Egy kis intelligencia nem ártana…

Nem jó, ha „okoskodsz”: vagy arrogáns vagy, vagy ostoba. „Megjátszani az ostobát” sokkal bonyolultabb: álcázási stratégia lehet, amellyel valamit megúszhatsz szárazon. Úgy teszel, mintha nem értenéd, nem esett le a tantusz, átvertek, manipuláltak és így tovább.

Igaz,

ha nem figyelsz, akkor időnként nem azt a benyomást kelted, hogy „megjátszod az ostobát”, hanem hogy tényleg hülye vagy.

Tény, hogy a közéletben nagyobb mértékben van jelen az intelligenciára vagy ostobaságra hivatkozás, mint kellene. A bárdolatlan viccek az igazán kedveltek, melyek inkább viselkedésbeli és jellembeli hiányosságokra utalnak, mint gondolkodásbeliekre. Úgy is mondhatjuk, hogy hiúságában a román könnyebben elfogadja, ha „korruptnak”, „tolvajnak”, „gazembernek”, „csavargónak”, „hazugnak”, „faragatlannak” nevezik, mintha az intelligenciáját kérdőjelezik meg. Elfogadja, hogy nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné, hogy neki is megvannak az (emberi) „bűnei”, hogy mocskos szájú, hirtelen haragú, kisebb-nagyobb elhajlásokra könnyen csábítható lehet. De azt ne mondd neki, hogy „nem jár az esze”! A román „ókos”! Annyira „ókos”, hogy – ha nem túl nyilvánvaló, akkor – még az ostobaságot is képes erénnyé változtatni: „ostobán jó vagyok…”, „nagyon ostoba voltam!” (abban az értelemben, hogy „amilyen rendes vagyok, hagytam magam átverni”), „nagy ostobaságot tettem” (amikor nem értem el a várt hasznot, miután valami „jót” tettem).

Ennek ellenére minden tettedben az intelligencia és ostobaság közötti egyensúly a meghatározó.

Lehetsz intelligens (pontosabban mondva „ravasz”) semmirekellő, vagy vesztes, ügyefogyott semmirekellő. Lophatsz úgy is, mint az ostobák és úgy is, mint az „okos fiúk”. Lehetsz korrupt, mint egy haszontalan ember, de úgy is, mint egy nagyszabású maffiózó. Úgy is lehetsz gazember, hogy messziről lerí rólad, és úgy is csomagolhatod a nyilvános manővereidet, hogy csak az utolsó pillanatban derüljön ki rólad, hogy „gazember” vagy. Ez nem azt jelenti, hogy egy súlyos hiba kevésbé súlyos vagy „szimpatikusabb”, ha némi intelligenciával párosul. Semmiesetre sem! Csakhogy a szennyesség és ostobaság párosa közvetlenebbül sértő, bárdolatlanabb és nehezebben elfogadható, amikor ez olyan valaki „stílusa”, aki bekerült a politikai „elit” soraiba. A szorgos ostobaság, a dölyfös ostobaság, a pergő nyelvű, önhitt ostobaság taszító és voltaképpen érthetetlen.

Az ostobaság nemcsak értetlenség. Hanem érzéketlenség is.

Miféle belső világod kell legyen, hogy azt hidd, örökre a tisztségedben maradsz, senki sem fedezi majd fel a trükközéseidet, hogy egy örök mentelmi jog birtokában bármit lezavarhatsz? Mennyire ostobának kell lenned, hogy falakba és kriptákba rejtegesd a vagyonodat (utalás Darius Vâlcov volt miniszterre – a szerk.)? Vagy egy Hollywoodba illő villát rittyenteni magadnak mindenki szeme láttára, és meg se forduljon a fejedben, hogy egyszer majd kérdőre vonnak érte? És mennyi még…

Két példa a közelmúltból. A főpolgármester asszony (Gabriela Firea, Bukarest főpolgármestere – a szerk.) (szemtelenkén, kedvesen-kasztrálósan, csinosan-katonásan, férfiasan-pártosan) úgy dönt, ünnepi vásárt szervez a Győzelem (Victoriei) térre, ahol kormánypárti tüntetések zajlanak legalább egy éve. A kérdéses döntést csak kétféleképpen lehet értelmezni: A) A polgármester asszony annyira… ártatlan, hogy semmilyen összefüggést sem látott a csintalan tündérvilágnak a kormány épülete előtti megszervezése és annak lehetősége között, hogy tiltakozó reakciókat válthat ki ezzel az „ellenállókban”. Egy dolog az egyik, más dolog a másik! B) A polgármester asszony

azt hitte, megsemmisítő (és nagyon „cseles”) akadályt gördít az esetleges későbbi utcai „akciók” elé.

Mindkét változat a megfelelő politikai gondolkodásra való radikális alkalmatlanságot és – „minden szeretetem ellenére” – szomorkás ostobasági rohamot bizonyít. Aminek látható volt az eredménye.

Másik példa: a nemzeti ünnep alkalmából szervezett parádén jelen van, ahogy az természetes is, az ország elnöke, a volt elnökök társaságában (Ion Iliescu úr – egészségügyi okokkal indokolt – kivételével), a miniszterelnök, volt és jelenlegi (védelmi, belügyi és a többi) miniszterek, magas rangú hivatalosságok (az ombudsman, az Alkotmánybíróság elnöke, az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság főügyésze, pártvezetők és így tovább). Az állam második közjogi méltósága (a Szenátus elnöke) tüntető módon nem tartja fontosnak, hogy jelen legyen. Ugyanez a helyzet a harmadik közjogi méltósággal (a Képviselőház elnökével). Miért? Mert „haragban állnak” a Cotroceni-palotával! És szimbolikus távolmaradással „büntetik” az Elnöki Hivatalt. Tehát

a két úriember úgy viselkedik, mintha egy lakótelepi murira hívták volna meg őket és azért lógnak, mert összevesztek a vendéglő tulajával.

Ez olyan, mintha a katona azt mondaná: „Nem megyek támadni! Nem kedvelem a századost!” Semmi különbséget sem tesznek a zsigeri érzelmeik és egy történelmi léptékű ünnepi esemény között. A szavakban nagy hazafiak fontosabbnak tartanak egy magánjellegű ellenszenvet, egy konjunkturális politikai harcot annál a közéleti szerepnél, melyet – államban betöltött szerepükből adódóan – kötelesek vállalni. „Jól megadtuk Iohannisnak!” – mondhatták egymásnak, kacsintva hozzá. Valójában az országnak, a románoknak „adták meg jól” és – bár ezt sem elhinni, sem felfogni nem fogják – saját maguknak is. Ostoba módon bebizonyították, hogy számukra a kis bandaszámítások, a megsértődött tisztviselői provinciális gőg nagyobb súllyal esnek a latba, mint a nemzeti jelképek. Lehettek volna nemesek, bebizonyítva, hogy nem keverik össze a dolgokat, lehettek volna ügyesek, bebizonyítva, hogy képesek fenntartani a látszatot, röviden, lehettek volna intelligensek. Ehelyett inkább sértetten hátat fordítottak az országnak. Tăriceanu úron nem nagyon csodálkozom. Nem nagyon van már kedvem számon tartani a „naivitásait”… De Dragnea urat egy picit ravaszabbnak hittem. Persze, senki sem tökéletes…

A cikk eredetileg a Dilema veche oldalon jelent meg.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.