Harminc évvel később: a kommunista katasztrófa

Jelen szöveg az Marginalia oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Harminc évvel a közép- és kelet-európai népi demokráciák összeomlása után a kommunista zsarnokság fél évszázadának képe egy közösségeket feldúló és sorsokat megnyomorító katasztrófát mutat. Ami az utópia prométheuszi jelében indult, a gazdasági összeomlás és az erkölcsi züllés – fénytelen – csillagzata alatt ért véget.

A regenerálódás ígérete az állampárt uralmához és a politikai rendőrség terrorjához vezetett. A dolgozó emberek kapitalizmus bilincseiből történő emancipálása olyan kollektív jobbágyságot jelentett, mely eltörölte a szabadságokat és kasztrálta az egyéni kezdeményezést.

A szocialista tábor országainak városképe ugyanazt a lehangoló egyszínűséget mutatta:

a tömbházak és a széles sugárutak eltorzították a szervesen szőtt városokat, hogy egy ronda együttesnek csináljanak helyet, a tömegesítést és az elszegényedést dicsőítve. A progresszió nevében támadták a hitet és az emberi méltóságot. A militáns ateizmus megpróbálta elűzni a vallást, hogy a pártos istenséget emelje piedesztálra.

A „kommunizáns” nosztalgiázók számára mindez csupán reakciós kitaláció. A családi albumaikból összegyűjtögetett kedvenc képek a derűs munkát és a szocialista kiteljesedést mutatják. A szürke nem fér be a kommunista emlékezetnek ebbe a válogatásába:

a kapitalizmus kritikája érvényes történelmi érvként használja fel a céljaira a néhai kommunizmust.

Nosztalgiázásról áttérnek a militáns lendületre.

Végeredményben, a történetírási vagy szociológiai módszerek kifinomodásán túl, az 1989 végén eltűnt kommunista rezsimek ítélete csakis az etikai és politikai elvek határozott vállalásán alapulhat. A választások nagyon is egyértelműek: elválasztják a nosztalgiázók közösségét azoktól, akik a marxista-leninista tézisek természetes következményének tekintik a kommunizált Európa katasztrófáját. A kommunista katasztrófa bele van írva abba az ideológiai szövetbe, melyből ezek a rezsimek fakadnak. A valódi szocializmus megreformálása – elkerülhetetlen módon – a parancsuralmi gazdaság és az ideokratikus dominancia modelljének feladásához vezet.

A kommunizmus nem reformálhatja meg magát: csak eltűnni tud,

hogy előkészítse a helyet a szabadság rendje számára. A humanizált kommunizmus délibábos útja történelmi zsákutca, hogy a pártpropaganda kedvenc stílusával éljek.

A foglyul ejtett Európa kommunista katasztrófája a kommunista rend kudarca. A kommunizmus ugyanúgy, mint Eurázsiában, Kínában vagy Indokínában, csak egyforma ellenőrzésen, megtorláson és indoktrináción alapuló rendet tudott generálni. A – politikai és gazdasági – szabadság tagadása az az axióma, amelytől egyetlen kommunista rezsim sem tért el. A kommunizált Európa a tapasztalat, mely a szabadság-központúságot igazolja civilizációnk ökonómiájában: a szabadság eltűnése a túlfejlett és korlátlanná vált állam győzedelmeskedését jelenti.

A foglyul ejtett Európa útjának vége a marxista-leninista út vége. A kommunizmus katasztrófája az utópia katasztrófája. A cinkos nosztalgiával való szakítás a kritikus józanság vállalásán át vezet: ez az út teszi lehetővé a kiutat az ideológiai vakság fogságából.