esetében mire utal, amikor azt mondja, hogy hagyta magát legyőzni?

Traian Băsescu esetében más volt. Én hiszem úgy, hogy hagyta magát legyőzni. Eleinte pozitív kapcsolata volt a kisebbségekkel. Ide sorolom azt a szimbolikus gesztust is, hogy kitüntetett Románia Csillagával, vagy a velünk folytatott nyílt párbeszédet. Nagyon ígéretes kapcsolat volt, legalábbis az elején. Később azonban visszahúzódott, sőt némiképp részt is vett Victor Ponta kormányfő magyarellenes diskurzusaiban.

„24 évvel ezelőtt először roppant meg a szovjet szikla. És ezt kőomlás követte. Ki tudta akkor, hogy ez az omlás negyedévszázadig fog tartani? Itt az ideje összeszednünk a köveket”, írta, tavasszal Dmitrij Rogozin a Twitter-fiókjában. Miként értelmezi ezt az üzenetet?

A volt Szovjetunióval és a jelenlegi Oroszországgal szemben él bennünk a gyanú. De nehezen tudom elhinni, hogy léteznének ilyen vágyak a volt szovjet birodalom helyreállítására. Nem hiszem, hogy lennének ilyen eltúlzott igyekezetek. Azt hiszem, Oroszország a szovjet korszak káros örökségét hordozza és ott egy nemzeti ébredés zajlik. Azt hiszem, az orosz ideológia – magát az orosz birodalmi hagyományt is beleértve – hatja át Vlagyimir Putyin elnököt, de véleményem szerint, nincs mitől félnünk.

Ön szerint, mi fenyegeti most a leginkább Románia jövőjét?

Azt hiszem, maga a kommunizmus a legnagyobb veszély.

Oroszország esetében is, Románia esetében is. Úgy gondolom, Magyarország már kikerült e veszély árnyéka alól. Mégis nemzetközi téren Oroszország jelent némi veszélyt az egész térségre nézve. Azt hiszem, Oroszországnak nem tetszik, hogy az egyesült Európa bővül, és e tekintetben az útjában állunk.

Hisz egyes politikai elemzők azon elméleteiben, melyek szerint Oroszország – nem hivatalosan – támogatja Európában a szélsőséges mozgalmakat, a szélsőséges diskurzust – erre Magyarországon, de még Romániában is vannak példáink –, hogy végül meggyengítse az európai építményt?

Semmiképpen sem hiszem, hogy ez Romániában vagy Magyarországon így lenne. Ukrajna, egy szláv ország esetében fennáll ez a veszély, és alkalmazzák is. De az Egyesült Államok is alkalmazza ezt a destabilizálási folyamatot és úgy hiszem, ez a nagyhatalmak játéka. De nem hiszek a szélsőségesség elméletében. Azt hiszem, túlzás az a kijelentés, hogy általában véve a szélsőségesség veszélyeztetné Európát. Azt hiszem, hogy ez az úgynevezett szélsőségesség egy nem megfelelő, éppenséggel hibás válasz a globalizmus kihívásaira és az EU válságára. De a dolgok tisztázódni fognak, lecsillapodnak, csak a meg kell találnunk a megfelelő megoldásokat a gondjainkra.