Mitől vagyunk erdélyiek?

Jelen szöveg a Știrile Transilvaniei oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Érdekes vitám volt az elmúlt napokban egy dél-karolinai kollégával. A szövetségi épületek biztonsági berendezésein való „áthaladás” témájáról volt szó. Az AEÁ-ban a szövetségi épületek bejáratánál a repülőtereken elhelyezettekhez hasonló biztonsági berendezések vannak. Le kell venni a cipőt. Mindent ki kell pakolni a zsebekből. Le kell venni a nadrágszíjat. A laptopot ki kell venni a táskából. Le kell venni a kabátot. Majd valaki egy kézi szerkezettel még külön körbetapogatja az ember testét. És csak ezek után lehet belépni a szövetségi épületbe.

A tősgyökeres dél-karolinai kollégám a következőket mondta: „Ellenőrizni akartam, mennyire hatékony a biztonsági berendezésük. Így aztán nem vettem le a lábbelimet, mielőtt átmentem rajta.” „És elkaptak?”, kérdeztem. „Szó sincs róla.” „Érdekes”, folytattam én.

„Én Erdélyből jöttem.

Kilencedik osztályig német iskolába jártam. Ott azt tanultam meg, hogy mindig szigorúan be kell tartani a szabályokat. Nem kérdezed, hogy miért van egy szabály. Csak betartod. Tehát, én nemcsak a lábbelimet veszem le, amikor áthaladok a biztonsági rendszeren. Hanem a zoknimat is.” A zoknival csak vicceltem, persze. Nevetett és azt mondta: „Egyik nyáron Zürichben jártam a dél-karolinai egyetemi hallgatóinkkal. A diákok az egyik parkban leheveredtek a fűre, ahogy otthon szokták. Odajött egy svájci rendőr és azt mondta nekik, hogy nem szabad a fűre lépni.” „De semmilyen jelzés nem mutatja ezt”, válaszolta neki egy dél-karolinai hallgató. „Ehhez nem kellenek jelzések”, mondta a svájci rendőr. „A parkban nem szabad a fűre lépni. Pont. Mindnyájan tudjuk ezt.”

Azóta sokszor eszembe jutott ez a kis történet és az, hogy milyen nevelést kaptam. Ha behunyom a szemem, akkor a gimnáziumi német nyelvi tanárnő az első, aki eszembe jut (a nevelésemmel kapcsolatosan). Aztán a tanítónőnk, Frau Bandenburg. Ha működik a pszichológia, akkor azt hiszem, hogy neveltetésem első rétege mélységesen német. Még akkor is, ha most angol a belső hangom. Annak ellenére, hogy időm többségében angolul írok és gondolkodom, a hiteim (beliefs) és reakcióim alapja zömmel német, ahogy azokat az eisenmarkti Allgemeine Schule Nummer Sieben-ben, azaz a vajdahunyadi 7. sz. Általános Iskolában megtanultam. Aztán úgy hiszem, hogy a második réteg magyar református, azaz protestáns. Kálvinista. A román réteg szelídebbé tesz. Ami egyáltalán nem kicsi dolog az életben.

Talán meglepő, hogy hiteimet és reakcióimat zömmel németeknek tartom, figyelembe véve, hogy családomban csöppnyi német származás sincs. Ennek ellenére gyermekkoromban keveset voltam kapcsolatban az enyéimmel. A tanórák délután voltak, kettőtől este nyolcig. Így aztán reggel, iskola előtt egyedül voltam otthon, a leckéimet készítettem. És csak este értem haza, holtfáradtan. Vacsorára, egy kis tévézésre volt idő és aztán rögtön alvás következett. Akkoriban szombaton is volt iskola. A leírt program heti hét napból hatszor ismétlődött, minden egyes héten. Gyanítom, hogy mindenki hasonló helyzetben volt, aki délután járt iskolába.

Tehát egy sor olyan hittel és reakcióval nőttem fel, melyek most a lényem részét képezik és melyeket – úgy hiszem – a német iskolában szereztem be.

Például, még egy percnyi késést sem tudok „lenyelni”.

Minden találkozóra néhány perccel korábban érkezem. Mindig. Már öt perccel az óra előtt a tanteremben vagyok. Ez elég időt biztosít a papírjaim elrendezéséhez. Megmozgatni a tagjaimat. De főleg átadni a hallgatóimnak, hogy I am professional, és megtisztelem őket azzal, hogy nekik szentelek minden percet.

Az AEÁ-ban nagyra értékelik és csodálják a pontosságot, bár nem feltétlenül annyira része a helyi kultúrának, mint Németországban. Itt mindenkinek nagy távolságokat kell megtennie, a forgalmat pedig néha még a mai GPS-kütyükkel is nehéz előrelátni. Egyszerűen lehetetlenség megjósolni, dolgoznak-e az egyik utcasarkon és ezért lezárnak kettőt a menetirányom szerinti három sávból. Vagy gondot jelent parkolóhelyet találni, főleg akkor, ha jelentős események vannak a környéken. Így aztán az emberek megértők, ha valaki késik, bár mindenki fontosnak tartja a pontosságot.

A második mániám az, hogy mindig be kell tartanom az adott szavam. Vagyis mindent, amit megígértem. A német szavaival élve: „Ein Mann ein Wort.”

Ha kimondott valamit az ember, akkor feltétlenül állnia kell a szavát.

Bevallom, ez a hitvallás okozta mindig a legnagyobb „gondokat” az életemben. Főleg, hogy a feleségem rájött, ha valamit kimondok, akkor nehezemre esik meggondolnom magam. Ezért aztán van egy őrjítő szavajárása: „Azt mondtad, hogy…”.

Viccen kívül, gyakran teszek úgy ígéreteket, hogy nem gondolom alaposan végig a következményeket. Megígérem, hogy dolgozni fogok valamin, majd rájövök, hogy eltemetnek az egyetemi sürgős ügyek és az otthoni feladatok. Bár végső soron senkivel szemben sincs semmi kötelezettségem, mégis rendkívüli bűntudatot érzek, amikor nem sikerül állnom az adott szavam. Például megígértem valakinek, hogy valamilyen civil ügyben segíteni fogok neki pénzt gyűjteni. Megígértem, hogy írni fogok egy meséskönyvet, melyet aztán PR-tevékenységre használunk majd a pénzgyűjtésben. Megígértem, hogy karácsonyra kész lesz. Megígértem, de nem tartottam be.

A karácsony elmúlt és egyetlen mesét sikerült megírnom. Bűnösnek érzem magam és szégyellem, hogy nem tartottam be az ígéretemet. Újra megígértem, hogy húsvétra elkészülök a meséskönyvvel, hogy elkezdhessük a pénzgyűjtést. Elképzelhetetlennek tartom, hogy másodjára se tartsam be az ígéretemet. Mert ilyesmi sohasem történt meg egész életemben. És nem akarom pont most, „öregkoromra” elkezdeni.

Menjünk tovább. Úgy gondolom, hogy egyetlen szót sem szabad hazudnom (a „hazudnom” nem a legjobb szó ebben az összefüggésben; helyesebb lenne az „újraértelmezni”, „módosítani”). Akkor sem, ha ezzel jót teszek. Ezt apámtól örököltem. Gyermekként szokásom volt ezt-azt füllenteni, főleg azért, hogy a bőrömet mentsem, ha elkövettem egy hülyeséget. Talán nyolc-kilenc éves voltam, amikor egyik délután hazudtam valamit apámnak. Semmiség volt. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi. De még mindig élénken él az emlékezetemben a pillanat. A lépcsőn történt, a vajdahunyadi otthonban. Undorodva rám nézett és ennyit mondott: „Egy nagy hazudós vagy.” (az eredeti szövegben is magyarul – a szerk.). Akkora szégyent éreztem, hogy abban a pillanatban megígértem magamnak, soha többé nem hazudok, a következményektől függetlenül. Ha aztán mégis megtörtént, hogy valami olyasmit mondtam, ami nem volt igaz, annak csak az volt az oka, hogy cserben hagyott a memóriám. De többé soha nem mentem át olyan helyzeteken, amikor a szám mást mondott, mint amit az elmém „látott”.

Azt hiszem, a hazugságtól való iszonyodást református szálon tanultam meg.

A protestáns egyházak, az erdélyi reformátust is beleértve, főbenjáró bűnnek tartják a hazugságot. Mi, protestánsok, a katolikusokkal és az ortodoxokkal ellentétben, úgy hisszük, hogy képesek vagyunk közvetlenül kommunikálni Istennel. A pap legfeljebb segít ebben a kommunikálásban, de nem mindig szükséges. Nem a pap hozza létre a kommunikációt és nem elengedhetetlen ehhez. Ahogy azt a katolikusok vagy az ortodoxok hiszik. Ezért tartják főbenjáró bűnnek a hazugságot a protestáns egyházak. Az egyik legnagyobb bűnnek. Ezzel senkit sem akarok megsérteni, hiszen nem vagyok teológus. De eltérő a hazugság értelmezése. Egész könyvtárat lehet teleírni arról, hogy mit jelent az igazság és hol kezdődik a hazugság, a fizikai valóságon túl. Az életben a bonyolult dolgok gyakran nem fehérek és feketék, a szürke árnyalatainak megfejtése pedig nehéz ügy. Az alábbiakban csatolok egy hivatkozást egy angliai egyetemi professzor bejegyzéséhez, aki írt néhány könyvet a hazugságról és a kulturális kapcsolatáról.

https://blog.oup.com/2018/01/truth-lies-reformation/

Az AEÁ-ban egyáltalán nem tűrik el a hazugságot. Ha hazugságon kapnak valakit, azonnal elveszíti a teljes hitelességed. 2004 telén meghívtam magunkhoz édesanyámat. Elküldtem neki a meghívót, mellyel aztán elment a nagykövetségre vízumért. Megdöbbentem, amikor arról értesültem, hogy elutasították a vízumkérelmét. Sohasem hallottam még olyanról, hogy elutasították volna egy AEÁ-ban letelepedett személy szülei által benyújtott vízumkérelmet. A mai napig nem tudom pontosan, mi történt. Édesanyám mégis „elszólta” magát és elmondta, hogy az volt a benyomása, a nagykövetségi kérdező nem volt jóindulatú vele. Ezért arra gondolt, hogy apró „füllentésekkel” segíti elő az ügyét. „Ártatlan hazugságok, melyek amúgy sem számítottak.” Bevallom, hogy sohasem értettem ezt a dolgot a jószándékú hazugságokkal. Vagy azt, hogy a hazugságok segítenek valakin. Egy dolgot viszont nagyon is értek. Valamennyi amerikai tisztviselő rendkívül jól felkészült arra, hogy megtalálja a hazugságokat és az ellentmondásokat valaki érvelésében. Márpedig ha „hazugságon” érnek, semmi sem mos többé tisztára.

A dél-karolinai kollégámmal folytatott beszélgetésre visszatérve elmondhatom, hogy valószínűleg nagyon hasonlítunk egymásra a bármiféle hazugsággal szembeni intoleranciában, úgy-ahogy az ígéretek betartásában és egyáltalán nem a szabályok szigorú betartásában. Persze, ő sokkal jobban alkalmazkodott az Egyesült Államokhoz, hiszen itt született.

Én viszont egy erdélyi német iskolában felszedett kulturális poggyásszal érkeztem.

Ahogy azt már írtam, az Egyesült Államokban egyre nehezebb tartani a pontosságot a nagy távolságok és a forgalmi nehézségek miatt. Ezért népszerűek a videókonferenciák és – persze – mindig nagy megértéssel viszonyulnak ahhoz, ha valaki késik. Ennek ellenére senki sem él vissza ezzel a toleranciával. Végül az adott szóval kapcsolatos vita bonyolult ügy. Egyre ritkábban látok olyan eseteket, amikor az emberek határozott ígéretnek tartják az adott szót. Ahogy az a Jerry McGuire filmben elhangzott: „My word is like rock.” Ezzel szemben a fontos megállapodásokat mindig, de mindig leírják, az összes részlettel együtt. A megbeszélt, de le nem írt részleteket nem létezőknek tekintik. Semmiseknek. Tehát a megbeszélés csak a preambulum, a tapogatózás, amely elvezet a végleges és ezért leírt megállapodáshoz.

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon milyen mértékben határoz meg bennünket, erdélyieket a pontosság, az adott szó betartása, a hazugsággal szembeni intolerancia és a szelídség?

Tegnap olvastam Tudor Duică úr egyik csodálatos bejegyzését (valószínűleg erről lehet szó – a szerk.), melyben hangot ad a Kárpátokon túli adminisztrációval szembeni frusztrációjának. Nem hiszem, hogy képes lettem volna nála jobban leírni. Mintha hájjal kenegettek volna, hiszen elmémben két alak testesíti meg a hazai közigazgatási ostobaságok fő forrásait: Adrian Năstase és Traian Băsescu. Az első a felelőtlen arroganciát hitelesítette, a második a szégyentelen agresszivitást.

De én a következő hipotézist is hozzáadom ahhoz, amit Duică úr írt: azt hiszem, hogy

mi, erdélyiek, másképp értelmezzük

a pontosságot, az adott szó betartását, a hazugsággal szembeni undort és a szelídséget. Nem azt mondom, hogy feltétlenül jobban, vagy rosszabbul. De másképpen, mint az ország többi része. És ez fontos. És ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

És ezzel eljutottam gondolatom végére: Legyünk mindnyájan egészségesek és megértőbbek egymással. Kellemes hetet mindenkinek és hamarosan újra találkozunk.