Tényleg olyan elveszett az a magyar fiatal, aki magyarul tanul Romániában?

Jelen szöveg a Știrile Transilvaniei oldalon megjelent cikk fordítása. A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

A National Science Found-nak (NSF) küldött összes kutatásitámogatás-kérelembe be kell iktatnom egy részt, amelyben bemutatom, hogy miként vetítem rá a kutatásomat az oktatásra. Beleértve a kisebbségek és a társadalmilag hátrányos csoportok sorából származó egyetemi hallgatók képzését. A kérelemnek e rész nélkül nulla esélye van az elfogadásra, még akkor is, ha a leígérem a csillagokat az égről. Megjegyzem, hogy az NSF az Egyesült Államok fő szövetségi ügynöksége az akadémiai kutatások finanszírozása terén. Az NSF-támogatásokért intenzív verseny zajlik és nagy presztízsük van.

De másról szeretnék itt írni – az amerikai szövetségi adminisztrációk üzenete rendkívül világos, politikai színezetüktől (demokraták vagy republikánusok) függetlenül: bármilyen NSF által finanszírozott kutatási támogatást, akármennyire is elméleti az, oktatásra is fel kell használni, beleértve a kisebbségekhez tartozó és a hátrányos helyzetű egyetemi hallgatók képzését is.

Ezzel az Egyesült Államokban kialakult beállítottsággal, akaratomon kívül, rendszeresen heves viták közepén találom magam a kisebbségek nyelvén zajló romániai oktatásról, az egyetemi képzést is beleértve. Szükség van egyetemi képzésekre a kisebbségek nyelvén? Vagy csak románul legyen? Vagy, kertelés nélkül:

kellenek magyar nyelvű állami egyetemek?

Hiszen valójában e kérdés körül „táncol” mindenki.

A kérdés bonyolult és nem lehet két oldalon megválaszolni a hírekben.

Azt hiszem, végső soron ugyanolyan oktatási lehetőségeket kell biztosítani mindenkinek, anyanyelvtől függetlenül. Ez az oktatás bármilyen szintjét magába foglalja, az egyetemi és a doktorképzést is beleértve. Arról lehet vitázni, hogy mit jelent a lehetőség, de az a cél, hogy egy gyermeket vagy fiatalt semmilyen hátrány nem érhet az anyanyelve miatt. Itt bármiféle anyanyelvre gondolok, nem csak a magyarra. Ide értem, mondjuk, a romani nyelvet is.

Erre a véleményemre kétfajta ellenérvet szoktam kapni (és, természetesen, az elmaradhatatlan gyalázkodásokat). Általában olyan emberektől, akik nincsenek az oktatásban, szintén egyetlen nyelven tanultak és általában monokulturális elképzelésük van a világról. Az első típusú ellenérv így hangzik: „Milyen román nyelvű egyetemek vannak Magyarországon? Magyarországon messze nincs annyi román nyelvű iskola, mint ahány magyar nyelvű van Romániában.” Az ellenérvek második típusa a nagyvilágra vonatkozik: „Láttál Németországban egyetemeket a kisebbségek nyelvén? A szorboknak van egyetemük a nyelvükön? És Amerikában?”

Ahogy az ilyenfajta vitákban lenni szokott, nincs egyetlen válasz. A válasz végső soron attól a világtól függ, amilyenben élni akarunk.

Az első ellenérvre rövid válaszom van, hiszen hamisnak tartom.

Milyen relevanciája van annak, hogy milyen román nyelvű iskolák vannak Magyarországon vagy épp nincsenek?

Miként kapcsolódik ez a román oktatási rendszer céljához? A minőségéhez? A hazai társadalom igényeinek kielégítéséhez?

A második ellenérv érdekesebb. Ezzel kapcsolatosan a következő dokumentumot találtam az Európai Parlament anyagai között. A különféle európai országokban zajló kisebbségi nyelvű oktatásról szól. A dokumentum 2017 májusában készült.

Az országok nagy többsége, Romániát is beleértve, elemi, gimnáziumi és középiskolai képzést kínál a kisebbségek nyelvén. Legalábbis a nagyobb létszámú kisebbségek esetében. Szintén ebben a dokumentumban szerepel az is, hogy Romániában a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, valamint a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Művészeti Egyetem multikulturális egyetemek. Román és magyar nyelven kínálnak képzéseket. Végül magyar nyelven létezik még három magánegyetem, a „Sapientia Hungarian University of Transylvania, the Partium Christian University and the Protestant Theological Institute of Cluj”, így szerepel a dokumentumban. Melyeket Magyarország finanszíroz. Hasonló rendszer van Szlovákiában is, az ottani magyarok számára. Röviden, nagyjából minden európai országnak vannak egyetemei, melyek oktatókat képeznek a kisebbségek nyelvén zajló oktatás számára, valamint néhány szak a kisebbségek nyelvén, mely szakok általában kisebbek és közigazgatásilag (de nem akadémiailag) teljes mértékben integráltak a többségek nyelvén oktató nagyobb struktúrákba.

Finnország különleges eset.

Finnországban 5 százaléknyi svéd anyanyelvű él. Finnország hatszáz évig Svédország része volt. Az európai dokumentum 98. oldalán a következők szerepelnek a svéd nyelvű egyetemi képzésről: „Finland has one big Swedish-language university, called Åbo Akademi, which has about 7000 enrolled students. The University of Helsinki is a bilingual university and has approximately 2,600 Swedish-speaking students of the university’s total of 35,000 students. At both universities, Swedish-speaking students have the opportunity to follow all courses, in every field that the universities offer, in their native tongue. Additionally, the University of Helsinki has 41 professors that have Swedish as their mother tongue. Other Swedish-language higher education institutes are often institutes of technology, specializing in engineering, technology, applied sciences and natural sciences.”

Tehát Finnországnak van egy svéd nyelvű állami egyeteme, az Åbo Tudományegyetem és ezen kívül programjai más egyetemeken, a kétnyelvű Helsinki Tudományegyetemet is beleértve. Mintha a Bukaresti Tudományegyetem szintén kétnyelvű lenne. Ezért a svéd is hivatalos nyelv Finnországban, még akkor is, ha csak 5 százaléknak anyanyelve a svéd. Így aztán nehéz a finn koncepciót a romániai helyzetre vetíteni.

Diákkori tapasztalatom

Idehaza a következő típusú érvet hallottam egész életemben a „szakértőktől”: „Egy olyan diák, aki az anyanyelvén tanult biológiát, amennyiben az nem a román nyelv, egész életében hátrányt fog szenvedni a szakkifejezések miatt, még akkor is, ha amúgy beszéli a románt”.

Igen, tell me more!

Az óvodát és az I–VIII. osztályt német tagozaton jártam ki. Németül tanultam mindent, de tényleg mindent. A román nyelv kivételével. Az első fokozati vizsgán (a VIII. osztályból a IX. osztályba átvezető vizsga – a szerk.), melyet román nyelven írtam meg, másodikként jutottam be. A középiskolában az első matematikai felmérőn csak az igazgató fia és én kaptunk tízest (az iskolai pontozás egytől tízig terjed – a szerk.). Mindketten a német tagozatról érkeztünk. A többi osztálytárs jegye olyan gyenge volt, hogy újraíratták a felmérőt. Ugyanez történt fizikából is. A doktori címet angol nyelven szereztem meg az AEÁ-ban. Vajon ez azt jelentené, hogy hátrányban lennék a romániai szakmai életben?

Tovább is van. Az egyetemen a legfelkészültebb kollégáim a temesvári Lenau Német Középiskolából érkeztek. A temesvári Műegyetemen az a professzor, akivel együtt dolgoztam és akinek a tanársegéde voltam, szintén a Lenauban végzett.

Nem emlékszem, hogy bármelyikük arra panaszkodott volna, hogy nem érti a németül tanult kifejezéseket.

Folytassuk. Egyes romániai egyetemek idegen nyelven kínálnak akadémiai programokat. Például, ha nem tévedek, a temesvári Műegyetemen (és a többi nagy Műegyetemen szintén) van egy program, melynek keretében angolul tanulják a számítógép-tudományt, nem románul. Ugyanazt az anyagot, mint a szokványos szakon, de angol nyelven.

Őszintén, az angol nyelvű programok komédiának tűnnek nekem. Olyan hallgatók vannak a teremben, akik boldogulnak is angolul meg nem is, a tanáraik pedig valószínűleg még kevésbé. Mégis mindkét fél angolul bohóckodik. Miért? Ezt nagyon jól tudom, mert volt egy angol nyelvű mesterkurzusom Temesváron és a helyszínen láttam az osztályban lévő egyetemi hallgatók alacsony szintű angoltudását. A 90-es években nem azért hozták létre ezeket a kurzusokat, hogy szokják a diákok a nyugati modern nyelveket, hanem ez volt az a kiskapu, amin keresztül növelni lehetett az egyetemek beiskolázási számát, hogy további óradíjban fizetett képzéseket tarthassanak. Ezt nagyon jól ismerem, hiszem emlékszem a létrehozásuk környékén a tanszékeken lezajlott vitákra.

És még egy részlet.

A román nyelvű szakkönyvek nagy része az angol nyelvűek szó szerinti fordítása, vagy angol nyelvű könyvek átirata. Túlságosan kevés szaktudás van idehaza ahhoz, hogy valaki teljes egészében megírhasson egy komoly és eredeti könyvet valamilyen műszaki, orvosi, filozófiai vagy más hasonló területen. Ez érthető is, tekintettel a műszaki és orvosi területek fejlődésének óriási sebességére. A fordítási és átírási folyamatokban nem ritkán komoly hibák és félreértések jelennek meg a középszerű angoltudás miatt. Így aztán, mivel a műszaki kifejezéseket amúgy is más nyelvekből fordították, tévedésnek tűnik számomra azt hinni, hogy „egy olyan diák, aki az anyanyelvén tanult biológiát, amennyiben az nem a román nyelv, egész életében hátrányt fog szenvedni a szakkifejezések miatt, még akkor is, ha amúgy beszéli a románt”.

Következtetés nélkül

Ahogy már írtam, az ilyenfajta vitákra nincs egyetlen válasz. A válasz végső soron attól függ, hogy milyen világban akarunk élni.

A mai Európában nagyjából az összes helyzet megtalálható, ha multikulturalizmusról van szó. Az egyik véglet Finnország és a kisebbségeivel szembeni bánásmód haladó módja. Az ellentétes véglet a volt Jugoszlávia, ahol az etnikai különbségek elengedők voltak ahhoz, hogy nem is tudom hány független országra essen szét. A két szélsőség között van még két változat. Az egyik a „struccpolitika” homokba dugjuk a fejünket, arra várva, hogy a dolgok majd maguktól megoldódnak. Nagyjából ezt szeretné tenni az Oktatási Minisztérium. Végül van az a változat, hogy a különféle közösségek békességben élnek együtt ugyanabban a fizikai térben, de gyakorlatilag kölcsönösen semmibe veszik egymást. Mint Észak-Írországban, ahol az ír lakosság de facto nagyjából Írországhoz „tartozik”, még akkor is, ha az iratait egy másik állam állítja ki. Az AEÁ-ban ezt a megoldást don’t ask, don’t tell-nek nevezik.

Talán ez váratlan egyesek számára, de a don’t ask, don’t tell megoldás nagyon robusztus és rendkívül pragmatikus lehet. Kibékíti a kecskét a káposztával – hiszen mindkét fél jóindulatúan mosolyog, amikor a kertben találkoznak, de amúgy a kecske úgy tesz, mintha nem látná a káposztát, a káposzta pedig semmibe veszi a kecskét.

Elnézve, hogy mennyire híján vannak a bukaresti kormányok bármilyen, a finnországi megoldások szellemét követő kreatív ötletnek, de Budapest energikus pragmatizmusát is, amely létrehozott három magánegyetemet Erdélyben, azt hiszem, hogy

a (lehetséges) jövő a kölcsönös közömbösségé lehet. Mindenki a saját dolgával törődik.

Nem azt mondom, hogy ezt kívánom. És nem állítom, hogy értem a jövőt, de lehetetlennek tartok egy olyan konstruktív megoldást, mint amilyen a finnországi. De (úgy láttam, hogy) a don’t ask, don’t tell egyszerű, robusztus és pragmatikus megoldás.

Így aztán minek fárasszuk egymást hipotetikus vitákkal, amikor a dolgok amúgy is megtörténnek már egy ideje, függetlenül attól, hogy mit pofázunk mi az interneten?

És ezzel eljutottam gondolatom végére: Legyünk mindnyájan egészségesek és megértőbbek egymással. Kellemes hetet mindenkinek és hamarosan újra jelentkezem.