Leckék döntéshozóknak válságos időkre

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Nem. Nem vagyok orvos. Nagyjából annyit tudok a koronavírusról, amennyit a komoly sajtóanyagokból olvastam róla. Apropó, a szingapúri egészségügyi miniszter ismertetőjét és a brit kormányfő csütörtöki megszólalását tartom a legjobbnak, aki a tisztifőorvossal, Chris Whittyvel és főleg Sir Patrick Vallance-szal, a brit kormány tudományos főtanácsadójával állt a közvélemény elé.

Különben számomra azok a közlések tűnnek a legrelevánsabbnak, melyeket, melyeket a leghelyesebb értékelések kísérnek, akkor is, ha kevésbé derűlátóak és rózsaszínűek.

Ám a válságdöntés az a terület, amihez értek, olyan tudományág, melyet az AEÁ–Hollandia–Svédország vonalon hoztam be Romániába és melyet több mint 20 éve oktatok a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Főiskola (SNSPA). Az ezzel a területtel kapcsolatosan nemzetközi téren közzétett számos tanulmány, a Konfliktus-megelőzési és Korai Előrejelzési Központ, melyet én hoztam létre és 18 éve működik ezen a téren és nem utolsó sorban a Cotroceni-ben stratégiai, biztonsági és külpolitikai ügyekért felelős, a konfliktusok és válságok kezelésével megbízott tanácsadóként eltöltött 40 hónap feljogosít arra, gondolom, hogy állást foglalhassak erről a komponensről.

Ahhoz, hogy ellássa a feladatát,

a válságdöntés szakértőjének meg kell értenie az alapadatokat,

a válságos terület szakértőinek segítségével. A válságtípusra jellemző elemekről beszélek. Személy szerint Merkel asszony megszólalását – a németek 70 százalékát megfertőzheti a Covid-19 – és a brit kormányfőét – a britek 80 százaléka megkapja majd a vírust és több mint 500 000 brit meg fog halni – nem tartom megfelelőnek a latin népek számára, de valószínűleg az angolszász népek felkészültebbek erre és elfogadhatóbbnak tartják ezeket a cinikus és szélsőségesen pragmatikus nyilatkozatokat.

Eddig azt tudtam meg, hogy a – jelenlegi és a történelmi – pandémiákat nem lehet megállítani. Jelentős számban érintik a bolygó lakosságát és az azokat kiváltó csíra és ember közötti interferencia révén betegítenek meg. Az első érintkezéskor nincsenek megfelelő és hatékony reakciók és mire az ember megtanulja és előállítja a szükséges ellentesteket, a szervezet átkerül abba a szakaszba, amikor – statisztikailag – bizonyos számú, a veszélyeztetett csoportba tartozó ember meghal, egy másik jelentős csoport pedig a betegség súlyos formáit kapja el. Annyit lehet tenni, hogy szét kell húzni a megbetegedési görbét és le kell lassítani a betegség terjedését, hogy a görbe csúcsa alacsonyabb értéken legyen, az emberi szervezet alkalmazkodjon a betegséghez és főleg azért, hogy lehetővé tegyük az egészségügyi rendszernek a reagálást, vagyis azt, hogy megbirkózhasson a géppel végzett lélegeztetést és szélsőséges gyógymódokat megkövetelő súlyos és kritikus esetekkel.

A beavatkozási terület, elsősorban,

a hiteles kommunikálás és források biztosítása a közegészségügyi rendszer számára.

Egy ilyenfajta járvány az epidemiológiai terület és az egész közegészségügyi rendszer szervezettsége mellett a sürgősségi ellátás és az intenzív terápia már meglévő kapacitását teszteli. Itt óriási szerepe van az orvosok számának, elkötelezettségének és a soron következő erőfeszítésre adott bőséges válasznak. Nővérem Olaszországban, Milánóban van és részletesen ismerem, miként mennek a dolgok Olaszország legjobban felkészült régiójában, mely a koronavírussal folytatott harcban a fő csapást kapta. Ha ez délen következett volna be, a hatás még nagyobb lett volna.

Mint bármely másik latin nép, mi, románok, hamar kirobbanunk, szélsőséges válságokban elégetjük a dühöt, ugyanilyen gyorsan kiégünk, már nem hiszünk a fenyegetettség valóságában vagy gyorsan belefáradunk az óvatossági lépések betartásába – ez általános gondja egy elhúzódó válságnak, a közvélemény kifáradása és a hozzászokás a válsághoz. Van egy második reakcióforma: mioritikus módon átmegyünk egy válsággal szembeni defetizmusba, feladásba vagy apátiába, arra hivatkozva, hogy Isten majd megsegít. Nagyon kevéssé vagyunk szabálykövetők, nem bízunk a hatóságokban, hajlamosak vagyunk kicselezni a nekünk nem tetsző korlátozásokat. Mindezekre rátevődik még, a fenyegetés tudatosításának első szakaszában, a pánik!

A pánik a valamilyen küszöbön álló fenyegetéssel szembeni kollektív félelem társadalmi, közösségi megnyilvánulási formája.

Kommunikálással és a társadalmi kapcsolatok létrehozott információs konstrukcióival – pletyka, szóbeszéd, álhír – fokozódik, de olyan információval is, mely helyes ugyan, de határozottan irányított és feltüzelten, aggodalmaskodva – komoran, látványosan, érzelmektől fűtötten – mutatják be. A pánik önmagában válság, mely bármiféle válságot kiegészíthet és felerősíthet, megakadályozva a helyes és hatékony reakciót, csökkentve a beavatkozás hatásait és felerősítve a válság következményeit. Ezen kívül maga után vonja és felerősíti a bármiféle válságot – általában véve – kísérő gazdasági válságot is.

A válság fenyegetés és lehetőség is. Ez ismert elméleti dolog. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a fenyegető rész a kiemelkedőbb. Sőt, politikai szinten egy jelentős válsághoz való társítás nagy arculati gondokat von maga után, a legtöbb esetben nem lehet jól kijönni belőle, mert emberek halnak meg, függetlenül attól, hogy milyen jó a reakció. És nehéz a közvéleménynek – főleg az elhunytak rokonainak vagy akik megszenvedték a dolgot – elmagyarázni, hogy a közbelépéssel lehetett elkerülni, hogy több áldozat is legyen. Ez cinikus és jelentős számú választó elvesztését eredményezi.

Válság idején elsősorban arra törekednek, hogy

megőrizzék a közvélemény hatóságba vetett bizalmát és becsatornázzák a szolidáris támogatást,

hogy együtt tegyük túl magunkat a válságon (itt le a kalappal Boris Johnson előtt!). Ezért válság idején nem a politikusok az üzenetek hordozói!!! Nekik jelen kell lenni, adagolt módon, kísérniük és legitimálniuk kell a szakértőket, be kell jelenteniük a rájuk háruló lépéseket, de nem szabad beavatkozniuk magába a válságba, ahol a terület szakértői végzik a hihető kommunikációt. Az is jó, ha válság idején a politikusok átengedik a színpadot a szakértőknek és megtartják a diszkréciós távolságot, amikor szakértők mellett állnak. Legitimitásukkal és nemzeti és nemzetközi elismertségükkel ők állnak a kommunikáció középpontjában, nem a politikusok. És még a szakértőknél is kerülni kell a túlzott szereplést, hogy túlhasználtság miatt ne veszítsék el a közvéleményre gyakorolt hatásukat.

A következők a legfontosabb témák, melyekben a politikusoknak és a helyi közigazgatások vezetőinek – akik a válság adminisztrálási és kezelési módja révén ugyanolyan fontosakká válnak (hátrányos helyzetbe kerülve, ha éppen választási kampányban vannak, amikor a polgárokban nagyobb az óvatosság, mert nem tudják, hogy lépéseikben és megnyilvánulásaikban mi valóságos és mi a kampány része):

* magának a válságnak a kezelése a szükséges dolgok meglétével és a válság megoldásában érintett személyzet iránti gondoskodással – mindenképpen kerülni kell a kiegészítő kiadásokat és a felesleges, imázsízű akciókat;

* a pánik elkerülése megnyugtatással és a pánikot megelőző adatok közérthetű bemutatásával: szükséges anyagokkal teli raktárak, megkötött és teljesített megrendelések, a szükséges anyagokkal és felszerelésekkel teli teherautók sorai, majd a kórházakon belüli szervezettség, a biztonsági szint, az orvosok és a felkészültségük (plusz a felváltva biztosított pihenésük), a védelmük és így tovább;

* a közösségek alapvető szolgáltatásainak, az alapvető gyógyszertermékekkel, tisztítószerekkel és gyógyszerekkel való ellátása, mint ahogy az üzleteké is élelmiszerekkel és palackozott vízzel. Nem szabad megfeledkezni az alapvető egészségügyi szolgáltatásokról sem, mert az embereknek a koronavíruson túlmenően szokványos betegségeik vannak és inkább szívinfarktusban, agyvérzésben és rákban halnak meg;

* az eldöntött lépéseknek megvalósíthatóaknak kell lenniük az érintettek számára: ha 14 napra önelszigeteltségbe mennek az emberek, tudnak így működni? Ha a gyermekek otthon vannak (mert bezárnak az iskolák), akkor van kire hagyni őket? Ha csoportos karanténba kerülnek, akkor ez nem vezet-e önfertőzéshez, ha van köztük akár egy eset is (lásd az összes utassal a fedélzeten Japánban rekedt amerikai hajó esetét, akik nem szállhattak ki)? A zárt közösségek – idősotthonok, bentlakások, börtönök – esete és a kompenzálási lehetőség;

* a világnak a koronavírus idején is működnie kell.

Az embereknek a normalitás komponenseivel is rendelkezniük kell – elsősorban a munkába járásról van szó. Az emberek függnek a jövedelmüktől. Az alacsony jövedelműek és különösen a napszámosok és a feketén alkalmazottak a leginkább érintettek, ha a munkahelyek bezárnak. És ebből fakadhatnak a legsúlyosabb másodlagos jelenségek. Bukarest lezárásának ügye – amiről felelőtlen emberek beszélnek – vagy az építkezések leállása öngyilkos jellegű a döntéshozó számára, ha ezt nem egészítik ki az ezen kategóriáknak szóló szükséges kiegészítő lépések, mely kategóriák nem rendelkeznek a válság túléléséhez szükséges tartalékokkal és forrásokkal;

* a közvélemény morálja ugyanolyan fontos, mint a pánik elkerülése. Az ezzel kapcsolatos lépések kevésbé nyilvánvalóak, de a fő sportesemények felfüggesztése arra hivatkozva, hogy nincsenek nézők és a klubok veszteséget szenvednek el – hiszen magántulajdonban lévő versenyekről van szó – nem feltétlenül szerencsés (az NBA, az olasz labdarúgó-bajnokság és hasonlók). A negatív hírműsorokat és a kiegyensúlyozott és tájékoztató jellegű vitákat szórakoztató műsorokkal és pozitív elemekkel kell kiegyensúlyozni, különben elveszítünk egy elszenvedett válság miatt amúgy is stresszes közönséget;

* gazdasági szintű lépéseket kell tenni a válság által generált jelentős veszteségek kompenzálására és a magáncégeknek ebben az erőfeszítésben való támogatására.

De elsősorban a politikusoknak és a közigazgatásnak többet kell tennie annál, hogy csak beszél, és főleg nem szabad túlzottan atyáskodni a nemzet felett, hanem a szakértőkre kell bízni, hogy tanácsokat adjanak.

Ebben az időszakban az álpolitikai lépéseket a közvélemény büntetni szokta.

Tehát nincs szükség politikai játékokra, kulisszák mögötti harcokra és arra való törekvésre, hogy bármilyen értelemben hasznot húzzanak a válságos helyzetből. Mert ez jelentős hitel- legitimitásvesztést okoz bármelyik politikai döntéshozónak, aki használhatatlanná válik.

És még valami: a válság 20 százaléka a közvetlenül a koronavírussal, a lépésekkel és cselekedetekkel kapcsolatos aspektus, 80 százalék pedig az imázs, a felerősítők, a közvélekedés, a pánik. Sorsdöntővé válik e lépések adagolása és megtételük megfelelő pillanata. Túl hamar túl drasztikus lépéseket hozni a stressz és a pánik kiváltását és felerősítését jelenti. Túl későn meghozni ezeket a válság ellenőrzésének elszalasztását jelenti. Túl hosszan alkalmazott lépések a lakosság fáradásához, a lépések tiszteletben tartásának felületességéhez és a megsértésükre irányuló hajlamhoz vezet.