Centenáriumundor

A demokratikus Romániában sohasem volt ilyen nagy és leküzdhetetlen a politikai osztály és a társadalom közötti távolság, mint az utóbbi évben.

Miközben a hatalom politikusai minden diskurzushoz hozzáragasztják a Centenáriumot és azt szeretnék, ha a hátára kapaszkodva az amnesztiát és a közkegyelmet is keresztülvihetnék, vagyis pontosan azokat a szörnyűségeket, melyek utcákon tartották a románokat, a polgárok – szégyenkezve – kerülik ezt a szót, sőt, már undorodnak tőle.

A „Centenárium Évében” hallatszik a tévékből, ahogy egy éven keresztül, az előzőben, a „Kormányprogram” volt hallható. Mindkét kifejezést a nem bonyolult, de Orwell óta hatékony propaganda erejével ruházták fel, mely szerint egy eredeti, egyszerű értelmeitől megfosztott nyelvezet, az újbeszéd több agyat képes átmosni, mint az ideológiai áttérítés más, kifinomultabb módszerei.

A románok vagy elfogadják a Centenárium abszolút ünnepélyességét és cinkosokká válnak

a haza iránti kötelességekről szóló mesében, melyek között a keresztényi és polgári megbocsátás, világi nevén (a Centenárium Évében) amnesztia és közkegyelem is szerepel, vagy elszakadnak a tévéktől, kikapcsolják a hangszórókat és a híreket és visszavonulnak a kis hazákba, ahol ennek a szónak, a Centenáriumnak már nincs helye.

Nagy karriert futott be az Adrian Năstase által előrevetített két Románia. A társadalmi, kulturális Romániákból valójában sok, pixeles kultúra van, de a boldogtalanság élvezetén kívül meg kell értenünk, hogy nincs ebben semmi természetellenes.

Sokkal természetellenesebb lenne, ha egyetlen Románia énekelne a kötelező boldogság kottájából, hogy a Norman Manea által a ceauşiszta totalitarizmus leírására használt óriási kifejezéssel éljek.

Iliescu okozta a törést

A törés a Centenárium Évében válik autentikussá (és így válik alkalmassá  az drámájának magyarázatára), amikor a képviselők – politikai osztály – és a képviseltek – polgárok – között alakul ki.

A repedés 1990-ben vált láthatóvá, amikor a társadalom egy része megértette, hogy Ion Iliescunak, a maga Nemzeti Megmentési Frontjával teljesen más tervei vannak, mint a társadalomnak. És akkor a technika a közös nevezőre hozás volt, brutálisan, erőszak használatával és szembeállítva a társadalom sebezhetővé, eldurvulttá váló részét, a bányászokat a társadalom egy másik, az országprojektté vált hazugsággal összeférhetetlen részével, az értelmiségiekkel.

Ez a repedés három évtizeden keresztül – a pillanatnyi toldozások és fércelések ellenére – Emil Constantinescu mandátuma, Traian Băsescu első cotroceni-i mandátuma és a második fele, a Dacian Cioloş által vezetett, belélegezhető technokrata kormány – tovább növekedett.

Románia közelmúltjának ez a három politikai momentuma úgy működött, ahogy az ideiglenes pallók működnek egy folyó felkorbácsolt vizei felett, majdan megépítendő tartós, komolyan konstruált hidat ígérve. Ez nem történt meg:

a történet minden alkalommal a híres mioritikus fatalizmust életben tartó fordulatot vett.

Pontosan akkor, amikor megtörtént volna az építkezés, amikor a tervező már befejezte a terveket és bemutatta a vázlatot, nem csak a csapatok vesztek össze és mentek haza, de még a régi pallót is elmosta egy áradat.

Sőt, úgy tűnik, hogy régebbi nézeteltérések, eredendő antagonizmusok kerülnek felszínre és zajos veszekedés alakul ki azok között, akik szerint a palló jó volt, ellátta a feladatát és azt kell megerősíteni ahelyett, hogy egy komoly, modern, tartós, a „civilizált világgal lépést tartó” építmény illúziójára fecsérelnék az energiákat, másrészről pedig azok között, akik azt mondják, hogy ők már eredetileg is hidat akartak a palló helyett, mert a palló egyfajta belenyugvás a kevesebbe, hiszen ez is elmegy.

Sok Románia egyben

Ez a leegyszerűsítő szemléletmód arra késztet bennünket, hogy itt – és minden másban, a Föld bölcsességétől (Brâncuşi-szobor, a megvásárlásáért indított közadakozás kudarcba fulladt – a szerk.) a Nemzet Megváltása Katedrálisig – állandóan két társadalmi Románia közötti törésvonalat lássunk.

Két olyan társadalom közötti törésvonalról van szó, melyek folyamatosan elgáncsolják egymást egy-egy centiméternyi térfoglalásért, egy nagyobb nyugdíjért vagy egy legitimebb politikai elismerésért. Ez egy és ugyanaz a Románia, a nemzedékeivel és nemzedékváltásaival, a falusi gyökerekkel rendelkező, majd városi iskolákba, onnan külföldre vándorló gyerekekkel, akik aztán pénzt küldenek haza és mesés házépítésekbe kezdenek, erkélyekkel és – kémény nélküli – központi fűtéssel, melyek, úgy tűnik, elnyelik a kicsi, öreges, kéményes és tornácos házakat.

Ezek, kicsiben, bevégzetlen katedrális-építések, mert kevesen fejezik be és még kevesen költöznek be azokba a házakba, ugyanis senki sem gondolta végi,

miként lehet fenntartani a nagy építményt a munkahelyek nélküli faluban, amiért „idegenek között” szenvedtek annyit.

Itt sok egymásra rakódó Románia van, melyeket nem lehet falusi/urbánus, öregek/fiatalok klisékbe beolvasztani. Elég csak arra gondolnunk, hogy a legszegényebb gyermekek, az utcákon tengődők, akiket az iskola számba se vesz, a nagyvárosokban élnek, ahol az intézmények is, a civil szervezetek is és a társadalmi felelősségvállalási politikákkal rendelkező cégek is vannak.

Sok Románia van egyben, melyek ugyanazt a pokoli politikai zajt hallják, a kukákra és tomográfokra szánt pénzekből zajló lopás füstjét lélegzik be és már nem kelnek át a rossz élet felkorbácsolt vizein, mert a politikusok nem a híd, vagy legalább egy másik palló megépítésével őrzik meg a hatalmukat és eszközeiket, hanem egymás ellen uszítják őket.
Adrian Năstase két Romániája párt-boszorkánykonyhákban létrehozott konstrukció, mely orwelli nyelvezetbe öntve és a társadalomba befecskendezve a hatalom megtartása céljából hasznos.

Valójában egy egymástól elszakadt politikai és társadalmi Románia van. Az elsőben Centenáriumi Év van és ennek alapján jogot követel magának arra, hogy azt tegyen, amit akar. A másodikban egy általánossá vált Undor Éve van, egyfajta szégyen, hogy együtt ünnepeljen 100 évnyi nagy Romániát Liviu Dragneával és Şerban Nicolaéval, népviseletbe öltözve és kihirdetve minden bűn – amnesztián és közkegyelmen keresztüli – megbocsátását.

2018-ban Romániának van oka ünnepre

Románia – ugyanabból a szégyenérzetből fakadóan – elrejtett hegekkel túlélte a kommunizmus kegyetlen évtizedeit.
Románia azért vonult utcára, hogy tiltakozzon a PSD/ALDE (Szociáldemokrata Párt-Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) hatalmi visszaélései ellen, ez pedig azt jelenti, hogy a közvélemény-kutatások által mért kommunizmus iránti nosztalgián túlmenően (melyet sohasem minőségileg és az egyéni életrajzok kontextusába helyezve mérnek), a románok nagyon is képesek felismerni a rosszat.

Csakhogy a hatalmon lévő politikusoknak, a Centenárium ürügyén, sikerült kisajátítaniuk az ünnepet: ők maguk helyeztek dinamitot a palló lábához és fordítottak bennünket egymás ellen.

A szülőket, akik hazafias dalokkal, parádékkal és lakomával akarják megünnepelni december 1-ét, vagy a gyermekeket, akik szükségét érzik, hogy a parádé helyett egy nagy tiltakozó tüntetésben vonuljanak utcákra? A nagyszülőket és a nagynéniket, akik otthonuk intimitásában készültek a (befejezetlen) katedrálist felavató misére, vagy az unokákat, akik azt számolják, hány kórházat és iskolát lehetett volna az oltárpénzből építeni?

Valójában van pénz kórházakra is, katedrálisra is,

de az elosztás, a kezelés és a magyarázat felelőssége a kormányon lévőkre hárul, nem a szülőkre és a gyermekekre, a nagyszülőkre és az unokákra, a parasztokra és a városiakra, a keresztényekre vagy az ateistákra.

Liviu Dragnea PSD-je ehelyett azt mondja az egyik félnek, hogy lenne pénz nyugdíjakra, katedrálisokra, parádékra és felesleges népszavazásokra, de a másik fél ellenáll, nem akarja, nem hagyja.

Mert ha hagyná, akkor nem suttognának annyit amnesztiáról és közkegyelemről. Megadnák és vége a Centenáriumnak!

Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.