Mi köze Mozartnak Horeához?

Horea hosszas vitákat kiváltó kivégzésével véget ért a felkelés, a premodern Erdély történelmének egyik legvitatottabb epizódja, amely ebben a hónapban lesz 230 éves. Az eseményeket körülvevő titokzatosság – nagy mértékben – a szabadkőműves körökkel és titkos társaságokkal fenntartott obskúrus összeköttetésekkel kapcsolatos gyanakvásokból és félreértésekből fakad.

A román történészek egy része, köztük David Prodan is, a megmozdulás vidéki és paraszti jellegét hangsúlyozták, határozottan elutasítva bármilyen lehetséges kapcsolatot különféle okkult csoportosulásokkal és az általuk terjesztett ideológiákkal. De az utóbbi években számos olyan érv bukkant fel, melyek alátámasztott módon cáfolják ezt az álláspontot, rávilágítva a Horea és a bécsi szabadkőműves körök között létező kapcsolatokra. Sőt, ma már az a lehetőség sem zárható ki, hogy magát Horeát is beavatták a szabadkőművességbe.

Horea beszéde a bécsi szabadkőműves-találkozón

E téren az egyik legfontosabb hozzájárulást Ioan Chindriş történésznek köszönhetjük: egy bécsi szabadkőműves-találkozón románul (sőt úgy tűnik, hogy az Erdélyi Szigethegységben beszélt tájszólással) mondott beszéd felfedezését és közlését, mely beszédre akkor került sor, amikor Horea – úgy tűnik – a birodalom fővárosában tartózkodott. Ez a beszéd nyilvánvaló módon nem „profán” – tehát nem egy szabadkőművességbe be nem avatott személytől származik. Következésképpen, ha e beszéd szerzője tényleg Horea volt, ahogy azt számos történész feltételezi, akkor nem egy szabadkőműves agapéra meghívott „profán” volt, hanem e szervezet teljes jogú tagja. Különben már azt a feltevést is megfogalmazták, hogy „Horea” nem egy egyszerű becenév, hanem Nicola Urs beavatási neve volt, ahogy az a kor egyes titkos társaságaiban szokás volt.

Ugyanannak a Ioan Chindrişnek köszönhetjük annak a kapcsolatnak a feltárását is, melynek segítségével Horeát bevezették a bécsi elit körökbe. Úgy tűnik, Ignatius von Born, egy Erdélyben született, II. József császárhoz közel álló és a bécsi szabadkőművesség meghatározó tagjának számító bányamérnökről volt szó. Többek között

Mozarthoz is közel állt,

aki Sarastro néven örökíti meg őt a Varázsfuvola című szabadkőműves opera szereplői között. Von Born közeli barátja volt még Jacob Adam rézmetsző is, aki Horea legismertebb portréi egy részét készítette. Tehát a kapcsolati elemek eléggé jól bizonyítottak, és ez magyarázza azt is, hogy Horea miért nem szerepel a birodalmi udvar megőrzött audiencia-kérvényezői között: mert a császárral valószínűleg más keretek között találkozott, nem a birodalmi palotában. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ezek a találkozók 1779-ben kezdődtek és bizonyos rendszerességgel 1780-ban, 1782-ben és 1784-ben is folytatódtak.

Tehát, ami Horeának a bécsi páholyokkal fenntartott kapcsolatait illeti, a dolgok eléggé egyértelműnek tűnnek. 1784 nagy ismeretlenjei azonban a parasztmozgalom lefolyásának forgatókönyvével kapcsolatosak, és azzal, milyen szerepük volt a szabadkőműves páholyoknak ezek kidolgozásában, abban, hogy az események másképp alakultak, mint ahogy azt valószínűleg várták, és a vezetők gyors, brutális és eléggé meg nem magyarázott kivégzésében. Többször is állították, hogy a felkelés állítólag egy kudarcba fulladt szabadkőműves kísérlet volt, de senki sem próbálta megmagyarázni, mi lett volna ennek a kísérletnek a célja és – természetesen – azt a mértékegységet sem, ami alapján a kudarcát meg lehetne ítélni.

A parasztlázadás kudarcának oka

Általában véve azt feltételezték, hogy II. József császár állítólag megállapodást kötött Horeával (vagy ezt a benyomást keltette benne), hogy a románokat a dacos magyar nemesek ellen uszítsa. De később, bizonyos okok miatt, állítólag „elárulta” a románt és visszavonta akcióinak biztosított támogatását, kiiktatva aztán szerepvállalása összes tanúját. Olyan vélemény is létezett, mely szerint a franciák voltak érintettek az eseményekben (tekintettel arra, hogy a lázadásra alig 5 évvel az 1789-es forradalom előtt került sor, a francia forradalmárok pedig érdeklődéssel és szimpátiával követték az eseményeket), de Oroszország érintettsége is felmerült, mely állítólag különleges küldötteket juttatott el a térségbe. Egyes feltételezések szerint Horea állítólag „elárulta” a szabadkőműves esküt, de emellett nem sikerült bizonyítékokat felmutatni.

Valójában úgy tűnik, hogy teljesen más magyarázata van az 1784-es megmozdulás kudarcának. A bécsi udvar egy birodalmi katonai reformot indított el, melynek célja a hadsereg méretének jelentős növelése volt, különösen gyalogsági egységek tekintetében. Az új, porosz mintára megszervezett birodalmi hadsereg számára

a románok ideális jelöltek voltak.

Úgy tűnik, e programon belül Horeára az erdélyi románok soraiban zajló toborzási akciók támogatását és bátorítását bízták. Horea együttműködhetett az erdélyi katonai páholyokkal, de semmiképpen sem a tartomány rendkívül konzervatív, erős nemesi és patríciusi komponensű „civil” páholyaival, melyek ellenezték a társadalmi reformokat és – főleg – nagy fenntartásokkal fogadták az erdélyi románok emancipációs kezdeményezéseit.

Úgy tűnik különben, hogy a katonai páholyok voltak a legrégebbiek is a XVIII. századi Erdélyben, melyeket a tartományban található birodalmi helyőrségek kezdeményeztek. Az első ilyenfajta páholyokról 1740 környékéről vannak említések. Az ilyenfajta szervezetekkel rendelkező helyőrségekről csak találgatások lehetnek, és nincs túl nagy esély arra, hogy ez a helyzet a jövőben megváltozhatna. Mivel nem tartozott a rendőri és civil hatóságok ellenőrzése alá, a hadseregnek saját élete volt, melyet a dokumentációs források nem tudnak teljes részleteiben feltárni. Nagyon is egyértelmű, hogy a katonai páholyok a birodalmi udvarhoz és az általa uralt területeken alkalmazott politikákhoz voltak hűek, nagyon kevéssé lévén kitéve az Erdélyben 1767 után megjelent civil páholyokat kísértő külső befolyásoknak.

Erdélyben 1742 környékén került sor az első „civil” beavatásokra, melyekben – nagyrészt – az arisztokrata körökből származó személyiségek vettek részt. Az első teljes jogú szabadkőműves, jelenlegi információk szerint Bethlen Gábor gróf volt, aki később az Erdélyi Udvari Kancellária elnöke lett. Őt egy bécsi páholyban avatták be és az erdélyi arisztokrácia más képviselői is követték, köztük Kemény László és Samuel von Brukenthal jövendőbeli kormányzók.

A szabadkőművesség hívei ebben az időszakban a társadalom elitjéből kerültek ki, és a páholyok életéből a legkevésbé sem hiányzott a politikai intrika és a kémkedés.

Ugyanakkor a XVIII. század közepének ezen arisztokrata szabadkőművesei határozottan ellenezték a radikális társadalmi reformokat, a szabadság és egyenlőség elveit pedig csak a testvériség tagjainak tartották fenn. Ennek megfelelően Erdély első szabadkőműves kormányzója, Kemény László gróf (1758–1762), Bethlen Gábor gróffal együtt a teréziánus reformok radikális ellenfele volt. Minden erejükkel

akadályozták a román határőrezredek létrehozását,

melyek a tartomány román népessége egy részének esélyt teremtett arra, hogy kikerüljön a jobbágyságból. Ez az ellenállás annyira elkeseredett volt, hogy Mária Terézia császárnő a kormányzó leváltására kényszerült ahhoz, hogy felállíthassa az ezredeket. Samuel Bruckenthal, ugyanezt a hagyományt követve, 1784-ben ellenállt II. József azon kísérletének, hogy kibővítse a határőrezredeket és lehetőséget adjon a románoknak a jobbágyság alóli felszabadulásra azáltal, hogy bevonulnak a birodalmi hadseregbe.

A magyarokból és szászokból egyaránt álló erdélyi szabadkőműves elit egyáltalán nem támogatta a birodalmi reformokat, főleg a jozefinista időszakban születetteket. Ilyen körülmények között nagyon is valószínű, hogy a bécsi szabadkőművesek a román „kereszt testvériségek” felé fordultak, melyeket összekapcsoltak a katonai páholyokkal. A paraszt-„építész”, templomépítő (ezek közül a legfontosabb és leglátványosabb a most a kolozsvári Romulus Vuia Nemzeti Néprajzi Parkban őrzött csiszéri) Horea, kétségtelenül lenyűgöző személyiség lehetett. Rousseau filozófiája szerinti „vadember”, olyan személy volt, aki magában hordozta a hagyomány tanítását, és aki jellemvonásaival valószínűleg lenyűgözte kortársait. Egy korabeli német újságíró úgy tájékoztatta az olvasóit, hogy „úgy tűnik, ez az ember uralkodni született”, egy pozsonyi újság pedig „császárnak” nevezi, azt állítva, hogy „a parasztok rajta kívül nem ismernek el más császárt”.

A porosz kapcsolat

Különben az 1784-es toborzási művelet megvalósításának módja adja a legjobb bizonyítékokat a birodalmi hadsereg parancsnoksága és a román közösségek vezetői között meglévő kapcsolatokra. A toborzási listákat nem a vármegyék közigazgatási tisztviselői állították össze, ahogy az normális lett volna, mert ők főleg magyarok és szászok voltak. Ellenkezőleg, e listák összeállításában

a falusi román papok működtek közre,

akik a mozgalom vezetőin keresztül közvetlenül a birodalmi hadsereg parancsnokságának adták át ezeket. A hatóságokat nemcsak nem vonták be ebbe, de még csak nem is értesítették őket. A teljesen szokatlan eljárás lehetőséget teremtett a nemeseknek arra, hogy Bécsben tiltakozzanak, és végül elérjék a sorozás formális megsemmisítését. De ezeket a románok egyre nagyobb csoportjait mozgásba hozó eseményeket, okkult utakon, Ausztria nagy riválisa befolyásolta: II. (Nagy) Frigyes szabadkőműves király (1740–1786) Poroszországa. A XVIII. és XIX. századi történészek ismételten kihangsúlyozták Poroszország beavatkozását az 1784-es erdélyi eseményekbe.

II. Frigyes erős befolyást gyakorolt az erdélyi „civil” szabadkőművességre. Brukenthal báró fiatalkorában egy Frigyesnek alárendelt páholyt vezetett, a nagyszebeni Szent András-páholy létrehozásának pátensét pedig a Szigorú Obszervancia Templomos rendjétől kapta, mely szintén Frigyes alá tartozott. Sőt, II. József volt személyi titkára, Günther, akit 1872-ben Poroszország javára végzett kémkedés vádjával tartóztattak le, kiszabadulása után a nagyszebeni páholy tagja, majd tiszteletre méltó nagymestere lett. Tehát eléggé nyilvánvaló, hogy miként jelenhetett meg a porosz befolyás az 1784-es erdélyi eseményekben, és legalább ilyen egyértelműnek tűnik, hogy Frigyes miért akarta akadályozni a katonai reformot: maga Poroszország is hasonló elvek szerint alakította át hadseregét abban az időszakban, és a király nem akarta, hogy Ausztria kövesse a példát. Ezen kívül egy románok és magyar nemesek közötti konfliktus kirobbantása ez utóbbiak fellázadását válthatta volna ki, az 1703–1711-es eseményekhez hasonlóan, ami tovább gyengíthette volna II. József helyzetét. Tehát Frigyes küldötteinek és – talán – az erdélyi cinkosaiknak a beavatkozása nyomán az 1784-es toborzás lázadássá fajult, melyet a birodalmi hadsereg leverni kényszerült.

Horea megmozdulása, a legvalószínűbb módon, egy olyan reformmozgalom volt, melyet olyan elemek térítettek el eredeti céljaitól,

melyeket ma „titkosszolgálatoknak” neveznénk,

és melyek abban az időszakban a szabadkőműves szervezetek védelme alatt működtek.

A beavatkozásukkal szembesülő Horea nem tudta ellenőrzés alatt tartani a mozgalmat, az ezekkel a váratlan fejleményekkel szembesülő birodalmi hadsereg pedig beavatkozásra kényszerült. Ebben a változatban Horea és a hozzá közeliek kivégzésének nagyon egyszerű magyarázata van: a magát hibásnak érző hadsereg saját magát vizsgálta és mindenféle habozás nélkül kiiktatta a kényelmetlen tanúkat. Ilyen körülmények között talán sajnálnunk kellene, hogy Horeát és a bajtársait nem hallgatták ki a civil hatóságok is. Esetében nagy fenntartásokkal kell fogadni a katonai hatóságok vizsgálati jegyzőkönyveit, mert a katonai nyomozók bizonyára gondoskodtak arról, hogy eltüntessenek bármilyen nyomot, mely parancsnokaik érintettségéről árulkodott volna ebben a megmozdulásban. De a felkelés leverését a birodalmon belüli szabadkőművesség általános reformja is kísérte, melyet II. József vezényelt le, akiben tudatosult, hogy szigorú ellenőrzése alá kell helyezni a szervezetet.

Következtetéseink nyilvánvalóan távolról sem véglegesek. Oroszországnak, Poroszország szövetségesének bármilyen lépésben, mely gyengíthette Ausztriát, bizonyára megvolt a maga szerepe, melyet nem szabad elhanyagolni. Horea alakja továbbra is titokzatos marad: hosszas vitákat kiváltó kivégzésének ebben a hónapban van a 230. évfordulója. Nagy személyiségként emelkedett ki az erdélyi románok soraiból, aki jellemével uralja XVIII. századi történelmünket és aki a következő évszázadban sorra kerülő nemzeti újjászületést vetíti előre.