Hogyan haladt 30 év alatt a román politikai filozófia a konszenzustól a nonszenszig?

Jelen szöveg a Libertatea oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Szinte már egy örökkévalóság óta nevetünk Gheorghe Hagi egyik halhatatlan mondásán: „Legyen jó, hogy ne legyen rossz!”.

Haginak – posztmodern filozófusként – igaza van: ez az emberiség egyik évezredes álma. Senki sem akarja és nem is hiszem, hogy bármikor is azt akarta volna, hogy ne legyen jó, hogy rossz legyen. Ráadásul az is lehetséges, hogy nem rossz a helyzet, de ugyanakkor nem is jó. Ezért értékelendő a nagy labdarúgó manicheista irányultsága, aki nem hagy helyet a szürke árnyalatoknak. Ahogy a játékban mindent beleadott, ugyanúgy a filozófiában is radikális, végletes. Vagy jó van, vagy rossz. Nincs középút. Ez egy versenyző, egy olyan ember gondolkodása, aki számára nem létezik az elmegy, az ilyen-olyan, a hmm, a vegyes vagy a szinte üres. Vagy van, vagy nincs.

De a mai gondolkodás folyamatosan fejlődik. Ha nyitott elmék vagyunk, nem ragadhatunk le régebbi szentenciáknál. Kötelességünk újabb eszmeáramlatokat is meghallgatni, felfedezni, megvitatni. Akkor is, ha végül mégis visszatérünk a klasszikusokhoz, kötelességünk meghallgatni az érvényesülésre éhes fiatalabb farkasokat is.

Az utóbbi 30 év Romániájának politikai filozófiája, például,

a Ion Iliescu által hirdetett és kitartóan követelt konszenzuson alapszik.

Konszenzus és nyugalom, ezt kérte és ígérte Ion Iliescu, aki 1990-ben, a nagyon hosszú idő után először sorra kerülő szabad választásokon az „Egy elnök az önök nyugalmáért” szlogennel kampányolt.

Valamivel több mint egy évtizedre volt szükség, hogy végül az egész politikai osztály konszenzusra jusson: bármit meg kell tennünk, hogy felvegyenek minket a NATO-ba és az EU-ba. És megtették.

Ezután az eredmény után a Győzelem-palota elé ígért karók között (utalás Traian Băsescu 2004-es elnökválasztási szlogenjére – a szerk.) a politikusok összegyűltek az utolsó csoportképre, teli torokból üvöltve: „Viszlát, béke, pá, konszenzus!” Nem mintha elvesztettünk volna valamit, amivel soha nem is rendelkeztünk.

Tehát a román politikusok gondolkodása folyamatosan változott 30 éven keresztül. A nyugalomtól és konszenzustól indultunk el és az állandó botrányokhoz, a szüntelen zaklatáshoz, akadályozásokhoz és a versenytársak kecskéjének rituális feláldozásához jutottunk el. Ha ez nem lenne vegytiszta visszafejlődés, akkor azt mondhattuk volna, hogy a politikusok fejlődtek. De mivel nem lehet visszafejlődve fejlődni…

30 év után eljutottunk történelmünknek abba a szomorú pillanatába, amikor

gyanús színészek vették át a felelős államférfiak helyét

és egy olyan műsorban majomkodnak, amin igazán sem nevetni, sem sírni nincs kedvünk.

Ez pontosan az a szomorú és fásult középút, amitől Hagi menekült. Kormányfőket és minisztereket jelölnek csak azért, hogy ne válasszák meg őket, törvényeket szavaznak meg és hirdetnek ki, hogy aztán sose alkalmazzák, sose tartsák be őket, alkotmányunk csak arra szolgál, hogy nap mint nap kimutassuk, mennyire nem érdekel bennünket. Sokan, akik az első három oldal után abbahagyták az irodalomtörténet olvasását, azt mondják fellengzősen, hogy Caragiale világában élünk.

Márpedig ez nem egészen így van. Beckett, Ionesco és az abszurd színház összes nagy szerzője világában élünk. Csak 30 évre volt szükségünk, hogy a konszenzustól eljussunk a nemzeti nonszenszig. A derűlátók azt mondanák, hogy ennél lejjebb nem süllyedhetünk. De ne becsüljük le a találékonyságunkat.