Dolgok odaát
Szerző: Szántai János
2014. április 30. szerda, 15:54
Ki nem ismeri Jánosi Andreát? Tán még a varjú is (vagy holló, na) a Szent Mihály templom tetején.

Vannak olyan figurái az erdélyi magyar kultúrának, akiket bizonyos arcukról kódol be a nagyérdemű. Ezt az arcot aztán az illetőknek kellőképpen nehéz önmagukról levakarni. Számtalan könyvben találkozni Jánosi Andrea nevével és munkáival. És nem kell elolvasni a nevet ahhoz, hogy bárki tudja, róla van szó. Ábrázolásmód, stílus, színkezelés: olyan kézjegyekre váltott aranyfedezet ez, ami az övé, és csak.

Ha megnézzük a képeit, azonnal tudjuk, ki a szerző. Ábrázolásmód, stílus, színkezelés, ugye. Viszont a néző nehezen szabadul meg az illusztrátor arcától, nehezen attól, hogy ezek a munkák lényegében nem... mik is? Festmények? Hanem illusztrációk. Ludas ebben talán a Szőcs Géza-féle polipos könyv is, amelynek anyagából tavaly a kolozsvári New York szálló emeletén állított ki a szerző, a New York, New York! Avagy: Ki jön velem szobára? című csoportos kiállítás keretében. Maradjunk annyiban tehát, hogy illusztrációk. Ha pedig azok, akkor... mihez is? Minek a...?
 
Nem egészen jó kérdések ezek. Inkább ezt kérdezem, amúgy rétorian: Kinek az illusztrációi? A válasz kézenfekvőnek tűnik. Ha Jánosi Andreát merész analógiával egy könyvnek tekintjük, na, akkor megvan az is, kinek a „képesülései” az illusztrációk. Aki tehát egy kiállításon a képei közt sétál, néz, beszél, eszik, szuszog, gyakorlatilag nem tesz mást, mint a Jánosi Andrea nevű nagy könyvben sétál, gyakorlatilag részévé, töredékévé válva annak.
 
 
A gép forog, az alkotó pihen - Jánosi Andrea és Szántai János 
 
Negyvenszer negyven centis lapokon sétálunk. (Innen is vezetnek szálak messzire, a töredezettség, a mozaik, a kihagyásos technika fele, de ezt a szakemberekre hagyom.) Jánosi Andrea világában. Van ebben realizmus, onirizmus, impresszionizmus, naiv festészet, expresszionizmus, tessék, hogy az izmusok fanatikusait is kielégítsük.
 
Számomra azonban nem ez a legérdekesebb. Hanem az antitézisek. Például. Ha végiglapozzuk a könyvet, azt látjuk, hogy sok helyen megjelenik egy nő, amint különböző dolgokat csinál, vagy nem csinál. Nézzétek meg jól, farkasok. De lényegében nincs kit, mert nincs neki arca. Itt esetleg bárki cinikus gúnyolódó mondhatná, azért van ez, mert az alkotó nem tud önarcképet festeni. Érzésem szerint azonban nem ez a helyzet. Az antitézis tudatos alkalmazásával van dolgunk. Úgy mutatja meg önmagát, hogy közben elrejti. Szemérmesség ez talán. Vagy egyszerűen a nyitott mű sajátos értelmezése. „Szemben” a nővel természetesen megjelenik a férfi is. Akinek a változatosság kedvéért van arca. Ám ez az arc semmitmondó, talán két esetet kivéve, bár tipológiailag ezek sem szolgálnak túl sok fogódzóval, ami a fiziognómia mélységeit illeti. A szarvas-férfiről és a marslakó hangyaférfiről beszélek. A minden egyebét meg- (adott esetben be-)mutatva rejtőzködő női arc és a végül szimbolikus dimenzióban anyagiasuló férfiarc között újabb ellentét feszül.
 
Aztán nézzük meg a tereket, különös tekintettel a külsőkre. És itt ismét visszatérnék a negyvenszer negyven centire. Jánosi Andreának sikerül tág tereket bekereteznie a kétszer negyvenbe. A tér és a cső egyáltalán nem véletlen találkozása ez a képzőművész boncasztalán. Sok helyen szabadságolás érhető tetten, mint téma. Az összerobbantott terekben viszont hirtelen az lehet a néző érzése, hogy ez az egész kényelmetlen, kínzó. Ugyanezt tudom... nem is megállapítani, inkább érezni a színvilág esetében, ami, ugye, Jánosi Andrea egyik brandje, mittudomén, a Vámos Rousseau vagy Marc Chagall fájáról nem messze hullva.
 
A képek megnézése után azzal az érzéssel maradtam, hogy milyen vidám a tárlat hangulata. Aztán valahogy belém lopózott a megint csak kényelmetlen, kínzó másik érzés, hogy ez csak látszat. Ha sikerül jól olvasni a kép-sorokat, valami egyáltalán nem vidám kerekedik ki belőle. Vagy, nem-vidám-is. Csupa-csupa antitézis, ellentmondás.
 
Lényegében ezzel zárnám. Ja, még ennyit. Ha címet kéne adnom ennek a mai képes-könyvnek, Fernando Pessoától lopva kicsit, ezt mondanám: Az ellentmondások könyve. Ami, számomra bár, egyet jelent azzal, hogy izgalmas. Jó olvasást kívánok tehát hozzá.
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/2454
Alig egynapos, de már emlékművet kapott.
Százak próbálják kiásni Temesvárt a hóból, míg Robuék dísztanácsüléseznek. De hát mit tegyenek, ha most van az évforduló?
Az új alakulat a MRI helyét veszi át.
Ha mindenki olyan hitelesen és érdekesen beszélne a függőségről, mint Kalóz János pszichológus-addiktológus, lehet, hogy kevesebb szerhasználó lenne. Megtudtuk, mitől lesz függő valakiből és hogyan lehet ebből kimászni.
146 éve született a magyar színjátszás meghatározó alakja, a kolozsvári Hollywood atyja.
Elkezdődött a harc az erdélyi és bánsági városok által képviselt sikeres fejlődési modell és a bukaresti atyuska modellje között.
Annak idején nem csak a magyaroknak, sok románnak sem fűlt a foga a nagy egyesüléshez. Főleg, miután látták, hogy jár el az új főváros Erdéllyel szemben.
Mutatjuk, hogyan alussza téli álmát az Europa Nostra-díjas település.
Szigorítják a csendháborítással járó bírságokat.
Mi is a helyzet a Nyugati Szövetséggel? Sabin Gherman sorra veszi a dolgokat, hogy ne szenvedjenek tovább a habzószájú nacionalisták.
Úgyhogy hagyjuk a hazaáruló dumát az erdélyi Svájcról, kedves Cristian Tudor Popescu, kedves álújságírók. Mondja a nemzeti lánggal lobogó szerző.
Egyre nagyobb és hangosabb a zártkörű buli.
Igaz ugyan, hogy Ecaterina Andronescu, a régi-új oktatási miniszter tudja, mennyi kétszer kettő, viszont az oktatási stratégiák szétcseszése terén is markánsan bizonyított.
Leszámol az újkapitalizmus iránti illúziókkal és egy globalizációkritikus, ökopolitikai alternatívát mutat fel Zöld jelzés - Vázlat egy új politikához című, nemrég Kolozsváron is bemutatott könyvében az LMP volt vezetője.