Írni még tudunk, de a lábból oda az ihlet. Kívülállóként meg kissé olyan a seregszemle, mintha vitrin mögül néznénk egy szakácsversenyt.

Ha törvény lesz a tervezetből, akkor Románia újra rálép a funari útra, a nemzetiszínű kukák és padok útjára.

Mert senki sem mondhatja azt, hogy nem járna Ákosnak támogatás. Járjon, és jusson is. Csakhogy egy másik klasszikust idézve, arra mégis ügyelhetne, hogy ne ő nyerje a legtöbbet.

Európa, megfojtasz, mondom neki néha. Akkor csak néz rám, és úgy hülyéz le, hogy körbeírja. Finoman, okosan. Hallgatnom kellene rá, de utálom ezt bevallani.

A vállveregetés mindig a jelenről szól, akkor és ott fontos. Akkor és ott teszi könnyebbé vagy nehezebbé egy szerző életét.

Nem tudom másként mondani: számomra csalódás a könyv. Pedig igyekeztem nem nagy elvárásokkal megterhelni épp csak megszülető „viszonyunkat”.

Kevés író van, akinek először a neve iránt érez valami eredendő szimpátiát az olvasó, a benne rejlő dallam iránt, mintha egy nagy tavaszi kiáltás lenne a gát tetején, az ébredő világ felé.

Alig telt el egy hét a diktátor kivégzése után, s valaki máris megjegyezte: ne aggódjatok, lesz idő, amikor majd őt is vissza fogják sírni.

Az lenne a legjobb, ha végre nem egy markáns politikus jönne, akivel szemben nem az elvakult gyűlölet vagy a még elvakultabb szeretet mértéke lenne a döntő, hanem hogy mennyire jó hivatalnok.

Húsz éve halott már Bukowski. Ha a Jóistennek van egy kis humora, akkor most Villonnal és Hajnóczyval ebédelnek egy szűk kis szobában, minden nap.

Réges rég leszoktattam magam arról, hogy a nemzet, a nép, az ország lakosainak nevében szóljak kétségek nélkül, váteszileg.

Úgy érzem, a héten megérkeztem nem csupán a rezsiharc, de mindenféle küzdelem csúcsára.

Annyira meggyűlöltük Kádárt és Ceauşescut, hogy azóta is vágyakozunk utánuk.

Nem tudom, mikor kezdődött ennyi veszteséggel egy év a magyar kultúra történetében.

Egyszer talán majd a jóisten is ajánl egy könyvet, s talán maga Kerényi jegyzi le a sorokat teljes révületben.

Ha már megszülettél, akkor élj, te nyomorult. Azt hiszem, erről a kényszerről tud a legtöbbet Krasznahorkai.

Jaj annak a népnek, amelyik saját megszállására emel köztéri szobrot.