Sabin Ghermannak megint elege van Romániából

Románia – Erdély és a Bánság kivételével – bevörösödő térképe és a diaszpórában biztosított szavazási körülmények miatti tüntetések – melyeken más régiók lakóihoz képest az erdélyiek és a bánságiak masszívan jelen voltak – arra késztették Sabin Gherman kolozsvári újságírót, az Elegem van Romániából kiáltvány szerzőjét, hogy azt mondja, senkinek sem sikerült úgy meghúzni egy határvonalat Románia és Erdély között, mint Victor Pontának.

„A komolyságot, eleganciát, fegyelmet – Erdély tulajdonságait – ordenáré mitikaságok, balkanizmusok,

a tökmag civilizációja

árasztotta el. Romániának volt egy esélye egyesülni Erdéllyel, eltanulni ezt-azt annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt; Románia bekebelezte Erdélyt – ezért van az, hogy ma háromméterenként egy-egy flegmán csúszol el a nagy sugárutakon”, írta Sabin Gherman kolozsvári újságíró 1998-ban az Elegem van Romániából kiáltványban. 16 évvel később, az elnökválasztás első fordulójának eredményei után, melyek (a Victor Ponta szavazóit jelentő) vörösre festették az országot, Erdély és Bánság kivételével, illetve a szombaton lezajlott tüntetések után (mely alkalomból az erdélyiek és bánságiak masszívan utcára vonultak, az ország többi régióival ellentétben) a híres kiáltványban Sabin Gherman által megfogalmazott üzenet időszerűbbnek tűnik, mint valaha. Az Adevărul megkérdezte a kolozsvári újságírótól, mi a véleménye a romániai politikai színpadon tapasztalható legutóbbi fejleményekről.

Erdélyben és a Bánságban nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig csókolgatod

Riporter: Mi az oka annak, hogy az erdélyi és bánsági Ponta-ellenes tüntetéseken több ezren gyűltek össze, míg Bukarestben, Iaşi-ban, Constanţán és más déli vagy keleti városban csak néhány százan vettek részt, míg más fontos városokban nem is szerveztek ilyeneket?

Sabin Gherman: Őszintén? Akár viccesnek tűnik, akár nem, a kormányon lévők diaszpóraként tekintenek az erdélyiekre és bánságiakra – igen, ezek a kormányzók képtelenek megérteni, hogy etika nélkül nincs demokrácia. A szavazási opción túlmenően elsősorban a semmibe vétel ellen vonultak az utcára; a Külügyminisztérium nem űzhet gúnyt a külföldre távozott románokból. Amikor pénzt küld haza és megmenti a GDP-t, akkor jó a diaszpóra, amikor választani akar, akkor elmondhatatlanul megalázzák. Erdélyben és a Bánságban az ilyesmivel nem lehet játszani, itt nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig úgy csókolgatod, mintha semmi sem történt volna.

Hogyan értelmezi az I. fordulós eredményt mutató térképet, melyen Havasalföld/Moldva vörösre (Ponta szavazói) színeződött, Erdély/Bánság pedig kékre (Johannis választói)? Ön szerint miként viszonyulnak ehhez a térképhez az erdélyiek és a bánságiak, illetve azok a térségek, ahol Pontára szavaztak?

És azt a kérdést feltette magában, hogy nálunk miért mondják azt, hogy „eredményes munkát”, a Kárpátokon túl pedig azt, hogy „könnyű szolgálatot”? Az erdélyieknél és a bánságiaknál, amennyi még maradt, szégyen alamizsnát elfogadni.

Brukenthal báró, amikor a rászorulókon segített, azt mondta nekik, végezzenek kaszáló mozdulatokat a nagyszebeni főtéren – éppen azért, hogy ne gondolják úgy, hogy bármi járna nekik munka nélkül. Ez megmaradt, ez egyfajta rejtett emlékezet, benne van a DNS-ben. Nálunk is járnak a koldusok portáról portára, de nem közvetlenül kenyeret és szalonnát kérnek, hanem azt kérdezik, hogy van-e felvágandó fa vagy begyűjtendő széna. Munkát kérnek. A Kárpátokon túl – kérdezzék meg Dragneától, hogy mi a helyzet, miként sikerült neki egy olyan megyét, ahol Románia legjobb mezőgazdasági területe van, országos szegénységi pólussá változtatnia. Észre kellene már vennünk, hogy a legszegényebb megyékben vannak a leggazdagabb kiskirályok. Ezért szavaztak így: mert Erdélyben és a Bánságban azt akarjuk, hogy jobb legyen, Moldvában és Havasalföldön pedig azt, hogy rosszabb ne legyen.

Erdélyben és a Bánságban kevesen vannak olyanok, akik még nem jártak külföldön

Ha valami kezdetének tekintjük az I. fordulós szavazást és a tegnapi tüntetéseket, akkor ön szerint mi következik? Mit akarnak az erdélyiek és bánságiak?

Remélem, hogy egy kis tisztességet – én ezt kívánom. Akár a baloldal, akár a jobboldal jön, az lenne a normális, ha lenne egy sor olyan szabály, melyekről soha ne lehessen alkudozni. Nem kezelheted ennek az országnak a forrásait úgy, mint egy részeges, aki a házából adogatja el a bútorokat. A választási alamizsnáik kedvéért piacra dobták az országot, 17 milliárd dollárnyi rezet adtak oda százszor kisebb áron, eladták a kőolajat, és csodálkoznak, hogy Bécsben olcsóbb a benzin, mint Ploieşti-en, mindent el fognak adni csak azért, hogy megőrizhessék a hatalmat. Erdélyben és a Bánságban jobban látjuk – két évtizede – ezeket, mert itt kevesen vannak olyanok, akik még nem jártak külföldön, a határon túl vásárolunk gyógyszereket, mert olcsóbbak és jobbak, szintén odavisszük a feleségünket szülni, mert tisztább és olcsóbb, szintén onnan vásárolunk magunknak ennivalót és füzeteket és autókat és nagyjából mindent. Márpedig ez nem folytatódhat a végtelenségig – azt látni, hogy a határon túl ember vagy, a határon innen, a saját országodban rab.

Mi történik, ha Victor Pontát választják meg elnöknek? Tenni fognak majd valamit az erdélyiek és a bánságiak?

Ha a választás tisztességes lesz, a szavazók akaratának elismerése ugyanolyan fontos kötelesség, mint a szavazati jog. De kétlem, hogy az urnákhoz engedik majd a diaszpórát. Mondok egy példát: Madridban 200.000 román számára 7 szavazókört nyitottak. Ibiza térségében egyetlenegyet sem. Olaszországban a nagy román közösségekkel rendelkező városi hatóságok konkrét megoldásokat küldtek a Külügyminisztériumnak – nem vették figyelembe őket. Párizsban, Berlinben, az Amerikai Egyesült Államokban – totális semmibevétel volt az egész. És ha folytatódni fog ez a semmibevétel, akkor afelé hajlok, hogy Erdély és a Bánság az utcákon marad.

Ez a választás azt jelzi, hogy Romániában két külön ország van?

Igen, határozottan. Az egyik azt kéri, hogy adjanak neki többet és a baloldalra szavaz, a másik azt kéri, hogy kevesebbet vegyenek el tőle és a jobboldalra szavaz. Az előbbi az államtól és az alamizsnáitól függ, az utóbbit mindig falhoz vágják, ahányszor decentralizálást kér. És mivel Ponta azt mondta, hogy a románok Románia legnagyobb ellenségei külföldön, én azt mondom neki, hogy senki – se Románián kívülről, sem azon belülről – nem húzott úgy határt Románia és Erdély közé, ahogy az neki, Románia kormányfőjének sikerült.

Aki nyugat felé tart, az érti. Aki kelet felé, az túl későn fog felébredni

A tegnapi temesvári tüntetésen felbukkant egy szalagplakát, melyen az állt: „Kiraboljátok a Bánságunkat. Támogatjuk az adózási decentralizálást!” Az emberek – Románia zászlója mellett – a Bánság és Erdély zászlóit lobogtatták. Miként értelmezi ezeket az üzeneteket?

A Bánság kirablása évtizedek óta zajlik. Idézzünk egy kicsit Iuliu Maniutól: „Vegyük Temes, egy viszonylag gazdag tartomány példáját. Az Állam ebből a tartományból évente kb. 5-6 milliárdot hajt be. Tudják, hogy ezekből a milliárdokból mennyi marad a közigazgatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi stb. igényekre? 200 millió!” Erdély és a Bánság 1928-ban az országos költségvetés 86 százalékát biztosította, a Regát és Moldva 14 százalékot. Ezek konkrét számok, történelmi adatok. Rendben, meg tudom érteni, az 1915-ös Románia csődben volt, fejlődnie kellett, és normális, ha az a testvér, akinek van, ad annak, akinek nincs. De az erdélyiek és a bánságiak pénze nem az egyszerű moldvaihoz vagy az egyszerű regátihoz került, hanem az ottani politikusbandákhoz. És Moldva mégsem fejlődött, a Regát szintén nem, de a pénz elúszott.

Az általunk kért adózási és közigazgatási decentralizálás rendezi, megfegyelmezi a szolidaritást: a segélyek többé nem haladnak át minisztériumokon és konkrét tervekre vagy kihívásokra mennek: árvíz van Moldvában? Higgye el, sok erdélyi kész lenne elfogadni, hogy adójuk egy részét fordítsák gátakra – de ne a politikában tevékenykedő fejesek cégei kapják meg, melyek csak papíron rajzolgatnak gátakat. Nagyon jó, hogy Erdély és a Bánság zászlóival vonultak ki: egyrészt tiszteletben kell tartani az identitást és csak az ügyeletes rettegők látnak fenyegetést a regionális identitásban – végül is a regionális kultúrák teszik egésszé a nemzeti kultúrát és identitást. Másrészről ugyanezek a rettegők hatkönyöknyi magasra ugranak Erdély zászlójának látványától, de csendben bóbiskolnak, amikor Ponta úr az ortodoxia felsőbbségét javasolja a választási versenyben. Tudja mit? – én azt szeretném, ha minden erdélyi és bánsági házra ki lenne tűzve a mi, az itteniek zászlója. És majd a kivágott címeres trikolór mellé fogjuk kitűzni, mert az a becsületes Románia zászlója.

Ön szerint, ezek a tüntetések befolyásolni fogják a II. forduló eredményét? Ezek a tüntetések megmozgatják majd azokat a szavazókat, akik eddig otthon maradtak? Megváltozik az I. fordulós szavazási térkép?

Erdélyben és a Bánságban a térkép ugyanaz marad. Aki nyugat felé tart, az érti. Aki kelet felé, az túl későn fog felébredni, ha egyáltalán.

Függelék: 16 éves Sabin Gherman kiáltványa

1998. szeptember 16-án a Monitorul de Cluj napilap címoldalán megjelenik Sabin Gherman, a TVR – a nemzeti televízió – Társadalmi Műsorok Főosztálya vezetőjének Elegem van Romániából című kiáltványa. A szöveg azonnal vitatémává válik Románia parlamentjében. Felfüggesztik a parlament munkálatait, néhány párt (PRM, PDSR, PUNR) sürgősen sajtókonferenciákat jelent be. E pártok vezetői Sabin Gherman kivizsgálását követelik a SRI-től és a Főügyészségtől, hazaárulás és a nemzeti érdek aláásásának vádjával. Egy nappal később a kiáltvány bekerül az országos sajtóba, mint ahogy a szerzővel szembeni gyalázkodások is. Szeptember 18-án a szomszédos országok sajtója is megvitatja a kiáltvány politikai kihatásait.)

Elegem van Romániából

Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: „Már nincs semmi esélyünk.” Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésből Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hősködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a câmpulungi Neacșu levelét mutogatják. Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, a „néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat és az erdőkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemről döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepűek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy „éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy győzelmes böffentés.

Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok.

Más országból.

Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha ők nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. A román nép „egysége”, „felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.

Néhány ember megvalósította a ’918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belőle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzői, elárasztotta a „mitikaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlő az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyű módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert a kezeidet lehúzzák a „csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. „Húst osztanak”, „Tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy „sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektől. Túl hamar tértek át a furculitionról (I. L. Caragiale ironikus szóhasználata a villára – a szerk.) a „Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb „védelmezői” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestből jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élők, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.

Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

(A fordítás forrása: https://erdelyimagyar.wordpress.com/2012/12/11/elegem-van-romaniabol-erdelyemet-akaromm-am-saturat-de-romania/)