Így támogatja a román állam a hagyományokat

A Máramaros Megyei Rendőr-felügyelőség tájékoztatója (2017. január 13.):

„A lopás bűncselekménye nem vízkereszti hagyomány: Két glódi fiatalt, akik a vízkereszttel kapcsolatos hagyományoknak megfelelően ellopták egyik női falustársuk lakásának bejárati kapuját, a rendőröknek sikerült azonosítaniuk és minősített lopás bűncselekményének gyanújával folyik ellenük vizsgálat. Az eltulajdonított vagyontárgyat sikerült visszaszerezni és visszaadni a károsult félnek.

Egy glódi asszony bejelentést tett a rendőrségen, hogy a f. é. január 5-éről 6-ára virradó éjszakán ismeretlen személyek eltávolították a kertbe vezető bejárati kapuját. A bejelentett kár 500 lej volt. A rendőrök által végrehajtott nyomozati és vizsgálati tevékenységek két 14 és 16 éves, ugyanebben a településben lakó fiatal azonosításához vezettek, akik egy vízkereszti hagyomány ürügyén tulajdonították el a kaput. A rendőrök bűnvádi eljárást indítottak és minősített lopás bűncselekménye elkövetésének gyanújával folytatják a vizsgálatokat.”

Ez a tett (melyet hol „hagyományoknak megfelelően”, hol „hagyomány ürügyén” követtek el)

Máramarosban történt, ahol „a hagyományok jobban megőrződtek, mint bárhol máshol”,

egy olyan térségben, ahol az egész román állam – már ha hihetünk neki – azért küzd, hogy támogassa az öregektől megörökölt folklór- és néprajzi kincs őrzőit.

A „kapulopás” ősi szokás, melyet főleg a házasságra érett lányos házaknál hajtottak végre és azt jelképezte, hogy megnyílt az út a lehetséges kérők előtt. A szokás nem jár a kapuk valós és végleges eltűnésével, ami indokolttá tenné az állami szervek beavatkozását! Azt hiszem, önök is egyetértenek azzal, hogy Glódon és a szomszédos falvakban örökre vége lett a kapulopásnak…

Másrészt, az EU-s Németországban és Ausztriában, melyek standardjait igyekszünk átvenni, minden május 1-én sor kerül a hagyományos „Maibaum”-ra, amikor a férfiak megpróbálnak felállítani egy feldíszített oszlopot vagy fatörzset, melyet egy szomszédos faluból loptak el (igen, Németországban!). A hagyomány kedvéért a lopást, bár törvénysértő, eltűrik, senki sem jutva eszébe a betiltása, ahogy a máramarosi „kapulopás” esetében történt…

Szomorúság a Vidám Temetőben

Itt van egy másik eset, a szaploncai Vidám Temetőből, a világ legismertebb sírkertjéből, ahol egyszerű falusiak vannak eltemetve, nem hírességek.

A temető alapítójának, Stan Ioan Pătraşnak 16 inasa volt (a saját elmondása szerint), akik közül ma már csak néhányan dolgoznak. A híres temető több mint 1.300 keresztjéből csak nagyjából 150 jelenti Pătraş örökségét (a többi munkáit átfestették vagy kicserélték), a többség utódai munkája.

Mind közül Stan Gheorghe Colţun (ifjabbik Colţun) a legtermékenyebb, aki eddig több mint 500 keresztet készített! Ez az ember gyakorlatilag annyit dolgozott, mint a többi mester együtt, de nem ő aratja le a babérokat, hanem azok, akik a turistákra mosolyognak. Colţun, aki a Nép Házán és a Cotroceni-palota restaurálásán is dolgozott, ugyanannak a családnak a tagja, mint más híres keresztfaragók: Teodor és Vasile Stan Colţun. Utóbbinak Turda Toader Sepe a veje, az egyetlen, aki rokonságban állt Pătraş-sal, akinek az unokája volt.

Más szaploncai keresztkészítő mesterek, akik közül egyesek még aktívak: Dumitru Pop Tincu, testvére, Viorel Pop Tincu, Ion Stan és Toader Nacu és mások, még nők is!

A szaploncai mesterek néhány évvel ezelőtt még harmóniában élve faragták a kereszteket, melyeket még mindig rendelnek a falubeliek sírjára, mint Pătraş idejében. De Dumitru Pop Tincu 2008-ban bejegyeztette az OSIM-nál (Állami Találmányi és Védjegyhivatal – a szerk.) a „szaploncai keresztet” (hét különböző modellt) és a „szaploncai kék” színt (amit üzletben vásárolnak és számtalan különféle árnyalata van), miután a híres népművész két lánya egyikétől megvásárolta Pătraş művészetének folytatási jogát! Nehéz elképzelni, hogyan fogadhatott el ilyesmit az OSIM!

Aztán Tincu a szervek kezére adta a termékeny Colţunt,

akit megbírságoltak, mert engedély nélkül és a szerzői jogok megsértésével készített kereszteket! A mesterek közül négyen bíróságon támadták meg az OSIM döntését. 2011-ben, a Bukaresti Törvényszéken a „megkülönböztethetőség hiánya” miatt elérték a keresztekre bejegyeztetett védettség és a színre vonatkozó védettség megsemmisítését „rosszhiszemű bejegyeztetés” miatt. Csakhogy Tincu 2013-ban újabb védjegyet jegyeztetett be, ezúttal az ORDA-nál (Román Szerzői Jogi Hivatal)!

A Máramarosi Törvényszék 2014-ben eltiltotta Toader Sepét és a két aktív Colţunt (az egyik a szorgalmas Gheorghe) „olyan kereszttípusok készítésétől és kereskedelmétől, melyek teljesen, vagy részben azonosak vagy hasonlóak a felperes (Tincu – a szerz.) által készítettekkel, vagy olyan más dísztárgyakétól, bútorzatot is beleértve, melyek védett elemeket tartalmaznak”, továbbá „a felperes által készített, védjegyekként bejegyeztetett kereszteken szereplő szövegek teljes vagy részleges reprodukálásától is” (az „anyósos” és „részeges” keresztekről van szó)! A három „bűnöző” fellebbezett, a helyzet továbbra sem tisztázott.

Mit kellene még elmondani? Az alapító Stan Ioan Pătraş még életében elkészült síremlékén az áll: „Crucea mea când s-a lucrat / Care eu mi-am comandat / Doi elevi ce-am învăţat / Mi-au făcut lucru pe plac / Turda Toader, Stan Vasile / Dumnezeu Sfântu să-i ţie” („Amikor a keresztemen dolgoztak, / Amit én magam rendeltem meg / Két általam kitanított diákomtól! / Nekem tetsző munkát végeztek! / Turda Toader, Stan Vasile / Isten tartson meg benneteket” – a szerk.). A két diák pedig pont Turda Sepe és az idősebbik Colţun, semmiképpen sem Tincu, aki bejegyeztette a védjegyeket!

Pătraş nem jelölt ki örököst a munkáira vonatkozóan,

nem jegyeztette be sem a kék színt, sem a sírversek rímeit, hanem mindenkinek megengedte, hogy folytassa a művét, ahogy az a világon mindenhol történik, amikor népművészetről van szó. Csakhogy a bíróságok másképp döntöttek…

Tincu pedig ahelyett, hogy kereszteket faragna és bemutatná Máramaros szépségeit a küszöbét rendszeresen átlépő több ezer turistának vagy a külföldi tévéknek (mert ő Stan Pătraş emlékházának és keresztkészítő műhelyének gondnoka), meddő konfliktusokra pazarolja az erejét. Főleg, hogy senki sem tud arról, hogy lenne inasa, de hamarosan betölti a 62 életévét…

Tehát, nagyjából így óvják a hagyományokat a mostani Máramarosban („a hagyományok megőrzésének legfontosabb bástyája az Európai Unióban”)…

Ebben az országban a kultúra hagyományos elemeinek zöme már odavan: a lagzik alatti lövöldözés, a dragobetei (a Bálint-nap román megfelelője – a szerk.) rítus, a Paparudă (a termékenységet hozó eső ősi istensége – a szerk.), vagy a Sânziana (Szent Iván napja – a szerk.), vagy májusfa állítása és a rendőrség által a 2011-es összecsapás után betiltott ruginoasai verekedés. Szemünk láttára tűnnek el a siratóasszonyok, a vándorló legeltetés, a bábaság intézménye, a kaluserek, vagy a pluguşor (az új évet köszöntő feldíszített eke – a szerk.) jelentése…

A valódi, a közösségből a tagjai hasznára megszülető hagyományok egyre ritkábbak,

az ilyenfajta jelenségek többsége ma már mesterséges és civil szervezetek, múzeumok által szervezett esemény, a turisták szórakoztatására.

Ha pedig kivételek bukkannak fel, mint a „kapulopás” vagy a Vidám Temetőben található keresztek (mely temetőt éppen azért nem véd az UNESCO, mert még mindig működő sírkert, mely folyamatosan változik és ahol most is temetnek el embereket), ezeket a kezdeményezéseket büntetik, nem pedig támogatják…

Valami nem világos számomra: mi a szerepük ma a Hagyományos Kultúra Megőrzése és Népszerűsítése Központoknak, melyek az ország minden megyéjében megtalálhatók, a fővárost is beleértve?!

Nem túl sok autentikus dolog maradt meg a román faluban, de ezek egymás után el fognak tűnni, mert ahogy azt fentebb láthattuk, nem felelnek meg sem a hatályos nemzeti törvényeknek, sem az EU standardjainak.

Az EU-s „standardok” másoknak valók

EU-t mondtam?! Nos, ott sok helyen minden másképp van!

A spanyolországi Valencia környékén több száz, klubba szerveződött (!) ember minden évben fürjfiókákat rabol, melyeket tűzfegyverekből lőnek ki, meggyilkolva azokat! Bár óriási tiltakozások voltak, a barbár hagyomány továbbra is folytatódik (nem sikerült adatokkal alátámasztani ezt az állítást – a szerk.). Az olaszországi Siena városban zajlik a „Palio”-nak nevezett híres lóverseny, mely annyira erőszakos, hogy 1970 óta 48 ló elpusztulását okozta. „Pero Palo”, egy Villanueva de la Verában (Spanyolország) évente megtartott ünnepségen a férfiak egy szamarat kergetnek, ököllel, botokkal, kövekkel ütik, szeszesitalt adnak neki, mindnyájan felülnek rá. A regionális idegenforgalmi főosztály pedig a következőképpen reagál erre: „Nem engedünk az állatvédő aktivisták nyomásának. Ez a hagyományunk, és folytatjuk.”

Zavartalanul folytatódnak a spanyolországi, portugáliai és franciaországi bikaviadalok, melyek során a bikákat kínok között ölik meg és melyek során néha a matadorok szintén meghalnak vagy súlyosan megsebesülnek. És senki sem állította le a pamplonai (Spanyolország) bikafuttatást, ahol évente 200-300 ember sebesül meg és ahol eddig 15 haláleset volt (össze sem lehet hasonlítani Ruginoasával!).

Az ivreai (Olaszország) narancsos és a buñoli (Spanyolország) paradicsomos küzdelmek során mindig vannak sebesültek. Ugyanez történik a Calcio Fiorentino, a Firenzében (Olaszország) évente megtartott brutális középkori  rögbi során.

A görögországi Kósz szigeten húsvét vasárnapján tűzijátékos csata zajlik két rivális parókia hívei között. Mindkét csapat igyekszik eltalálni a másik csapat templomának harangját. Az idők folyamán tűz-, sőt, halálesetek is voltak, de a hagyomány folytatódik. És ezzel még nem értünk azon – EU-n belüli – események listájának a végére, melyek erőszakosságukkal és törvénysértésekkel tűnnek ki…

Romániában egyelőre még eltűrik a locsolkodást, amit – valószínűleg – hamarosan koldulássá fognak minősíteni. És még elfogadják a menyasszonyszöktetést. De ahogy a dolgok haladnak, már felsejlik a nap, amikor az ártatlan szokást emberrablássá vagy éppenséggel terrorizmussá nyilvánítják majd!

Mindenki rajtunk fog röhögni!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.