Nyilvánvaló, hogy az eddiginél is többen ábrándulnak ki az RMDSZ-ből, de vajon elegen ahhoz, hogy végre politikai fordulatot idézzenek elő az erdélyi magyar közéletben?

Minden érv előkerült és elő fog kerülni. Mögöttük pedig felsejlik az igazi ok, de ez nem hangzik el. Tudniillik, hogy a tulipános pártapparátus és a klientúra, a rokonság, a pereputty, a haveri kör, az önkormányzati nómenklatúra stb. semmitől sem akar elesni.

A címbeli szándékolt képzavar ezt a tényszerű állítást hivatott illusztrálni: az RMDSZ megint nyert egyet úgy vasárnap, hogy közben az erdélyi magyarság ismét veszített.

Nagyon meg lennék lepve, ha nem telepedne rá az egész Festum Varadinumra a pártpropaganda.

Mi, magyarok utoljára Hunyadi János vezetésével nyertünk háborút, már Mátyás király is csak csatákban tudott győzni…

Nekünk itt, innen nézve az fájt a legjobban, hogy úgy áskálódtak a 2010-ben szabadon és törvényesen megválasztott kormányzat és kétharmados parlamenti többsége ellen, hogy közben bőven hullott a trágya Magyarországra, annak egész népére, a nemzetre és annak határon túl élő részeire is.

A zászló fontos, de csak szimbólum, a lényeg a hit és az önbizalom. A kitartó remény. Amit elveszíteni akkor sem szabad, amikor a zászlót kibontani nem engedik.

Még most is, negyedszázaddal a kommunista rendszer bukása és a szovjet csapatok kivonulása után erős a kádári szocializmus iránti nosztalgia Magyarországon.

Nem elegendő karddal meg- vagy visszaszerezni az életteret, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással – azaz kaszával – meg is kell tartani.

Megkockáztatom: Románia lakóinak elsöprő többsége jól kibékülne a magyarországi életszínvonallal, és tízmillióan élnének az ottani létminimumon.

Wass Albert írói mivoltát szinte elhallgatva háborús bűnösnek, ártatlan románok és zsidók gyilkosának állítja be, noha a kommunista kolozsvári népbíróság ezt kimondó 1946-os ítélete politikai koncepciós eljárás nyomán született, ez ma már egyértelmű.

Ó, hány és hány olyan „tanügyi kádert” ismerünk, akit már rég el kellett volna zavarni a pedagógusi, nevelői pályáról, vagy egyáltalán rá sem kellett volna engedni!

Már-már az az érzése az embernek, hogy túl az ideológiai béklyókon és a táborlét kordonjain, színvonalasabb és eredményesebb volt a köz- és felsőoktatás 1989 előtt, mint manapság.

Az „információ eljuttatása a célszemélyhez” nem is olyan egyszerű, mint amilyennek egyesek gondolják még a szakmán belül is.

Vajon az öncélú lakomázás és eszem-iszom valóban közösséget teremt és erősít?