Nem szélsőséges erdélyi magyarokat kérdeztünk: miért akarnak területi autonómiát?

A magyar és a román nyelvben más-más jelentésük van a „nemzeti” és „autonómia” szavaknak.

Miután Dragnea az elmúlt napokban majdnem megállapodásra jutott az RMDSZ-szel a bizalmatlansági indítvány megszavazása érdekében, a tévékben és a Facebookon ezt követően kirobbant vita néha elérte az abszolút ostobaság szintjét.

Az összes pártból származó politikusok olyan érvekkel ítélték el Erdély áruba bocsátását,

melyekbe még Gheorghe Funar is belepirult volna. Ha hirtelen össze kellene állítanom a legeszementebb reakciók rangsorát, a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) erdélyi vezetői szerepelnének benne, akik (a trükközésekben) az RMDSZ-esek szövetségesei a helyi és megyei tanácsokban, most pedig azt hajtogatták, hogy az életük árán is megvédik majd Erdélyt. Aztán iszonyatosan tetszettek a (természetesen száz százalékosan román hangzású) Elek Levente ideiglenes elnök által vezetett USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.), valamint a legalább az egyik nagyapja alapján magyar származású Ludovic Orban liberálisainak a magyarellenes állásfoglalásai is.

Mint minden alkalommal, amikor kirobban egy-egy ilyen nacionalista hisztéria, erre mifelénk, Erdélyben a románokról és magyarokról szóló jó viccek is újra megjelennek. Ami tényleg vagány dolog. Itt van – például – az, amelyik szerint az erdélyi románok belemennének abba, hogy a magyaroknak legyen egy anyanyelvű autópályájuk, vagy Erdélyt is visszaadhatnánk a magyaroknak, de a szilvafák nélkül. A kolozsvári magyaroknak is van egy jó viccük, mely nagyjából így hangzik: „Mi a különbség a székely és az elem között? Az elemnek van autonómiája!”.

Csak azt akarom mondani (bár valószínűleg már te is rég rájöttél), hogy a nacionalista őrületet csak egyes politikusok és újságírók tartják életben, míg a normális erdélyi emberek a dolgukkal törődnek és néha az előbbiek rovására viccelődnek.

Rendben, gúnyolódni bárki tud. Én azonban jobban meg akartam érteni ezt az autonómiaügyet. Voltaképpen azt tapasztaltam, hogy hiányzik egy lényeges elem az egész közvitából: milyen racionális érvek miatt szeretnének a magyarok autonómiát maguknak? Ennek kiderítése érdekében pedig elbeszélgettem néhány magyarral, akik pontosan elmondták, hogy miről van szó.

Kezdetnek elmagyarázom, miért nem azonos az az autonómia, amelyről a magyarok beszélnek azzal, amire a románok gondolnak

Tudom, hogy viccesen hangzik, de

amikor nemzeti ügyekről van szó, a románok és a magyarok sem magyarul, sem románul, de még angolul sem képesek zöld ágra vergődni.

És ennek az az oka, hogy a „nemzeti” kifejezésnek eltérő értelme van a két nyelvben. Ebből következnek majd az „autonómiával” kapcsolatos gondok is, ahogy azt majd később látni fogod.

A (francia mintát követő) román értelmezés szerint, egy állam lakossága egy nemzetet alkot. Ennek megfelelően a Romániában élő és román állampolgárságú magyar a román nemzet része.

Ezzel szemben a (német mintát követő) magyarok másképp értelmezik a „nemzet” szót. A német koncepcióban a „vér szava” a döntő kritérium. Konkrétan a nemzeti hovatartozást az etnikum, nem az állampolgárság határozza meg. Következésképpen egy Romániában született magyar – állampolgárságától függetlenül – a magyar nemzet része. Klaus Iohannis pedig a német nemzet része, még akkor is, ha Románia elnöke. Ez az oka annak, hogy a budapesti kormány minden azt kérő magyarnak megadja Magyarország állampolgárságát, függetlenül attól, hogy hol él, éppen a magyar nemzethez tartozás alapján.

Ezzel szemben a francia koncepciót szem előtt tartó bukaresti kormány csak azoknak adta meg a román állampolgárságot, akik Besszarábiában vagy Észak-Bukovinában, a Szovjetunió által a második világháború után elfoglalt román területeken élnek. De a román hatóságok még ezekben az esetekben is a „román állampolgárság visszaadásáról” beszéltek, melyet az ezeken a területeken élő románok jogtalanul és akaratukon kívül vesztettek el. Ezért létezik olyan eszement helyzet, amelyikben egy kétéves chişinău-i gyermek az 1992-ben született szüleivel együtt „visszakapja” a román állampolgárságot.

Ugyanez a helyzet akkor is, amikor autonómiáról van szó. A románok számára ennek szeparatizmus íze van. A magyarok számára elsősorban a „döntések decentralizálását” jelenti.

Több magyartól is megkérdeztem, miért akar területi autonómiát. Íme, milyen érveik vannak.

Leonard Horvath, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia Karának történelemtudományi doktora szerint,

a területi autonómia több pénzt hozna Brüsszelből.

„Azt hiszem, hogy egy közigazgatási struktúrák, eurorégiók mentén létrehozott autonómia lenne a legjobb. Ez hasznos lenne. A regionális hatóságok a központi hatóság kihagyásával sokkal sikeresebben pályázhatnának Brüsszelben, ahogy Lengyelországban is tapasztalható a Regionális Operatív Program esetében”, mondta Leonard Horvath.

Azt mondja még, hogy Székelyföld autonómiája csak a székelyeknek fontos, a többi magyar nem részesülne belőle, ezért ők olyan változatot szeretnének, melynek mindenki a haszonélvezője.

„Székelyföld autonómiája nem hozna automatikusan jólétet. A döntések decentralizálására lenne szükség, nemcsak a székelyeknek, hanem Moldvának, vagy Dobrudzsának is”, mondja még a fiatal kolozsvári történész.

Leonard Horvath hozzáteszi még, hogy „Romániában – szerintem – tiszteletben tartják a kisebbségek jogait. Románia viszont az emigrálástól szenved, ami egyaránt hátrányosan érinti a románokat, a magyarokat és a németeket is. A munka piaca nyitott és mindenki a maga útját keresi, ezért emigrált sok fiatal, magyarok is, románok is, németek is. Tudom, hogy egyesek asszimilálásról beszélnek, de nem hiszem, hogy így van, a román hatóságok részéről nincs ilyen politika. Ha egy román fiatal fiú beleszeret egy fiatal magyar lányba és összeházasodnak, akkor az a fontos, hogy jól megértsék egymást. Mindenki szabadon úgy nevelheti a gyermekét, ahogy akarja.”

A kertész szakmájú és a Kolozs Megyei Tanács alelnöki tisztségét betöltő Vákár István

gazdasági autonómiát akar, mert „Bukarest nem tudja, hogy mi jó nekünk”.

Amikor elbeszélgettünk az autonómiáról, Vákár István elmondta nekem a magyar–román kapcsolatról szóló kedvenc viccét. Magyarország washingtoni nagykövete a háború alatt arról tájékoztatta az Amerikai Egyesült Államokat, hogy a magyarok hadat üzentek neki. Az amerikaiak átvették a hadüzenetet és látták, hogy „Horthy Miklós admirális” írta alá. Megkérdezték tőle, hogy milyen flottát irányít, a magyarok pedig elmondták, hogy magyar flotta nem létezik, mert az Osztrák-Magyar Birodalom összeomlása óta Magyarországnak már nincs tengeri kijárata. Akkor az amerikaiak megkérdezték a magyar diplomatától, hogy Magyarországnak van-e valamilyen területi követelése az Amerikai Egyesült Államokkal szemben, tekintettel arra, hogy hadat üzent neki. A magyar nagykövet azt válaszolta, hogy nincs, mert Magyarországnak 1941-ben Romániával vannak területi követelései. „Nos, akkor miért nem a románoknak üzennek hadat?”, csodálkoztak az amerikaiak. „Nem tehetjük, mert szövetségesek vagyunk!”, válaszolta a magyar nagykövet.

Ez az anekdota megmutatja, hogy milyen bonyolult a román–magyar kapcsolatok történelme és milyen nehezen érthető a helyzet azok számára, akik nem Közép-Európában élnek.

Vákár István az autonómiával kapcsolatosan úgy gondolja, hogy a gazdasági autonómia lenne a legjobb változat.

„Vegyük Kolozsvár esetét. A gazdasági autonómia azt jelentené, hogy az itt megtermelt jövedelmek beruházások formájában visszatérnének Kolozsvárra. A fejlesztési irányokat jobb helyi szinten meghatározni, mert Bukarestben senki sem tudja nálunk jobban, hogy mi jó Kolozsvárnak. A kolozsváriak minden gond nélkül hozzájárulnak a központi állam olyan intézményeinek fenntartásához, mint a hadsereg, a Külügyminisztérium, a Parlament, de egyes utak vagy iskolák kezelésére vonatkozó döntéseket inkább helyi szinten kell meghozni. Sőt, egy bizonyos autonómiarendszer lehetővé tenné a fejlettebb régiók számára, hogy olyan régiókban fektessenek be, ahol erre lehetőségeket látnak. Ahogy – például – Vesztfália befektet Brémába. A jelenlegi központosított rendszer nem bátorítja a fejlesztést. Végül is,

ha a pénzek Bukarestből érkeznek, a közismert kritériumok szerint, akkor minek készíts fejlesztési terveket?

Egy nagyobb autonómiával rendelkező Kolozsvár több befektetést vonzana”, mondja Vákár István.

Hozzáteszi még, hogy „az autonómiát nem feltétlenül kell etnikai kritériumokra alapozni, de bizonyos mértékig figyelembe kell venni a helyi múltat. Máramaros teljesen más, mint Szatmár. Máramaros egységes egész, míg Szatmár a Partiumhoz tartozik. Nem lenne értelme erőszakosan integrálnunk azokat. Mezőgazdasági szempontból is nagy különbségek vannak egyrészről Máramaros és Kolozs, másrészről Szatmár között”, mondja még Vákár István.

Véleménye szerint, „a központosított állam már nem törődik a vidékkel. Jól látható ez Herkulesfürdőn, ahol két birodalom, a római és a Habsburg birodalom örökségével dicsekszünk, de a jelen tragikus, szemünk láttára vész el a kivételes örökség. Az üdülőhely privatizálásával kapcsolatos döntések központi szinten születtek. Tehát láthatjuk, hogy ahol nincs autonómia, ott beruházások sincsenek. Ugyanígy láthatjuk azt is, hogy Moldva északi része sok turistát vonzhatna, de nem tudnak eljutni oda, mert nincsenek autópályáink, a jászvásári (Iaşi) repülőtér pedig nem elég fejlett. Egy nagyobb autonómiával rendelkező Dobrudzsa szintén sokkal több befektetőt tudna vonzani”, mondta Vákár István.

Szilágyi Zsolt, aki tisztviselő volt az Európai Parlamentben,

olyan autonómiát akar, amilyennel a finnországi svédek rendelkeznek.

A volt parlamenti képviselő Szilágyi Zsolt az Európai Parlamentben is dolgozott és most az Erdélyi Magyar Néppártot vezeti. Íme, hogyan látja ő a magyarok autonómiáját.

„Az etnikai, vallási, kulturális közösségek megőrzésére az autonómia az ideális megoldás. De sok autonómiamodell létezik, melyeket az Európai Unióban sarkalatos törvényekkel vagy alkotmánnyal szabályozzák. Ott van, például, az Åland-szigeteken élő finnországi svédek területi autonómiája. Vagy az olaszországi Dél-Tirolé, mely egy Ausztria és Olaszország közötti nemzetközi szerződés tárgyát képezi. Olaszországban van egy másik autonómiamodell is, az aosta-völgyi. Romániában az lenne a legjobb modell, ha minden egyes kisebbség létrehozhatná a saját nemzeti tanácsát”, mondja Szilágyi Zsolt.

Ez a tanács kezelné a művelődésügyhöz vagy oktatáshoz tartozó intézményeket. Például iskolákat, színházakat vagy operaházakat. Így van ez Szerbiában, ahol minden kisebbség saját nemzeti tanáccsal rendelkezik, mely dönthet – például – a beiskolázási számokról.

Magyarországon a nemzeti kisebbségeknek önkormányzati tanácsaik vannak, többek között a románnak is. Romániában ezeknek a nemzeti tanácsoknak saját költségvetéssel kellene rendelkezniük, mert a magyar vagy német etnikumú román állampolgárok is hozzájárulnak az állami költségvetéshez. Ezeknek a tanácsoknak, természetesen, jelentésekkel kellene biztosítaniuk az átláthatóságot. A közintézményekéhez hasonló jogállással rendelkeznének.

„A román jogrendben már most is vannak ilyen önkormányzatok. Például a vallási felekezetek vagy az egyetemek. Ezeknek a kulturális autonómiát kezelő tanácsoknak is pontosan e modell szerint kellene működniük”, mondta Szilágyi Zsolt.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.