Néhány dolog az ukrajnai válságról (melyekről csak akkor értesülhetnek, ha kikapcsolják a tévét/számítógépet)

1. Az ukrajnai válságban nem létezik

egy haladáspárti és egy reakciós rész, egy modern és egy retrográd, egy reformer demokrata és egy tekintélyelvűen konzervatív. Eltérő társadalmi-politikai kategóriákat képviselő csoportok csapnak össze: Janukovics (a családjával), az ukrán oligarchák (a maguk érdekeivel), elszegényedett városi és falusi tömegek nyugaton és keleten (az ukrán átmenet vesztes kategóriái, melyeket mégis mozgósítani lehet az EU vagy Oroszország típusú hamis jelszavakkal), radikális és mérsékelt, ellentétes történelmi és szimbolikus kötődésekkel rendelkező politikai csoportok, egyfajta középosztály (mely elégedetlen az ukrán politikai rendszer archaizmusával, de a törékeny biztonságát esetleg veszélyeztető tömegzavargások lehetősége is rémületbe ejti), egy képzett, de munkára vagy tisztességes életre túl sok eséllyel nem rendelkező fiatalság, egy óriási bürokrácia, melynek túlélése közvetlenül az állam stabilitásától függ, stb.

Ezek a csoportok semmiképpen sem illenek bele a Jó vs Rossz típusú sémákba, ugyanis pillanatnyi szövetségeket és kohéziókat hoznak létre. Egyes szövetségek valószínűleg rövid ideig fognak tartani (az Európa-párti és a nacionalista csoportok), mások biztosan hosszabb ideig (Janukovics oligarchiája megtalálja majd a közös érdekeket az ellenzék kormányával, ha ők nyernek).

2. A geopolitikai játékok léteznek,

még ha nem is a szálak húzogatása értelmében, ahogy arról sok, egyik napról a másikra megjelent „geopolitikai szakértő” állítja. Biztosak lehetnek abban, hogy a barikádok építésénél a köveket egymásnak adogató nénik nem az AEÁ nagykövetségétől kapnak fizetést.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan csoportok, melyeket azért fizetnek, hogy zavart keltsenek – az úgynevezett tituskik és IT-tituskik. Az éjszakánként a téren tartózkodók, a tüntetőknek élelmet és ellátmányt hozók (vagy velük harcolók) ingyen, kétségbeesésük és elégedetlenségük által hajtva teszik ezt.

Igaz, ha Putyin köhög, egész Ukrajna beleremeg. Ugyanennyire igaz az is, hogy az Európai Unió köhögése is megrázza Ukrajnát. És az AEÁ tüsszentése (vagy káromkodása) szintén károkat okoz. Normális dolog, hogy egyes országoknak/országtömböknek érdekük, hogy a dolgok bizonyos módon alakuljanak Ukrajnában. Hisz még az aprócska Moldovának is vannak Ukrajnában geopolitikai érdekei: nem akarjuk, hogy a helyzet polgárháborúvá fajuljon – masszívan függünk az ukrán mezőgazdasági és ipari importtól, az odesszai (7 km), csernovici és hmelnyicki piacok pedig a hazai kiskereskedelem jelentős részét táplálják. (Igaz, Moldova köhögésére senki sem fog felfigyelni).

A geopolitikai játékokban az a szomorú, hogy ezek visszhangra találnak Ukrajnában, és hogy az ország ilyen könnyen destabilizálható: elég egy telefonhívás Putyintól, egy amerikai titkárnőtől (az eredetiben a csak titkárnőt jelentő „secretară” szó szerepel, a Victoria Nuland esetében érvényes, külügyminiszter-helyettest jelentő „asistent de secretar de stat” helyett – a szerk.) vagy egy euróbiztostól. Szomorú, hogy Ukrajnának nincs olyan immunrendszere – nemzeti szolidaritás vagy életképes országterv értelmében –, amely semlegesítené/elnyelné a helyzet befolyásolására irányuló külső próbálkozásokat.

3. Egy olyan országterv hiánya,

amibe beleférne Bandera emlékműve (nyugaton) és Leniné (keleten), mely elkerülné az ország felosztását a (volt szovjet ipari komplexumot privatizáló és az új iparágakat monopolizáló) oligarchák kis csoportja, egy eléggé vékony középosztály és a városi és falusi szegények óriási csoportja között – íme, ez az egymást követő kormányzatok „nagy öröksége”: a függetlenségpárti Kravcsuké, az oroszbarát Kucsmáé, az Európa-párti Juscsenkoé, a rugalmas (eredetileg oroszbarát, majd Európa-párti és aztán újra oroszbarát) Janukovicsé.

Az ország megosztottsága nem újdonság. Az újdonság az, hogy Ukrajna ugyanolyan megosztott, mint 20 évvel ezelőtt. Hogy semmi sem változott, és hogy az egymást váltó politikai elitek ebben a „semmittevés”-ben tetszelegnek.

Nem kellene illúziókat táplálnunk: Janukovicsnak nincs koherens politikai programja (a család meggazdagodásán kívül). Klicsko és az „ellenzék” a jelszavakon (demokráciát, le a diktatúrával) túlmenően semmi tartalommal nem bír.

Ami annak a jele, hogy bármi lenne is a mostani válság eredménye, a megoldás elmarad. Meghatározatlan időre. Mindaddig, míg az ukrán elitek meg nem tanulnak hidakat építeni Ilyvó (Lviv) és Donyeck, a különböző történelmi emlékezetek, a múlt iránti tisztelet (szociális juttatások az időseknek), a jelennek nyújtott védelem (szociális jogok és védelem az alkalmazottaknak) és a jövőterv (megfelelő körülmények a fiataloknak) között, az oligarchák és a kistermelők között stb.

4. Egy hiteles belső döntőbíró hiánya,

aki közvetíthetett volna a válságban, mint tette azt a lengyel átmenetben a katolikus egyház. Igen, a Lavra Pecserszka-i szerzetesek kétszer a tüntetők és a rendfenntartó erők (Berkut és milícia) közzé álltak. Igen, a templomok sebesülteket fogadtak be, és menedéket nyújtottak egyes, rendőrök vagy huligánok által üldözött embereknek. Igen, az egyházak néhány sajtóközleményt is kiadtak.

De nem sikerült egy asztalhoz ültetniük az ellenzéket és a hatalmat, valamiképpen közvetíteniük a konfliktusban, szavatolniuk az ígéretek betartását. Sebeket kezeltek, de nem tudták lefegyverezni a harcoló feleket.

Sem a civil társadalom, sem az értelmiségiek nem tudnak döntőbírók lenni. Kijevben már csak a telefonhívásnak (Brüsszelből, Washingtonból vagy Moszkvából) van súlya.

5. A Berkutról.

Mely az utóbbi hónapokban a Sátán egyfajta megtestesítőjévé, az abszolút gonosszá és a Janukovics-rezsim szolgájává vált.

Egy bizonyos szintig jogosak a Berkuttal szembeni negatív vélemények. Ilyenekkel a kijevi városi aktivistáknál is találkoztam, akikkel az elmúlt években beszéltem, és más ukrán művészeknél és értelmiségieknél is, akikkel kapcsolatba kerültem. Ezek természetesek, mert ha tüntetést, vagy nyilvános akciót szervezel, akkor nem Janukovics jön oda letépni a szalagplakátjaidat, hanem a Berkutos fiúk. De a Berkutot hibáztatni ezért azt jelenti, hogy a látszattal hadakozol.

Olvassák Pasolinit. A költőt (PCI ai giovani!). Mert a művészet forradalom / lázadás / tömegzavargás esetén is jó.

Mi a Berkut? Az ukrán milícia különleges csapatai, melyeknek a terrorizmus és a banditizmus elleni harcban van szerepük.

Ki dolgozik a Berkutban? Oligarchák és oligarchacsemeték? Az újgazdagok, az orvosok, vagy más jómódú rétegek csemetéi? Harvardon vagy Sorbonne-on végzett fiatalok?

Nem, a Berkut olyan embereket alkalmaz, akiknek nem volt lehetőségük/szerencséjük jó álláshoz jutni, egyetemre járni, vagy egy olajkutat, szénbányát örökölni. A Berkut a városi és falusi szegénységből alkalmaz embereket, olyan alakokat, akik számára az ilyenfajta struktúrákban kapott állás az egyetlen lehetőség (a kivándorlás kivételével) a társadalmi feltörekvésre, a megfizetett állandó munkahelyre.

Valójában a radikális csoportok fiataljai és a Berkut alkalmazottai ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartoznak, még akkor is, ha kövekkel, gumibotokkal és Molotov-koktélokkal verik egymást. Szegények harcolnak a szegények ellen.

„Porosenko disszidens” oligarcha, a bizonytalan Ahmetov és a Janukovics család körüli csoportok együttesen egy másik társadalmi osztályt alkotnak. Ez utóbbi osztály úgy döntött, hogy az előbbi osztállyal old meg bizonyos belső ügyeket, és ezért mesterséges megosztottságokat hozott létre, melyeket aztán hisztérikus jelszavakba csomagolt: demokrácia, haza, szent kötelesség.

Az oligarcha Porosenko bármikor átállhat egyik táborból a másikba (ahogy azt már korábban is megtette), az Odessza melletti faluból származó Berkut-alkalmazott ezt nem teheti meg.

Semmilyen módon nem mentegetem a Berkut-alkalmazottak brutális megnyilvánulásait. De úgy tűnik, a mostani helyzet legtragikusabb része az, hogy egy terrorizmus és szervezett bűnözés elleni harcra létrehozott és kiképzett erőszakegységet most tudatosan a nép egyik ártatlan (és hasonlóképpen tehetetlen) része ellen uszít Janukovics, plusz a körülötte lévő csoportok a saját érdekük kiszolgálására…

Az itthoni bátraknak, akik őszintén felháborodnak a Berkut visszaélésein és Le Janukoviccsal!-lal árasztják el a Facebookot, a Twittert, az újságokat és a tévéket, azt tanácsolom, naponta 10 percig gondolkodjanak el a 2009. április 7-i eseményeken (hamarosan öt éve lesz annak). Milyen kevés kellett a moldovai rendőröknek ahhoz, hogy kínzótáborokat hozzanak létre a rendőrőrsökön (válasz: 24 óránál kevesebb), és hány rendőrt/bírót vontak ezért felelősségre (válasz: egy kezünkön meg tudjuk őket számolni).

Olvasnivalót javasolnék: a SUB ACOPERIREA IMPUNITĂŢII jelentést.

6. Természetesen Ukrajnában gondok vannak a demokráciával.

Olyan gondok, melyekről sokat beszélnek: korrupció, túlzott bürokrácia, a szólásszabadság akadályoztatása, korrupt bírói rendszer, a falvak és a kisvárosok gyorsuló hanyatlása.

Kevésbé emlegetett gondok: az iparban, mezőgazdaságban, szállításban de a médiában is kialakult monopóliumok és kartellek, a külföldi (többek között moldovai) és belföldi munkaerő kihasználása, a jövedelmek egyenlőtlen megoszlása, pénzmosás, a politika és a nagy (külföldi és belföldi) gazdasági érdekek közötti szövetségek.

Ezek többsége hosszú múltú gond. Vagyis szakállas. Melyek kormányról kormányra adódnak át gondosan. Mégis mitől gondolnánk azt, hogy a volt bokszoló Klicskóban van akarat mindet megoldani? Az nem jön számításba, hogy szépen beszél az EU-ról: Juscsenko ugyanilyen szépen és szintén európaiul beszélt.

7. A beszédről.

A válságnak nagyon sok hangja van. Valójában a hangok pluralitása van, melyek eltérő hangerővel és hangszínben beszélnek.

Egyes hangok tájékoztatnak – ukránok, oroszok, angolok, franciák, németek, stb.
Mások (szintén ukránok, oroszok, angolok, franciák, németek, stb.) félrevezetnek – egyes szenzációhajhász és Adsens-kattintásokra vadászó újságírók törökországi (2013) vagy moldovai (2009) képeket jelentettek meg azt állítva, hogy Ilyvóból vagy Kijevből tudósítanak.

A tüntetőknek is megvannak a maguk hangjai. Néhány YouTube-csatorna. Melyeken élőben közvetítenek a Majdanról: koncerteket, beszédeket, jelszavakat, mozgósítási felhívásokat.

Az emberek a Facebookon általában azokat a hangokat idézik, melyek az ukrajnai eseményekről kialakított véleményüket tükrözik. Vagyis nem azért követik figyelemmel az eseményeket, hogy tájékozódjanak, hanem hogy megerősítsék a már meglévő véleményüket. (A tudásalapú információs társadalom furcsa torzulása!)

8. Az utcákon zajló csatán kívül

egy hasonlóan elkeseredett másik csata is zajlik. Bármilyen tüntetésnek van egy megjelenési aspektusa is, amiben nagyon fontos a diskurziós kategóriákért folytatott harc. Azt látjuk, hogy az 1-es csoport magát Európa-pártinak és demokratának mondja, és a 2-es csoportot oroszbarátnak és tekintélyelvűnek nevezi. De azt is, hogy a 2-es csoport magát az „alkotmányos rend védelmezőjé”-nek, az 1-es csoportról pedig azt mondja, hogy eladták magukat a Nyugatnak, és huligánok.

Mit kezdjünk ezekkel a politikai címkékkel és gúnynevekkel? Komolyan vesszük őket, és akkor olyan nevetséges helyzetekbe kerülünk, hogy meg kell magyaráznunk, miért dobálja egy „demokrata” kövekkel az „alkotmányos” rend egyik védelmezőjét?

Egyáltalán nem. Meg kell tanulnunk mindet bizalmatlansággal fogadni, megérteni, hogy ezek olyan múlékony fogalmi keretek, melyekbe az emberek pillanatnyilag a cselekedeteiket rendezik/indokolják.

A konfrontáció végső eredményének egyértelművé válásáig még sokszor újraírják majd ezeket. A történelem történése és írása/újraírása egyidejűleg zajlik. Aztán post-factum (ahogy az 2009. április 7-én is történt).

9. A nép akaratáról, a lázadásról és a demokráciáról.

Egy általam sokat olvasott és tisztelt ember, Borisz Kagarlicki kommentárját idézem: „Ukrajna lakóinak többsége egyik tábort sem támogatja. Ezért húzódik el a végtelenségig a konfliktus. Ha az »ukrán nép« valóban fellázadt volna, vagy ahogy azt a konzervatív kommentátorok mondják, kész lett volna »megvédeni az alkotmányos rendet«, a dolgok így vagy úgy már rég véget értek volna. De ebben az összecsapásban éppen a nép nem nagyon van jelen”.