Mit is ünnepeltünk majd' 100 évvel ezelőtt?

December 1-ét, mint általában, többé-kevésbé érdemes hivatalosságok sereglete foglalja le, és az ország nem talál hasznosabb vitatémát magának, mint hogy kinek kellett volna külön meghívót kapnia (mert nyilvánvalóan rangon alulinak tartják, hogy egyszerűen, a pórnép körében nézzék végig a parádét), a hadsereg és nem a nép áll az események középpontjában, a politikusok pedig már nem az Egyesülés megerősítéséért kampányolnak, hanem nemzeti és saját hasznot hozó megosztottságért…

Csaknem 100 év telt el a Nagy Egyesülés óta, és szinte teljesen elfelejtettük,

honnan indultunk, hova akarunk eljutni és miként tesszük meg az utat az óhajtól céljaink megvalósulásáig. Megpróbálom felidézni egy kicsit, amihez a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatát használom ürügyül (a határozat magyar fordításának forrása – a szerk.).

Miért gyulafehérvári? Bár az Egyesülés Balázsfalván és Nagyszebenben is megtörténhetett volna, Gyulafehérvárt szimbolikusan a magát „Havasalföld, Erdély és egész Moldva uralkodójává” kikiáltó Vitéz Mihály (Mihai Viteazu) rövid uralkodásának emlékére választották ki. (Mely uralkodást évekkel később Nicolae Bălcescu mesélte újra a negyvennyolcasok számára.) Az is számított, hogy Horea, Cloşca és Crişan 1784-es felkelésekor a lázadók Gyulafehérvárra indultak, hogy a császár szolgálatába álljanak és megszabaduljanak a jobbágyságtól és az elnyomó magyar nemességtől, valamint a mindenféle ajándékoktól, kötelezettségektől és tizedtől. A 300 aranyért elárult Horeát elfogták, és végig kellett néznie Cloşca kerékbetöretését (a belső szervek halált okozó szétzúzását). Crişan már korábban felakasztotta magát bocskora madzagával. Aztán egy bizonyos Grancea Rakoczi nevű hóhér szétzúzta a lábait, majd újabb 8-9 csapással szétzúzta az egész testét, a lehető legiszonyatosabb kínok közepette. Hármójuk beleit aztán elásták, négybe vágott testüket pedig karóra szúrták és körbehordozták egész Fehér és Hunyad vármegyében, hogy okuljon belőle minden esetleges lázadó – röviddel később azonban, 270 év után felszámolták a jobbágyságot és a császári tisztviselők visszaéléseit.

Az Egyesülés napja egyházi szertartásokkal kezdődött mind az ortodox, mind a katolikus templomokban (ugyanazokról a katolikus templomokról van szó, melyek most nem tudnak állami támogatást szerezni), miután a Nagy Egyesülés küldöttei a gyulafehérvári kaszinó felé indultak. Az ülést megnyitó és a modern Románia megszületését aláírásával megerősítő alelnök Ştefan Cicio Pop politikus volt a Román Nemzeti Pártból (a későbbi Nemzeti Parasztpárt), aki korábban 30 évesen képviselő lett Magyarország Országgyűlésében és a Román Nemzeti Nagytanács, valamint a Román Központi Nemzeti Tanács elnöke volt.

Az 1918. november 18-i/december 1-i Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozata

I. Az összes román 1918. november 18 / december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlése, melyen Erdély, Bánság, Partium és Máramaros vidékeinek képviselői vesznek részt, kimondja az összes román és az általuk lakott területek egyesülését Romániával. A nagygyűlés különösen kinyilvánítja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Bánság teljes területére, melyet a Maros, a Tisza és a Duna határol.

II. A nemzetgyűlés a fent említett területeknek ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.

III. Ezzel kapcsolatban, az új Román Állam kialakításának alapelvei alapján a nemzetgyűlés kijelenti a következőket:

1. Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.

Minő világos fogalmazás, „együtt élő népek” és a kisebbségek tisztelete, a modern román állam alapzatában.

De csaknem 100 évvel később a „büszke román vagyok” lett az alap,

Romániában kell bíznunk, melyet – természetesen – kizárólag románok laknak, a többit pedig, Hadrévvel, Marosvásárhellyel és más etnikumok közötti konfliktusokkal együtt szőnyeg alá kell söpörni. A törvényhozó testületi tagság végül megvalósult és a kisebbség jelenléte a Parlamentben mindenkinek hasznos, Románia stabilitását is beleértve. A kormányzati részvételi jogot, az RMDSZ-ét például, sőt, e szervezet létezésének jogát is még mindig, 100 év után is vitatják. A saját nyelven történő képzés még létezik, de a bolygónak ezen a részén is a konyhanyelven beszélt angol a domináns. Valakinek egyértelműen ki kell mondania – egyes velünk együtt élő népek kiirtása vagy kiszorítása, akár a zsidók üldözéséről, a németek Ceauşescu alatti kemény valutáért történő exportjáról van szó, akár a romák folyamatos társadalom szélére szorításáról, nagyon nagy károkat okozott és okoz továbbra is Romániának, mely károkat nem lehet azzal jóvá tenni, hogy egy szászt választunk meg az ország élére.

2. Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az Állam minden felekezete számára.

Vagyis alapító okiratunk szerint a Román Ortodox Egyháznak ugyanannyi joga van, mint a Görög-katolikus Egyháznak és a Református Egyháznak. További javaslatokat várok a helyi költségvetésekből felépítendő katedrálisokra…

3. Tisztán demokratikus rendszer tökéletes megvalósítása a közélet minden területén. Közvetlen, általános, titkos, egyenlő szavazójog nemtől függetlenül minden 21. évét betöltött állampolgár számára a községi, megyei, valamint parlamenti képviseletnél.

Az Egyesülés Határozata 1918-ban megengedőbb volt a jelenlegi alkotmánynál.

Bár a polgárok most 18 évesen szavazhatnak, csak 23 évesen választhatók be a Képviselőházba és 33 évesen a Szenátusba, Románia elnöke pedig csak 35 évnél idősebb személy lehet.

4. Teljes sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság, minden emberi gondolat szabad hirdetése.

Csaknem 100 évvel később holmi városházi bizottságoktól függ a gyülekezés, melyek akkor és úgy adnak engedélyt, ahogy a kedvük tartja. A csendőrség pedig alkotmányosan és demokratikusan karámba terel. Ha az ember túl akar jutni a kerítésen, könnygázt kap a képébe, hogy elmenjen a kedve az egyesülési és gyülekezési jogtól. Ami pedig a „minden emberi gondolat szabad hirdetését” illeti, már csak a pártos propaganda maradt. Oknyomozó vagy akár csak független újságíróból kevés maradt talpon, a független tájékoztató csatornák pedig már éhen haltak, vagy éppen azon vannak.

5. Radikális agrárreform. Minden birtokot összeírnak, különösen a nagybirtokokat. Az összeírás alapján a meghagyás megszűnik, és a nagybirtokok méretének szükség szerinti csökkentésével a parasztoknak lehetővé teszik legalább akkora birtok (szántó, legelő, erdő) megszerzését, amely munkát ad nekik és családjaiknak. Ezen agrárpolitika alapelve egyrészt a társadalmi különbségek csökkentése, másrészt a termelékenység növelése.

A termelékenységet erőszakos kollektivizálással „növelték”, és azzal, hogy a parasztokból újra jobbágyokat csináltak hajdani földjeiken, ezúttal vidám és boldog társakként a TSZ-ekben. A forradalom után a növelés azzal történt, hogy a földeket az elkobozott termelőeszközök vagy az azok értékének megfelelő kárpótlás nélkül adták vissza. A társadalmi különbségek kiegyenlítése megvalósult – a falun élő lakosság legnagyobb része mezőgazdasági nyugdíjat kap, amiből alig-alig vergődnek egyik napról a másokra, mélyszegénységben élve.

Van még az új nábobok rétege, a gépesített európai gazdák, akik megszerezték a megművelt területek 25-30 százalékát.

6. Az ipari munkásoknak ugyanolyan jogokat és előnyöket biztosítanak, amilyeneket a Nyugat legfejlettebb ipari államainak jogszabályai biztosítanak számukra.

100 év után még mindig a nyugati ipari államok mögött kullogunk. Nem értük utol őket, ugyanolyan jogokról és előnyökről meg ne is beszéljünk, még a Schengenbe sem jutottunk be az ősi tizedelés és a csubuk miatt, mely annak idején már Horeát is zavarta (most tudálékosan Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusnak nevezzük).

IV. A nemzetgyűlés kifejezi azon óhaját, hogy a békekongresszus kialakítsa a szabad nemzetek közösségét oly módon, hogy a kis és nagy nemzetek egyaránt igazságot és szabadságot kapjanak, és a jövőben ne kerüljön sor háborúkra a nemzetközi kapcsolatok szabályozása érdekében.

Kedves szándék, de azóta átment rajtunk két világháború és a jugoszláviai háború, most éppen az ukrajnai zajlik, a transznisztriai konfliktus a határokhoz közel, sőt, még a Fekete-tenger militarizálása is.

V. A nemzetgyűlésen összegyűlt románok üdvözlik bukovinai testvéreiket, akik az Osztrák–Magyar Monarchia igája alól felszabadulva egyesültek anyaországukkal, Romániával.

Herca-vidéket, Besszarábiát és Bukovina északi részét az 1940-es Molotov-Ribbentrop paktummal a Szovjetunióhoz csatolták.

VI. A nemzetgyűlés szeretettel és lelkesedéssel üdvözli az Osztrák–Magyar Monarchia által eddig leigázott nemzetek felszabadítását, éspedig a csehszlovák, ausztriai német, jugoszláv, lengyel és ruszin nemzeteket, és elhatározza, hogy ezen üdvözletet minden felsorolt nemzetnek tudomására hozza.

VII. A nemzetgyűlés alázatosan meghajol azon román hősök emléke előtt, akik ebben a háborúban vérüket ontották és meghaltak ideálunk megvalósítása, a román nemzet szabadsága és egysége érdekében.

VIII. A nemzetgyűlés köszönetét és csodálatát fejezi ki a szövetséges hatalmaknak, akik fényes csatákban kitartóan küzdöttek a már évtizedek óta háborúra készülő ellenséggel, kiszabadítva a civilizációt a barbárság karmaiból.

IX. Az Erdély, Bánság, Partium román nemzeti ügyeinek továbbvitelére a nemzetgyűlés egy Román Nemzeti Nagytanács létrehozását határozza el, amely teljes joggal, bármikor és bárhol képviselheti a román nemzetet a világ többi nemzete előtt, és meghozhat minden olyan intézkedést, amely a nemzeti érdekek elősegítésére irányul.

Furcsa, nem?

Mindezeket felvilágosult polgárok, a budapesti és a román fejedelemségi országgyűlésekből érkezett politikusok, elképzelésekkel rendelkező parlamenti képviselők alkották meg. A 100. évfordulóhoz közeledünk és a köztisztasági munkás nagyobb megbecsülésnek örvend, mint egy képviselő vagy egy szenátor. A Nagy-Romániát megalapozók vízióit ma azok elképzelései követik, akik valószínűleg Kis-Romániát akarják minden áron létrehozni: azt, ahol csak néhány csontot, egy-két lejt vetnek oda a szegényeknek, ahol a politikai csatározások úgy néznek ki, mint az iskolaudvari bunyók („ellopta a szendvicsemet, lemásolta a házi feladatomat”), ahol sok helyen a becstelenség uralkodik – a rendőrségben, a doktori címek osztogatásánál, a politikai cselekedetekben, néha még a pártokon belül is. A politikai vándorlást, az olcsó ravaszkodást, a pofozkodást, a szócséplést, a baksist és a harácsot, az elképzelések hiányát azok álmosító szavaival mázolják le tessék-lássék, akik még csak el sem olvasták a Határozatot. De kapaszkodj, jön belőlük minden: haza, nép, nemzet, „râu-ram-brânză-barză-viezure” (a dákopaták által mantraként ismételgetett, dák eredetűnek tartott szavak – a szerk.), vadrománok és kifelé az idegenekkel az országból. Biztos, hogy olyan sokat fejlődtünk a csaknem 100 év alatt? És biztosak vagyunk abban, hogy büszkék lehetünk majd létünk 100. évében? És én, én… én kire szavazzak?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.