Trianon 100 – közös kihívás Magyarország szomszédai számára?

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A 2020-as év kihívásnak ígérkezik Budapest külpolitikája számára a szomszédos államokkal meglévő kapcsolatait illetően, tekintettel arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által a magyar rezsim közvetlen támogatásával elindított „Trianon 100 – Lendület” (helyesen: Lendület Trianon 100 – a szerk.) programot, úgy tűnik,

a Magyarországgal szomszédos államok nem fogadják bizalommal.

Az érzelmeket az Orbán Viktor-rezsim állásfoglalásai is felkorbácsolják egy illiberális elképzelésnek az Orosz Föderációhoz való közeledési politikával egyidejűleg történő terjesztésével, Oroszország ugyanis a saját biztonsági doktrínájában közvetlen fenyegetésnek minősíti a NATO-t, ugyanakkor katonai erővel módosítja közeli szomszédsága határait, ahogy az a Krím-félsziget annektálása esetében történt. Sőt, Moszkva közvetlenül támogatja az abháziai, oszétiai és kelet-ukrajnai szeparatista rezsimeket.

Az euro-atlanti és az eurázsiai geopolitikai tömb közötti ezen egyre nyilvánvalóbb vitában az Orosz Föderáció agresszivitását a neoklasszikus realizmus szemszögéből lehet értelmezni, amely Moszkva azon hibrid akcióira hívja fel a figyelmet, melyek keretében álhír-elemekkel vagy korrupt, illetve a jelenlegi brüsszeli politikai architektúrát vitató rezsimek támogatásával próbálja meg destabilizálni a NATO- és EU-államokat.

Budapest, persze, olyan projektként magyarázza a Trianon 100 – Lendület-et, melynek célja „események, megemlékezések szervezése, oktatóanyagok és filmek készítése mind Magyarországon, mind a Kárpát-medencében és a világszerte élő magyarok körében, melyek segítenek tudatosítani a magyarok nemzeti határok módosítása nélküli összetartozási érzését, továbbá hozzájárulnak az identitás kifejezéséhez és annak megvédéséhez”.

Ám ennek ellenére az a veszély fenyeget, hogy a bizalmatlanság válik elsődlegessé Magyarország és szomszédai között, mégpedig azért, mert

Magyarország – sajnos – nem átall ellenséges viselkedést mutatni velük szemben.

Ami Romániát illeti, például, Budapest 2016-ban minden diplomatájának megtiltotta a részvételt a Románia nemzeti ünnepének szentelt rendezvényeken, azzal érvelve, hogy Magyarország számára nincs semmi ünnepelnivaló. Erre érkeztek a román külügyminisztérium reakciói, melyekben megerősítette, hogy „elfogadhatatlan bármiféle kísérlet a történelem átírására és revizionista álláspontok felvetésére”.

A kollektív tudatot illetően a magyar politikai eliteknek sikerült a magyar lakosság egyik legnagyobb traumájává átalakítaniuk a trianoni szerződést, mely témát, úgy tűnik, az Orbán-kormány is előszeretettel használ, különösen olyan választási tőke fenntartására, mely biztosíthatja politikai hegemóniáját. Mindez elkerülhetetlenül egy olyan nacionalista érzelemhez vezetett, melyet a magyar társadalom egy része oszt, annál is inkább, hogy egy sor dezinformáció hatolt be a médiatérbe. Ezen dezinformációk egyike az is, mely szerint 2020-ban, aláírása után száz évvel lejár a szerződés érvényessége, ami amúgy teljesen hamis, mert Magyarország 1947-ben maga is ratifikálta a párizsi békeszerződést, mely nagyrészt a trianoni határokat állította helyre. Később, a 90-es években Magyarország éppen a NATO- és EU-csatlakozása érdekében ratifikálta a jó szomszédsági szerződéseket a szomszédos államokkal.

Geopolitikai szempontból Ukrajna Budapest legsebezhetőbb szomszédja.

A belső katonai konfliktusba bevont, az euro-atlanti térséghez nem tartozó és az Orosz Föderációval elég ellentmondásos kapcsolatokban álló Ukrajna különben olyan színpaddá vált, mely rávilágíthat a magyar kormány cselekvési módjára és regionális érdekeire.

Bár Magyarország Kijev egyik legaktívabb partnere volt az európai integráció terén, a két állam közötti kétoldalú kapcsolat a Krím annektálásával új szakaszba lépett, amikor Orbán Viktor autonómiát kért a kárpátaljai magyarok számára, a Kijevből vagy akár Varsóból érkezett ellentétes álláspontok ellenére. Szintén Orbán vált aztán a Majdan bírálójává, még azt a döntést is meghozta, hogy felfüggeszti az inverz áramlású gáztranszfert Ukrajna felé. Paradox vagy sem, a döntésre alig három nappal azután került sor, hogy a magyar kormányfő találkozott a Gazprom vezetőjével, Alexej Millerrel (a szerző itt is csúsztat, ezt a lépést korábban már az „oroszbarátsággal” nem vádolt Lengyelország is megtette; forrás ITT – a szerk.).

A Magyarország és Ukrajna közötti feszült kapcsolatok a csúcspontot három évvel később, 2017-ben érték el, miután Kijev elfogadta az új oktatási törvényt. Bár Romániának, Bulgáriának, Lengyelországnak vagy Görögországnak (utóbbi ország a saját kisebbségeit sem ismeri el – a szerk.) voltak e döntést elítélő reakcióik, Budapest álláspontja volt a legradikálisabb. A magyar kormány bejelentette, hogy vétójogával élve blokkolni fog bármilyen cselekményt az EU, a NATO és Ukrajna között.

Ezzel magyarázható Magyarország 2019 őszi állásfoglalása

a NATO-tagállamok Ukrajnára vonatkozó közös nyilatkozatának megakadályozásáról. Maga a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter azt állította, hogy országa „nincs felkészülve arra, hogy bizonyos geopolitikai megfontolások kedvéért feláldozza az Ukrajna nyugati részében lévő 150 000 magyar etnikumú ember érdekeit”. (A szerző elhallgatja, hogy a magyar közösség jogainak nemzetközi megállapodásoknak és intézményi ajánlásoknak megfelelő védelme végül a NATO hivatalos álláspontja lett; forrás ITT – a szerk.).

Sőt, Kijev azzal vádolja Budapestet, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséghez (KMKSZ) hasonló szervezeteket támogató kormányzati pénzek révén akarja ellenőrzése alatt tartani Kárpátalját, mely szervezet a Kárpátaljai Magyar Kultúráért Társaság folyóiratot (valószínűleg a Kárpátalja hetilapról van szó – a szerk.) is kiadja.

Ugyanez a folyóirat 2019 júliusában a Talpra magyar! szlogennel egy térképet tett közzé, melyen Kárpátalját a magyar államhoz csatolták, ami arra késztette Kijevet, hogy

a magyar szélsőségesség és szeparatizmus támogatásával vádolja Budapestet

(a bekezdésben szereplő hivatkozás nem tartalmazza a térképet, csak az eset értelmezését egy olyan „portálról”, melyet a román médiában Magyarország- és magyarellenes cikkekkel viszonylag gyakran jelentkező Dorin Popescu volt diplomata „üzemeltet”; a szóban forgó térkép az ukrajnai választásra készülő Kárpátalját mutatja, melyen a magyar többségű részeket színezték a magyar nemzeti zászló színeire, így buzdítva szavazásra a helyi magyarságot; Magyarország fel sincs tüntetve a térképen; a borító ITT található; miközben ez egy egyszeri alkalom volt, ITT látható az ukrajnai románok újságának borítója, mely folyamatosan tartalmazza a román zászló színeit – a szerk.).

A KMKSZ 2019 októberében állásfoglalásban ítélte el a Kárpátaljai Állami Regionális Közigazgatás vezetője, Igor Bondarenko által használt „magyar származású ukránok” kifejezést, helyette olyan kifejezések használatát javasolva, mint a „kárpátaljai magyarok” (a román Külügyminisztérium aknaszlatinai [Kárpátalja] konzulátusának hivatalos oldalán egyetlen alkalommal sem használják a „román származású ukránok” kifejezést a „román közösség” vagy „román etnikumúak” helyett – a szerk.).

Szintén a KMKSZ, a Budapest által nyújtott pénzügyi támogatás segítségével, megvásárolta a helyi tévéadó, a Kárpátalján ukrán és magyar nyelven műsort sugározó Ungvár (helyesen, TV21 Ungvár – a szerk.) 50 százalékát, amit fenntartásokkal fogadnak az ukránok, akik

az adó propagandacsatornaként való felhasználásától tartanak

(a szerzőnek az angol nyelvvel is gondjai lehetnek, mert a megadott hivatkozás – egy MTI-hír angol változata – tisztázza, hogy a felrobbantott KMKSZ-székházban a felújítás után kialakított tévéstúdióról van szó és egy szóval sem említenek benne semmilyen ukrán „félelmeket”; a szerző ezt a vélelmezését semmilyen bizonyítékkal nem támasztja alá – a szerk.).

Nem utolsó sorban az ukrán hatóságok azt a vádat fogalmazzák meg, hogy a Budapest által az Egán Ede Programon keresztül felhasznált, a kárpátaljai vállalkozások támogatását szolgáló összegek valójában a szeparatista érzéseket bátorítják. Sőt, Kijev úgy véli, hogy a pénzügyi támogatást etnikai kritériumok szerint adják, az ukránok rovására kedveznek a magyar népességnek. Nyilvánvaló, hogy az ukránok véleménye szerint a magyar program olyan eszköz is, ami regionális szinten felgyorsíthatja a társadalmi töréseket, szociális feszültségekhez és kormányellenes érzésekhez vezet. Például, Beregszász ukrán város polgármestere 2018-ban azt nyilatkozta a The New York Times-nak, hogy a fő gondot nem Magyarország pénzügyi szerepvállalása okozza, hanem Kijev ilyen típusú projektek támogatására vonatkozó, eltérő szintű képessége is (a szerző elhallgatja, hogy a polgármester, Babják Zoltán beszámolója szerint még egy Tarasz Sevcsenko-szobrot is csak a magyar kormány 50 százalékos hozzájárulásával tudott a város vezetése bronzból kiöntetni – a szerk.).

Nem meglepő, hogy bizonyos hivatalos nyilatkozatok ellenére

Ukrajna közvetlen fenyegetésnek tekinti Magyarországot a saját nemzetbiztonságára nézve,

még azt a lehetséges forgatókönyvet is számításba véve, hogy Budapest hosszú távon akár katonai beavatkozásra is hajlandó lenne Kárpátalján a magyar kisebbség védelmének ürügyén (forrás?; legalább ukrán? – a szerk.). Az biztos, hogy egy ilyenfajta forgatókönyvnek egy sor, jelen pillanatban kevéssé valószínű tényezőnek is meg kell felelnie, ezek közé tartozik a NATO és az EU akut válsága, egy ultranacionalista rezsim hatalomra kerülése Kijevben és a nagyhatalmak érdeke egy új regionális konfliktus támogatására.

Ennek ellenére Ukrajna közép- és rövidtávon egy sor hibrid akciót azonosít, melyeket véleménye szerint a Budapest–Moszkva tengelyen szerveznek, bizalmatlanságát pedig nemcsak a Magyarország és Ukrajna közötti kétoldalú kapcsolat fokozza, hanem az Orbán-kormány Orosz Föderációval meglévő kapcsolata is, mely egy sor olyan gazdasági projekten alapul, mint a földgázellátás, vagy két új nukleáris reaktor építése a paksi erőmű számára, mely projektek politikai, sőt, katonai szintre is kiterjednek. Magyarország megengedte a Szerbiába fegyvereket szállító orosz csapatok áthaladását a légterén (az ügy magyarázata ITT – a szerk.), ugyanakkor egyre hangosabban követeli Brüsszeltől az Oroszországgal szembeni szankciók feloldását. Szintén Magyarország, a NATO-tagállam tavaly három Mi-8T típusú helikoptert vásárolt az Orosz Föderációtól (valójában felújította azokat, hiszen az új helikoptereket NATO-országokból vásárolja; forrás ITT – a szerk.).

A román hatóságoknak nagy figyelemmel kell követniük az ukrajnai belső dinamikákat,

valamint azt is, ahogy Magyarország a magyar kisebbségiekhez viszonyul. Romániának a diplomáciáján keresztül a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartására vonatkozó saját sikeres modelljét kellene népszerűsítenie regionális, de olyan nemzetközi szervezetek szintjén is, mint az ENSZ, az EBESZ, az Európa Tanács és így tovább. Ugyanakkor Bukarestnek támogatnia kell azt az elvet, hogy egy állam nem avatkozhat be egy másik ország belügyeibe, továbbá koherens és határozott választ kell követelnie Magyarországtól a térségbeli politikáira vonatkozóan, még az ukrán partnerrel való szorosabb együttműködéstől sem félve.

Ne feledjük, hogy 2019 novemberének végén először foglalt állást hivatalosan a román állam egyik képviselője az úgynevezett erdélyi fejlesztési programmal szemben, melyet Budapest Romániában finanszíroz és amely hasonlít az Egán Ede programhoz és a Magyarország által a szomszédos államokban lefolytatott más hasonló akciókhoz.

Ezzel kapcsolatosan hazánk budapesti nagykövete, Marius Lazurca, a G4Media szerint arról tájékoztatta Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettest, hogy Magyarország Románia beleegyezése és – nyilvánvaló módon – kormányközi párbeszéd nélkül működteti a programot. Lehet, hogy

Ukrajnának, Szlovákiának vagy Horvátországnak is ilyenfajta állásfoglalásokat kellene tenniük,

a román diplomáciának pedig ki kellene gondolnia a legjobb együttműködési megoldásokat egy erős közös álláspont létrehozása céljából.

És nem utolsó sorban, Magyarországnak el kell döntenie, hogy milyen narratívát akar használni, mert a belső jogrendje egyre drasztikusabb a nem kormányzati szervezetekkel, különösen a külföldről finanszírozottakkal szemben, de ugyanez a Magyarország ilyenfajta intézeteket finanszíroz a vele szomszédos országokban. Putyin Oroszországához hasonlóan Budapest is fenyegetést lát az ilyenfajta szervezetekben? Ha igen, akkor a maga részéről szintén ilyenfajta praktikákat használ saját stratégiai céljai elérésére?