Egy román patrióta történész leleplezi a nagy erdélyi magyar csalást

Az alábbiakban szó szerint és kommentár nélkül közöljük Vasile Lechinţan történész Románia elnökéhez, Románia kormányához, Románia Parlamentjéhez és Románia Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszékéhez intézett beadványát. A szerkesztőség.

Alulírott dr. Vasile Lechinţan történész az alábbi beadványt intézem önökhöz

bizonyos román nemzettel, különösen az erdélyi románokkal szembeni súlyos igazságtalanságok sürgős megoldása érdekében,

melyeket a román állam közigazgatási és jogi intézményei által 1990-től mostanáig végrehajtott úgynevezett „visszaszolgáltatások” során követtek el. Nem lenne jó, ha az idei nagy eseményt, Nagy-Románia Centenáriumát ezzel az igazságtalansággal fogadnák, mely oly régóta tart egyes közigazgatási és igazságszolgáltatási hivatalosságok miatt, akik egy része alkalmatlan, más része pedig valószínűleg korrupt, de biztosan manipuláltak a nemzetünk közös vagyonát képező bizonyos javak mostani, 1990 utáni törvénytelen haszonélvezői által.

Itt azoknak az alapítványoknak az óriási vagyonára utalok, melyeket Mária Terézia császárnő hozott létre az 1773 és 1780 közötti időszakban Erdély és ennek tükörképeként (hasonló típusút) Magyarország, a görög-katolikus románok, a római katolikus magyarok és németek/szászok, valamint az örmény-katolikus vallású örmények számára, mely vagyonokhoz az erdélyi románok jobbágyi robotból, dézsmákból és adókból, az ezekből az alapokból fenntartott gimnáziumoknak fizetett tandíjakból és más hasonlókból is hozzájárultak.

A következő alapítványokról és alapokról van szó:

- Fundus Studiorum (magyarul: Tanulmányi Alap) (ahol a „magyarul” megjegyzés szerepel, az az eredeti szövegben is így jelenik meg – a szerk.);

- Fundus Religionum (magyarul: Vallás Alap);

- Fundus Stipendiorum (magyarul: Ösztöndíj Alap), ezek a legfontosabbak, valamint vannak kisebbek:

- Fundus Scholarum Elementarium (az elemi iskolák fenntartását szolgáló alap/alapítvány);

- Fundus Regii Catholici Orphanotrophii (a [nagyszebeni] Katolikus Királyi Árvaház Alapja/Alapítványa) és a többi.

A (többek között a bánsági, bihari, máramarosi térségeket is magába foglaló „magyarországi” és (a Kárpátok kanyarulatán belüli térségre létrehozott) „erdélyi” alapok/alapítványok közötti helyes viszony megértéséhez már az elején meg kell említeni, hogy nevezett császárnő által Magyarország és tükrözéssel (hasonló formában) a szűken vett Erdély számára létrehozott alapokat/alapítványokat 1780-tól mostanáig kizárólag a magyar állam kezelte. Ezáltal a „magyarországiaknak” 1918-ig 72 román templom is haszonélvezője volt Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Temesvár, Szatmárnémeti és más térségek környékén, valamint a Románia mai területén lévő, említett térségekben működő katolikus gimnáziumokba járó – és ösztöndíjban részesülő – román hallgatók is.

A szűken vett (Kárpátok kanyarulatán belüli) Erdély számára létrehozott alapítványok/alapok – a magyarországiakkal ellentétben – teljesen más utat jártak be, a hasznukat végül tisztán római katolikus és magyar célok felé térítették el. Ezáltal ezeket az alapítványokat az erdélyi állam kezelte 1780-tól 1866-ig, amikor azt az erdélyi Római Katolikus Státusnak adták át kezelésre – és semmiképpen sem tulajdonba –, mely aztán fokozatosan és teljes mértékben

kiszorította a románokat azok haszonélvezetéből, ezzel Erdély történelmének legnagyobb forrás-eltérítését hajtotta végre.

Ezekből az alapokból/alapítványokból palotákat és kollégiumokat hoztak létre Erdélyben egyes gimnáziumok és iskolák számára, melyeknek ezek az alapítványok/alapok voltak a tulajdonosai és szintén ezekből a javakból építettek római katolikus templomokat és paplakokat, épületeket, sőt igazi palotákat, melyeket bérbe adtak, kizárólag a magyar római katolikus egyház hasznára. Így aztán egyetlen erdélyi görög-katolikus román templomnak sem volt patrónusa (pénzügyi támogatója) az Erdélyi Vallási Alap, míg – ismétlem – a szűken vett Erdélyen kívüli (tehát többek között bihari, aradi, máramarosi) 72 román görög-katolikus templomnak a magyar állam által kezelt Magyar Vallási Alap volt a patrónusa.

A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség képviselői 1989 után azt kérték, hogy csalárd, törvénytelen módon „tulajdonukba” adjanak számos épületet a fent említettekből, ami miatt törvény előtt kell felelniük tulajdonjoggal való visszaélés miatt. Ezeknek a képviselőknek pontatlan és rosszindulatú értelmezésekkel visszaélve sokat sikerült megszerezniük az ilyenfajta épületek közül, melyeket már „visszaadtak” a szóban forgó Érsekségnek, vagyis ezt az intézményt

törvénysértő módon tulajdonba helyezték a román állam alkalmatlan és/vagy valószínűleg korrupt hivatalosságai,

akiknek szintén felelniük kell ezekért a bűncselekményekért. Ebben a helyzetben vannak egyes marosvásárhelyi, csíkszeredai, székelyudvarhelyi középiskolák már „visszaszolgáltatott” palotái és számos más épület. Az a paradox és szomorú helyzet, hogy a román állam bérleti díjat fizet ezekért, a román diákokat pedig gyakorlatilag kikergették ezekből az épületekből. Bár a kolozsvári közismert hajdani „piarista” középiskola épületét, ahol az erdélyi román kultúra és történelem nagy személyiségei tanítottak és tanultak, melyet ezekből az alapokból építettek fel 1821-ben (rá van írva az épület homlokzatára, hogy a Tanulmányi Alapból épült, tehát már nem kell a levéltárakban keresgélni felépítése pénzügyi forrását), és amely a Babeş–Bolyai Tudományegyetem előtt található, még nem „szolgáltatták vissza”, de nevezett Érsekség igényt jelentett be rá,

a román diákokat már 1990-ben kikergették onnan Erdély nagy történésze, David Prodan és a kolozsvári románok megdöbbenésére.

Szintén 1990-ben kergették ki a fentebb említett alapok tulajdonát képező csíkszeredai és székelyudvarhelyi középiskolákból is a román diákokat. A marosvásárhelyi Egyesülés (Unirea) Középiskolában egyre inkább megpróbálják kiutálni a román középiskolát ezekből az épületekből, melyek egyértelműen, a telekkönyvek szerint, a fentebb említett Tanulmány Alap és az Ösztöndíj Alap tulajdonát képezték az illető épületeknek a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek történt „visszaszolgáltatásáig”, melyet valójában a visszaszolgáltatásokkal foglalkozó kormányzati bizottság és a Marosvásárhelyi Fellebbviteli Bíróság egyik ítélete helyezte tulajdonba, ezzel teljesen új jogi helyzetet hozva létre. Ez még Magyarország idejében sem volt ennek az Érsekségnek vagy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak a tulajdona.

Ezeknek az épületeknek/palotáknak örök időkre meg kell maradniuk az összes romániai etnikum közötti együttélési hidak jelképeinek. Ismétlem, ezek sohasem voltak a fentebb említett Római Katolikus Érsekség vagy az erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonában – vagy telekkönyvi nyilvántartásában –, hanem a fentebb említett alapítványok nevén, telekkönyvi nyilvántartásában szerepeltek.

Nagy talány, hogy az ilyenfajta épületeket „visszaszolgáltató” bizottság és bíróságok miért nem látták ezeket a telekkönyveket

és miként értelmezhették önkényesen és törvénysértő módon azok szövegét. Ezeket az alapokat a román államnak kell kezelnie, az összes erdélyi etnikum hasznára, ahogy a magyar állam is kezelte 1918-ig a magyarországiakat. Csodálkozunk, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség hivatalosságai miként mentek abba bele, hogy szerepet vállaljanak ilyen mélységesen törvénysértő cselekményekbe, tulajdonjog kisajátításával. Úgy véljük, hogy ez az intézmény mégiscsak együtt fog működni a román állam igazságszolgáltatásával e törvénytelen és büntetőjogi cselekmények felszámolásában és többé nem vállal szerepet a román vagy más etnikumú diákok ezekben az épületekben/palotákban történő „szegregálásában”, melyek a romániai románok, magyarok, szászok/németek, örmények és más etnikumok közös vagyonát képezik.

Tehát mély tisztelettel azt javasolom, hogy sürgősséggel töröljék el mindezeket az értékes épületekre vonatkozó „visszaszolgáltatásokat”/tulajdonba helyezéseket, melyeknek – az erdélyi románok számára és az összes erdélyi, romániai etnikum számára is – nemcsak anyagi értékük van, hanem a történelmi és kulturális identitásukba foglalt óriási erkölcsi és szellemi értékük is.”

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.