Kibékül-e valaha igazán Európa és Oroszország?

Úgy tűnik, hogy csaknem kétévnyi diplomáciai és politikai szakítás után Európa és Oroszország egyre nagyobb hajlandóságot mutat valamilyen párbeszédre. De lehetséges-e egy igazi kibékülés? Szimbolikus szempontból minden bizonnyal. A diskurzusok szintjén zajló együttműködés volt az egyetlen jelentős dinamika az Oroszország és Európa közötti kapcsolatokban, függetlenül attól, ki vezette éppen Oroszországot (Jelcin vagy Putyin). Másrészt a felek soha sem valósítottak meg vagy akartak igazi partnerséget. Ezért nehezen hihető, hogy bármiféle békülés túlmenne majd az egyszerű diskurzus vagy a szimbolikus gesztusok szintjén. A retorikai kibékülés kis lépésekkel már elkezdődött, nagyrészt azok miatt a károk miatt, melyeket a szembenállás mind Oroszországban, mind az Európai Unióban okozott. Másrészt viszont Európa és Oroszország más-más utat választott, melyek egyre jobban elválasztják őket egymástól: a párbeszédnek pedig nem lehet jelentős pozitív hatása.

Egy szimbolikus partnerség törékenysége

A Szovjetunió feldarabolását követő negyed évszázad során folyamatos párbeszéd volt Európa és Oroszország között, ami az esetek többségében csak szimbolikus baráti nyilatkozatokban és korlátozott számú együttműködési projektben nyilvánult meg. Ez az udvariaskodó és kölcsönös tapogatózási állapot mindaddig fennmaradt, amíg azt Európa és Oroszország hasznosnak tartotta. Ez a szimbolizmus nem volt képes kialakítani egy szilárd együttműködési keretet, mely világosan rögzítette volna az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok dinamikáját. Ezzel szemben a dolgok cseppfolyósak és zavarosak maradtak, mert mind Moszkva, mind az európai fővárosok többsége jobban szerette figyelmen kívül hagyni azokat a gondokat, melyek esetleg konfliktusokat okozhattak Európa és Oroszország között.

Ilyen körülmények között Oroszország szoros kétoldalú kapcsolatokat alakított ki olyan államokkal, mint Németország, Franciaország, Olaszország, Ausztria vagy Nagy-Britannia, amiért egy egész sor gazdasági előnyhöz jutott (különösen a Putyin környezetéhez tartozó emberek, de azért a társadalom is), és annak szimbolikus elismerését is elérte, hogy az Európai Unió egyenlő partnerének vagy nagyhatalomnak tartják. A szimbolizmus a Putyin első két mandátuma alatti gazdasági boom idején érte el a maximális szintjét, mely időszakban a Kreml folyamatosan Oroszország mélységesen európai mivoltát hangsúlyozta. A Kreml a gazdasági előnyöket kompenzálásnak tekintette, mivel lemondott az Egyesült Államokkal egyenlő szuperhatalmi státuszáról. Az EU egyre erőteljesebben éreztette befolyását a volt szovjet térségben, és emiatt az Európával fenntartott szimbolikus partnerség a Kreml szemében egyre inkább veszíteni kezdett az értékéből. Ezt eleinte az európai pénzügyi válság okozta, amit aztán megerősítettek azok a szankciók, amelyeket az EU bevezetett Oroszországgal szemben.

Az Európai Unió viszont úgy érezte, hogy Oroszország elárulta, holott 2014 elejéig nagyon jóindulatúan viszonyult hozzá, ami a következőkben nyilvánult meg: a) kiváltságos gazdasági kapcsolatok kezdeményezése Oroszországgal, különösen az energiaexport területén; b) Oroszország alapvető fontosságú szereplőként történt integrálása különféle többoldalú nemzetközi szerveződésekbe – mint amilyen a G8 (G7), a kiotói megállapodás folyamata, vagy a Világkereskedelmi Szervezet; c) Oroszország érdekeinek előtérbe helyezése a volt szovjet térség más államainak rovására (Russia first policy). Az EU megközelítése mindhárom elemében kudarcot vallott, mert Oroszországban nem sikerült elérnie a demokrácia fejlődését. Ellenkezőleg, Putyin első két mandátumában hozzájárult egy erőteljes tekintélyelvű tendenciákkal rendelkező rezsim és egy olyan ideológia megerősödéséhez, mely a nemzetközi kapcsolatokban bármilyen eszköz felhasználását jogosnak tartja a nemzeti érdekek érvényesítéséhez (melyek nagyrészt a befolyási szféra megőrzését vagy bővítését jelentik).

Az ukrajnai válság eleinte azt mutatta az európai vezetőknek, hogy Oroszország nem lehet megbízható partner. A válság elmélyülésével az Európai Unió kezdte felfogni, hogy Moszkva igyekezett minél jobban kihasználni a tagállamokkal meglévő kétoldalú kapcsolatait, és egy egyértelmű együttműködési keret hiányában Oroszország és Európa között sohasem tűntek el a jelentős nézetkülönbségek. Sőt, Putyin legutóbbi mandátumában, egy harcias konzervativizmus felkarolásával egyidejűleg Oroszország egyre nagyobb hajlandóságot mutatott a posztszovjet térségen belüli hatalmi rend megváltoztatására. Tehát a két éve tartó szakítás és a párbeszéd hiánya az Oroszország és Európa közötti kapcsolatokban a két félben felhalmozódott frusztrációk következménye volt.

A párbeszéd vezet a kibékülés felé?

Az EU által átélt számos válság, valamint az a rendkívüli lassúság, mellyel az ukrán állam végrehajtja a reformokat, vagy Moszkva virtuális elszigeteltsége miatt mind Európa, mind Oroszország igyekezett új lendületet adni a hidegháború utáni időszak legnagyobb részét jellemző szimbolizmusnak. Az, ha esetleg visszatérnek ehhez a fajta megközelítéshez, csak a konfliktus elaltatására lesz képes ideig-óráig, de nem tudja majd megoldani a lényeges aspektusait.

A diplomáciai körökben egy ideje már informális megbeszélések kezdődtek olyan államok között, mint Németország vagy Franciaország és Oroszország. Egy gyakorlati és nagyon egyértelmű példa arra, hogy Európa egy része újrakezdené a párbeszédet Moszkvával, az EBESZ azon neves személyekből álló csoportjának jelentése, akiket egy új közös európai biztonsági projekt kialakításával bíztak meg. A dokumentum egy olyan új biztonsági architektúra létrehozását javasolja az európai kontinensen, mely szabályozná a területi gondokat és a szuverenitás fogalmát. A javaslat annak beismerésével párhuzamosan jelent meg, hogy a jelenlegi ukrajnai (és posztszovjet térségbeli) válság alapját az képezi, hogy (Nyugat-)Európa és Oroszország között nem jött létre egy szerződés, mely kezelte volna a kontinensen a hidegháború után kialakult helyzetet. A helyzet némiképp a két világháború közötti időszakra hasonlít, amikor a versailles-i szerződés nem vette figyelembe Németország expanziós tendenciáit. Az EBESZ-csoport jelentése arra kívánja többé-kevésbé nyilvánvalóan felhívni a figyelmet, hogy Oroszország 90-es évekbeli igényeinek és törekvéseinek semmibe vétele bizonyos mértékű frusztrációt váltott ki a Kremlben, amit aztán Putyin rezsimje az utóbbi években becsatornázott. A jelentés gyakorlatilag a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok felmelegítését javasolja a biztonság és a demokrácia területén, hogy a jövőben aláírható legyen egy ahhoz hasonló szerződés, amilyen a helsinki volt, mely a világháború utáni időszakban szabályozta a területi gondokat az európai kontinensen, és a kommunista térségben bevezette az emberi jogok záradékát.

A jelentést annak beismeréseként is lehet értelmezni, hogy a Nyugat hibázott, amikor különösebb vita nélkül elutasította a Medvegyev által 2008-ban, Berlinben javasolt európai biztonsági tervet. Bár ez egy felületes terv volt és semmi esélye sem volt a megvalósításra, Oroszország utolsó kísérletét jelentette arra, hogy meggyőzze a Nyugatot, tartsa ugyanolyan fontosnak az ő biztonsági érdekeit is. Putyin harmadik mandátumával Oroszország az Európával fenntartott szimbolikus együttműködése helyett a kínai együttműködésre helyezte át a fókuszát. A neves személyiségekből álló csoport orosz képviselője (Szergej Karaganov) egy egész sor fenntartásának ad hangot a jelentésben, melyek elsősorban azt hangsúlyozzák ki, hogy a Nyugat túl későn ébredt rá egy ilyenfajta szerződés szükségességére, amit Oroszország már 1991 óta kért. Karaganov azt is megemlíti még, hogy Oroszország most inkább az eurázsiai térségre összpontosít, a jelentésben javasolt párbeszéd pedig nem veszi komolyan Oroszország azon kérését, hogy ismerjék el befolyási szféráját a volt szovjet térségben. Tehát az új európai biztonsági architektúra-javaslatra adott moszkvai választ azon eltérő irányvonalak szemszögén keresztül kell értelmezni, melyeket a biztonság területén Európa és Oroszország választottak.

A kontinens biztonsági kapcsolataira vonatkozó, egymással szembenálló felfogás mellett Oroszország és az EU más területeken is eltérő irányt követnek. Oroszország, elsősorban társadalmi szinten, nagyrészt a (nacionalista beütésű) heves hazafiságot és a (család és az Ortodox Egyház fontosságát illetően) a konzervatív értékeket karolta fel. A kormány a belpolitikai hatalma megerősítése érdekében ezt a trendet bátorította és támogatta. Ebből rövidtávon egy mélységesen paranoid orosz társadalom következett, melynek nagy része úgy véli, hogy Európa és az Egyesült Államok az utóbbi 25 évben szisztematikusan rombolta Moszkva hatalmát és a továbbiakban is ezt akarja tenni. Az oroszországi közélet tele van a Nagy Honvédő Háborúra tett utalásokkal, a fiatal nemzedéket pedig heves kampánynak vetik alá, mellyel az orosz nép által elszenvedett traumákat, az Európa által elkövetett igazságtalanságokat és Oroszország elvesztett (és visszaszerzendő) presztízsét tudatosítják benne. Hosszú távon rendkívül kedvezőtlen következményekkel járhat az orosz társadalomnak ez a radikalizálása. A szimbolikus szintű kibékülés vagy a párbeszéd újrakezdése nem lesz elegendő az orosz társadalom deradikalizálásához és annak megakadályozásához, hogy középtávon mélyebb konfliktus alakuljon ki Oroszországgal.

Másrészt Oroszországnak gazdasági szempontból sikerült boldogulnia a szankciók, az alacsony olajár és gazdasága korlátozott versenyképességének kombinált hatásaival. Bár Oroszország gazdasága nagyon megszenvedte, Moszkva elsősorban kétoldalú szinten módosította együttműködési stratégiáját az EU különböző tagállamaival, megpróbálva Ázsia felé bővíteni a kapcsolatait és belpolitikai téren új iparágakat felépíteni (például az élelmiszeripar terén, hogy kiváltsa a korábbi európai importokat). Gazdasági téren nagy nyomást gyakorol az EU-n belüli magánszféra az Oroszországgal szembeni szankciók megszüntetése érdekében. De az orosz gazdasághoz hasonlóan az európai is elkezdett más piacok felé fordulni, ami gazdasági téren rövidtávon egyre kevésbé tesz valószínűvé egy kibékülést. Harmadsorban nemzetközi téren úgy tűnik, hogy a legutóbbi franciaországi terrorista merényletek arról győztek meg egyes európai államokat, hogy Szíriában, de más globális ügyekben is együtt kell működni Oroszországgal. Ennek ellenére Szíriában eddig csak szimbolikus volt a Franciaország és Oroszország közötti együttműködés. Ennek ellenére Szíria (Irán mintájára) platformot adhat az Európa és Oroszország közötti kibékülés megindításához, tekintettel arra, hogy nem kapcsolódik létfontosságú érdekeikhez. Az az egyhangú szavazás, amire nemrég került sor a szíriai helyzet megoldásáról az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsában, egyik jele lehet ennek.

Putyin utáni kibékülés?

Európában sokan azt remélik, hogy Putyint rövidesen egy Európa-párti és liberális vezetőség váltja fel. Bár rövidtávon ez egy eléggé valószerűtlen forgatókönyv, nehezen hihető, hogy egy liberális kormány jelentős és nemcsak szimbolikus kibékülést hozhat Európával. A nacionalista tendenciák és a Nyugattal szembeni paranoia olyan mélyen gyökereznek az orosz társadalomban, hogy egy esetleges liberális kormány rövidtávon nem kockáztatná a legitimitását azért, hogy egyenlőtlen feltételekkel igyekezzen kibékülni a Nyugattal. Egy liberálisabb vezetők által irányított Oroszország nem jelentené a szomszédokkal szembeni agresszív politikák automatikus feladását. A 90-es évek folyamán, amikor Oroszország teljes mértékben felkarolta a liberalizmust, a kremli vezetők (és az oroszországiak többsége) sohasem hagytak fel azzal, hogy a Szovjetunió felbomlásán keseregjenek, vagy legitimnek tartsák Oroszország posztszovjet térséget magába foglaló befolyási szféráját. Nagyon is valószínű, hogy a Nyugat nagymértékben hajlandó lesz a volt szovjet államok rovására engedményeket tenni és feláldozni érdekeiket egy Oroszországgal megkötött megállapodás kedvéért, hogy ezzel lehetővé tegyék egy esetleges liberális kormány számára belpolitikai hatalma és legitimitása megerősítését.

Románia és az Oroszországgal folytatott párbeszéd

Milyen álláspontra kellene Romániának helyezkednie egy Oroszországgal történő kibékülés esetén, még ha az csak szimbolikus is?

Tekintettel a román külpolitika általában véve konzervatív, sőt éppenséggel inaktív jellegére, nehezen hihető, hogy Románia képes lenne, vagy jelenleg szándékában állna befolyásolni az Európa és Oroszország közötti párbeszédet. Először is Románia úgy döntött, hogy vakon és több mint hűséges kutyaként követi azokat a politikákat, melyeket az Egyesült Államok számára kedvezőeknek vél. Románia külpolitikájának valójában egyetlen vektora van, Románia külpolitikai erőfeszítéseinek többsége pedig Washingtonban kíván nagyobb befolyást szerezni az országnak. Részben ezért Oroszország csak állandó fenyegetésként szerepel Románia külpolitikájában, ami abban mutatkozik, hogy az EU-tagállamok közül az egyik legkonfliktusosabb retorikát használja Moszkvával szemben. Ez azért meglepő, mert az Egyesült Államoknak viszonylag árnyalt politikája van Oroszországgal kapcsolatosan, és formális és informális szinten továbbra is fenntart egy sor szoros kapcsolatot. Tehát Románia Oroszországgal kapcsolatosan megpróbál az Egyesült Államok kedvére tenni, de ezt a cselekvés hiányával teszi, nem pedig a Moszkvával szembeni amerikai viselkedés lemásolásával.

Másodsorban Románia külpolitikai szinten nem rendelkezik a szükséges tudással Oroszország megértéséhez, főleg az orosz társadalom közép- és hosszú távú radikalizálódását. Amennyiben nem fektet be a szaktudás megszerzésébe, Románia nem lesz képes hatékonyan kezelni kapcsolatait Oroszországgal (többé-kevésbé az Egyesült Államok érdekeit érvényesítve). Harmadsorban, az Európai Unió (plusz Egyesült Államok) és Oroszország közötti szimbolikus szintű párbeszéd rövidtávon Moldova Köztársaság európai pályájának feláldozását jelentheti. A Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok logikájában Moldova túlságosan jelentéktelen aspektus, így a Nyugat kész lenne bizonyos engedményeket tenni Moszkvának. Ebből a szemszögből nézve Romániának Moldova Európa-párti és demokratikus jövőjének szavatolása terén nem kellene kizárólag csak az Egyesült Államokkal meglévő stratégiai partnerségre alapoznia. Ezen kívül folyamatos párbeszédet kellene folytatnia Oroszországgal e témáról annak bebiztosítása érdekében, hogy a Nyugattal küszöbön álló jövőbeni nagy szimbolikus megállapodás (grand bargain) keretében Moszkva ne kérjen még nagyobb befolyást a moldovai politikai rezsim felett.