Ha annyira jó volt Irakban, Iránban, Palesztinában, Kínában, a csudásban, Oroszországban, ahol mind sajátosan élnek az emberek, a maguk teremtette valódi népakaraton alapuló demokráciában, akkor miért nem akar senki sem oda kivándorolni, ott letelepedni?

Nem lesznek majd ügyvédek, akik védték őt a törvényszéken, ui. két nyelven beszéltek, orvosok, akik ingyen is gyógyítottak, kereskedők, akik hitelbe is adtak. Elvitték őket hetven éve, de ebből semmiféle hasznot nem látott a Horthy-nosztalgiázó nagyapja.

A hírek szerint tombol a tan- és oktügyi reform. Mi más tombolna ilyenkor iskolakezdés táján? Talán a szülők és a pedagógusok? Azok kérem, a kezdők és naivok, idealisták és maximalisták kivételével már csak hápoknak, tátognak, mint a szárazra vetett iskolaigazgatók.

A magyarokon ütni azért egyszerű, mert kisebbségben vannak. Mert nincs lehetőségük a méltó válaszra.

Ez az adónem (újkori füstadó) tulajdonképpen egy újabb hatósági, az Unió igényeivel legalizált pénzszerzési akció lenne a rejtett államcsőd finanszírozására. Az Unióra való hivatkozással tulajdonképpen az emberhez méltó, a kényelmes élethez való jogunk sérülne. Avagy diplomatikusabban fogalmazva: kérdőjeleződne meg.

Hiába rendeznél választásokat, hinnél a demokratikus színjáték szelekciós erejében, Romániában nem az elvek mentén politizálnak a pártok, a politikai alakulatok átjárhatók, elhagyhatók, a választói preferenciát félre lehet söpörni, a városok – holott minden polgármester azt ígéri, hogy valamennyi lakos polgármestere lesz – végső soron a kormány csatlósai, hűbéresei, lekötelezett lakájai.

Nagy hideg fürdőknek nézünk elébe minden politikai kampány idején. Mint tudjuk, az orvostudomány régóta alkalmazza a Kneipp-kúrának nevezett hidegvíz-gyógyászatot. Ettől a kedélyek megnyugszanak, fogyni fognak az alsógatyák és a törülközők, minden lakásban leszerelik a melegvíz-csapokat.

Nem biztos, hogy mindenképpen szükséges az érettségi. Az értelem a fontos. A szövegértés, a nyelvhasználat és -tudás. A józan észjárás. A kíváncsiság. A gondolkodás gyakorlata. Az alkotni akarás.

A hatóságok gondja csak akkor fordul igazán az árterek felé, ha már megtörtént a gátszakadás, hídroppanás, iszapömlés, földcsuszamlás.

Olvasom a hírek között, hogy akácot és energiafüzeket (nem szüzeket!) akar ültetni a brassai városi tanács az egykori szemétgödrök fölé.

Ami törvényszerű nem csupán a nem egy ország, hatalom, kormányzat, törvénykódex alatt élők esetében, de akár az egy országon belül élők körében is, lásd regionalizálás, autonómiák.

Az irigylés várható volt, előre kiszámítható azok részéről, akik Erdélyt még mindig távoli idegen és civilizált vidéknek tekintik, akik nem hiszik el kőszívük mélyén azt, hogy ennek a földdarabnak a sorsát Bukarest határozza meg sokkal inkább, mint az ittlakók sokszínűsége.

Mert különben a dinoszauruszokkal pontosan úgy állunk itt Erdélyországban, amiként a székely himnuszban harsogni szokták érces agg torokból derék atyánkfiai nagy ünnepségek, a Magyar Szaurusz Napok záróakkordjaként: “porlad mint a szikla”. Ha már el nem porladt.

Régről ismeretes, hogy a legtöbb román pártnak nincs semmiféle összefüggő, jól kidolgozott doktrínája, szélsodorta ideák szarkafészekhez hasonlító összevisszasága jellemzi eszmerendszer-nélküliségüket.

Egy efféle természeti ficamnak maximum két-három évig van sikere – úgy hiszem –, aztán eltűnik.

Mi Duna-medencei marakodó kisnépek csak akkor leszünk nagyok, ha az egymás nyakára hágás helyett kölcsön- és csereviszonyt alakítunk ki.

Ha a Vörös Hadsereg lerohanná Romániát, akkor ellenállás kifejtése esetén valóban félóra alatt végezne a bekebelezéssel, de ha békésen fogadnák a hódítókat, akár három napig is elhúzódna a megszállási hadművelet.

A pillanatnyi helyzet nem egyenlő az intézmény egész történetével, és a díszdoktor éppen úgy része ennek a történelemnek és felelős érte, mint azok, akik ma méltatlanul viselkednek.