Három súlyos románellenes jelzés a Nemzeti Ünnep alkalmából

December 1-e, Románia Nemzeti Ünnepe körül három legalábbis furcsa és különös szimbolikus töltetű esemény tanúi voltunk.

Az első ilyen jellegű esemény Magyarország kormányának azon döntése volt,

mellyel megtiltotta diplomatái részvételét a Románia Nemzeti Ünnepe alkalmából szervezett fogadásokon vagy eseményeken, bárhol a világon, ami példátlan a NATO- és EU-tag szövetséges államok között. Természetesen világos, azt kívánták megmutatni, miként néznek majd ki a dolgok jövőre, ami számunkra a Nagy Egyesülés megünneplésének öröme, számukra pedig Trianon Centenáriumának gyásza (a trianoni szerződést pedig 1920-ban írták alá, tehát jövőre nem lesz centenáriuma – a szerk.). Ezt a gyászt pedig egyre nyíltabban, mondhatni tüntető módon mutatják ki. Vajon mit akarnak ezzel elővezetni? Nagy-Magyarországot? Ha erről van szó, akkor a mieinknek emlékeztetniük kellene őket a határok elismeréséről és tiszteletben tartásáról szóló helsinki megállapodásokban szereplő elvekre, valamint az EU- és NATO-csatlakozáskor erre vonatkozóan vállalt kötelezettségekre, amikor elfogadták, hogy nincsenek területi konfliktusok a szomszédokkal és még kevésbé területi követelések.

Ez az epizód, amellyel Romániát akarták nyilvánosan megalázni, nem kapta meg a megérdemelt választ

(annak előrevetítését, hogy a legközelebbi nagy hivatalos eseményükön hasonlóan fogunk cselekedni), azt a jó hagyományunkat követve, hogy nem öntünk olajat a tűzre, hagyjuk elvonulni a vihart, nem kapkodunk, mert nem kerget a tatár vagy/és a „lehajtott fejet nem éri kard” szólásmondás történelmi érvényességének tudatában. És persze azon mélységes komplexusunk miatt, hogy lelkesedésünktől hajtva és releváns stratégiai információk híján szinte-szinte beleestünk a Visegrádi Csoporthoz való tartozás csábításának csapdájába. Talán most világossá vált számunkra, hogy mi volt annak a meghívásnak a valódi értéke, melyet Orbán Viktor miniszterelnök tett, mosollyal az arcán, Őexcellenciájának, Liviu Dragnea elnök úrnak, akit arról biztosított, hogy hazája nyitva tartja Románia előtt a G4 (nyilván V4 akar lenni – a szerk.) kapuját… Legalább tanultunk valamit ebből? Nem vagyok túl biztos ebben, mert ha így lett volna, akkor létezett volna hivatalos reakció Magyarország döntésére. Nem mondtunk semmit, nem mondunk semmi, nem fogunk semmit sem mondani.

A második, szintén letagadhatatlan negatív szimbolisztikájú esemény

annak a németországi otthonnak a felgyújtása volt, ahol román és moldovai munkások laktak.

Románia elnöke volt az egyetlen, aki gyorsan reagált, a kormány megelégedett a kérdés konzuli aspektusainak intézésével, egy tudatos bűncselekménynek áldozatul esettek egészségi állapotának figyelemmel kísérésével. Akár itt is megállhatunk, persze. De véleményem szerint ez újabb hiba lenne, mert a kérdéses eseményt össze kell kapcsolni a szélsőjobboldal folyamatos aknamunkájával és a cselekedeteit motiváló propaganda egyértelmű hatásaival. Márpedig az, sajnos, elsődleges célként már régóta a románok állítólagos és sohasem bizonyított kártékonyságára összpontosított, akik bűnös módon elözönlik és megszállják különböző nyugati országok munkaerőpiacát, főleg olyan elsődleges fontosságú területeken, mint amilyen az építőipar. Talán emlékeztetnünk kellene őket arra, hogy a legintenzívebb ilyen jellegű propagandát a nagy-britanniai szélsőségesek folytatták a BREXIT-hez vezető népszavazás előtt. És az intenzív, kemény, az összes lehetséges mocskolódással teli volt. Aztán Franciaországban is kampánytéma lett a Le Pen asszony pártjához tartozók diskurzusában. Hollandiában pontosan ugyanazokat a koordinátákat követte. Mélységesen szégyellünk válaszolni, aktív módon hirdetni egy megalapozott álláspontot és főleg jelezni az ilyenfajta idegengyűlölő és rasszista jellegű üzenetek elterjedésének veszélyét a mostani Európában, mely alaposan ki van téve a szélsőségesség összes típusának.

De talán van egy magyarázat.

Az, hogy nem reagálunk a hosszú évek, már az EU- és NATO-csatlakozás előtti korszak óta eltűrt pofonok és seggberúgások egymást követő sorára

nem tulajdonítható, vajon, politikai osztályunk mélységes és szerves megosztottságának,

azoknak a belső gyűlölködéseknek és intoleranciáknak, melyek miatt az ilyenfajta negatív eseményeket egyfajta belpolitikailag felhasználható lehetőségeknek tekintik, éppen azért, hogy a megfelelő pillanatban egyesek felsőbbrendűségét és mások alkalmatlanságát bizonyítsák?

Éppen azért nem reagálnak egy tömbben nemzeti büszkeségből, dölyfből és méltóságból, mert ez azt a lehetetlen gesztust feltételezné, hogy az egész politikai osztály túllépjen a belpolitikai harcain, hogy egy magasabb érdek, Románia érdekében folytasson le egy külpolitikai harcot. Elméletileg lehetséges lenne. Gyakorlatilag lehetetlen, tekintettel arra, hogy bebizonyosodott, a bennünket vezetők még a Nemzeti Ünnep alkalmával sem képesek egy helyen, ugyanazon a tribünön tartózkodni. Ami annak jele, hogy bárki nyugodtan támadhat minket, hiszen ha bárki bármit mond, a többiek hallgatni fognak, hiszen nem állhatsz a politikai ellenséged oldalára.

Sőt, a belső gondok kivitelére szakosodtunk, ezáltal minden fegyvert átadva nem-barátainknak,

amelyekről álmaikban sem hitték, hogy román forrásból jutnak majd hozzájuk, így nehezen vitatható és annál fájdalmasabb következményekkel járó érvekké válnak. Íme, például, Cristian Preda román euroképviselő szintén a Nemzeti Ünnep előtt kérte Brüsszelben az EU arzenáljában megtalálható legsúlyosabb büntetés bevetését, vagyis Románia Európai Tanácson belüli szavazati jogának a felfüggesztését. Ami nagyon súlyos gesztus. Ami persze számunkra teljesen megszokott valami az örök bukaresti politikai körülmények között, de teljesen atipikus az európai intézményi játékokban, ahol tudomásom szerint még egyetlen nemzeti képviselő sem támogatta saját országa kizárását az EU döntéshozatali rendszeréből. Méghozzá jól megválasztott pillanatban: alig néhány nappal azután, hogy az Európai Parlament megszavazta a Lengyelországra vonatkozó határozatot, ami az utolsó lépés ugyanannak a típusú büntetésnek a kirovása előtt, melyet a saját választottunk a saját hazájának kíván.

„Több tízezer ember vonult utcákra és vár segítséget Brüsszeltől. Attól tartok, hogy már csak egy kemény fellépés segíthet bármit. Személy szerint úgy gondolom,

időszerű lenne alkalmazni a Szerződés 7. cikkelyét és felfüggeszteni a román kormány képviselőinek szavazati jogát a Tanácsban.

A szavazati jog az EU Tanácsában szűnne meg, amelynek ülésein a kormány képviselői vesznek részt. (…) Nem hiszem, hogy a kormánynak egész Európát érintő ügyekben kellene állást foglalnia (…) ez egy óvintézkedés. Remélem, egy ilyenfajta jelzés jobb belátásra késztetné. Ezen el kellene gondolkodniuk, mert egy év és egy hónap múlva éppen nekünk kellene vezetnünk a Tanácsot.” Cristian Preda euroképviselő

Az a gond, hogy mindezekben az esetekben a reakcióink minimálisak, vagy teljesen hiányoznak. És itt nemcsak a politikaiakra gondolok. Számomra épp az egzisztenciális beletörődéshez nagyon közelálló lelki nyugalom tűnik érthetetlennek, amellyel a közvélemény az ilyenfajta híreket fogadja. Úgy tűnik, a 2018 elejei bizonytalanságokkal kapcsolatos félelmeikbe mélyedő embereket ez a legkevésbé sem érdekli, számukra minden más közömbös, ami nem a mindennapi túléléshez kötődik. Vagy ellenkezőleg, tényleg nem tudom, meglehet, hogy ez a totális blazírtság a kitűnő megoldás arra, hogy mindezek úgy peregjenek le rólunk, mint a liba tolláról a víz, tudatában lévén a „vak gólyának Isten rak fészket” mondás értékének.

Különben is, minek annyit dühöngeni?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.