Centenárium és centenáriumok

A szöveg eredetileg a Magazin Sălăjean című napilapban jelent meg, román nyelven. A magyar változatot a szerző fordításában közöljük.

„Megszoktuk, hogy mindent visszavezetünk egy nagyon is román történelemre. Még most is, amikor Európa átalakulóban van, kísértést érzünk arra, hogy kiemeljük annak történelméből a mi saját történelmünket, melyből cseppet sem hiányoznak a mitologikus elemek. Mintha az lenne a történelem egyetlen hivatása, hogy igazolja Romániát. E téren vannak hagyományaink. Kezdettől fogva a múlt kutatása a románoknál szinte teljes egészében a nemzetépítésnek volt szentelve. A történelmet, a hazafiság legmagasabb iskolájának tekintették és tekintik. Kétség nélkül így is van ez, de csupán ennyiből állna az egész? (Lucian Boia, În jurul Marii Uniri de la 1918, [Az 1918-as Nagy Egyesülés körül] Bucureşti, Humanitas, 2017.)

Tudom, hogy a Lucian Boia bukaresti történészre való hivatkozás nem tetszik mindenkinek, mégis méltányolandók a történész azon erőfeszítései, hogy mítosztalanítsa a történelmet, s tájékozottsága, felkészültsége is példás.  
A címben szereplő Centenárium nyilván Nagy-Romániának az 1918. december 1-i sikeres megvalósítására utal. (Melyet felidéznek s nagy pompával ünnepelnek a románok és Románia.)

A cím második fele – centenáriumok, arra a tényre vonatkozik, hogy

a világban, de főleg Európában számos más centenáriumi évforduló kötődik az 1918-as esztendő végéhez.

Emeljük fel a fejünket és vessünk egy pillantást mások udvarába is. Még ha Romániában nagy is az ünnep, ünnepelhetnek másutt is:

Az 1918-as év legfontosabb eseménye, a Nagy Háború vége (ahogy akkor nevezték az első világháborút). Az emberiség véget vetett a hatalmas vérontásnak, mely közel négy és fél évig tartott. Az esemény november 11-én történt, a Compiègne-i fegyverszünettel.

Ugyancsak 1918-ban született, vagy újjászületett, vagy „kiegészült” számos állam Európában, még Románia szomszédságában is. (Nyilván mások vesztére, kárára, de most a győzteseké a pálma.) Ha akarjuk, láthatjuk a románokra vonatkozó eseményeket – az akkori folyamatok összefüggéseiben –, vagyis hogy miként mentek végbe a hasonló események másoknál.

1918-ban született meg Csehszlovákia.

És hol van ma már Csehszlovákia? A történelemben.

Azóta a csehek és szlovákok kétszer „elváltak”: 1938-ban és 1992-ben. 1938-ban drámai módon, a nemzetközi események hatására, 1992-ben békésen, a két fél közös megegyezés nyomán. A jelenlegi utódállamok – Szlovákia és Csehország – távolról sem azok, melyek az 1918-as Csehszlovákiát alkotó alakulatok voltak: az akkori Csehországnak valamivel több mint harmada német etnikumú volt, de nemzetállam lett belőle, melyet ma 98 %-ban csehek laknak. A két világháború közötti Szlovákiának alig fele volt szlovák, ma már közel 90 %-ban vannak a szlovákok. A németek, zsidók és rutének szinte teljesen eltűntek, s a magyarok száma és aránya felére apadt.

Jugoszlávia, mely pontosan 1918. december 1-én született, s melyet eredetileg Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak neveztek, azóta kétszer is felbomlott tűzben és vérben, 1941-ben és 1991-ben. Ma az egykori államot alkotó népek rendesen gyűlölködnek, holott egykoron „testvérként szerették” egymást. (Anélkül, hogy különösebben elmerülnék a részletekben, a második világháború idején és utána is, valamint az 1990-es években „erőszakos” népességmozgások voltak itt, vagy éppen etnikai tisztogatások, a délszlávok által 1918-ban egyesített területeken.)

Még egy fontos részlet: a szerb hadsereg, majd később a francia gyarmati hadsereg 1918-ban elfoglalta a Bánságot és megszálló hadseregként viselkedett: „A megszálló katonai hatóságok intézkedéseket hoznak a román nemzeti mozgalom ellen. Egy sor román vezetőt letartóztattak és bebörtönöztek. Megpróbálták megakadályozni a bánsági települések által választott képviselőket, hogy eljussanak Gyulafehérvárra.” (Constantin C. Gomboş, Banatul şi Marea Unire.)

Nyilvánvaló volt, hogy 1918-ban Szerbia és Románia egymás között vitatta, kié legyen a Bánság,

melyet végül Párizsban megosztottak a két állam között. (A két ország részlegesen volt csak megelégedve.)

Még egy kényes vagy fájdalmas részlete a román-szerb kétoldalú viszonynak. A Timok-völgyi románok még most sem rendelkeznek azokkal a jogokkal, melyeket rendszerint megkapnak az európai kisebbségek: anyanyelvű iskolák, az anyanyelv használata a közéletben, stb. Habár általában a román-szerb, szerb-román viszony jó volt a középkortól kezdve. A szerb nacionalizmus lehet a felelős? Ki tudná megmagyarázni az okát?

Lengyelország sem az, amely az 1918-as (és később az 1945-ös) újjászületésekor volt. Sem területileg, sem lakossága tekintetében. 1918 után Lengyelországnak jelentékeny keleti szláv, baltikumi, német és zsidó lakossága volt. A második világháború után szinte teljesen „megszabadult” nemzeti kisebbségeitől, jelenlegi lakosságának 97–98 %-át lengyelek teszik ki. (Itt sem megyünk bele a részletekbe, hogy mi történt a második világháború után Lengyelországból elűzött közel 10 millió némettel, vagy a zsidókkal, akik túlélték a Holocaustot… és arra a „technikai részletre” sem térünk ki, hogy miként vitatta Csehszlovákia és Lengyelország egymás között 1945-ben egyes tartományok hovatartozását. Miként a szomszédok vagy testvérek…) Napjainkban Lengyelország az Európai Unió tagja (miként Csehország, Szlovákia, Románia vagy Magyarország.)

Ez az állam tűnt pár évvel ezelőtt az európai integráció egyik nyertesének. Ma pedig az EU elég gyakran „falhoz állítja”.

Finnországot, mely 1917-ben vált függetlenné (a cári birodalom összeomlása után), gyakran emlegetik úgy, mint a nemzeti kisebbségekkel való bánásmód mintaországát. Finnországban a svéd kisebbség nyelve hivatalos nyelv. (Vannak svéd tannyelvű állami egyetemek. Ha a svéd kisebbség eléri a 8 %-ot egy településen, akkor kétnyelvűnek számítják. Ha van 13 svéd nyelvet beszélő gyerek egy településen, akkor ott létrehoznak egy svéd tannyelvű általános iskolát. Szép!) Ennek ellenére, alig egy évszázad alatt a finnországi svédek aránya kevesebb, mint a felére csökkent: 1900-ban 12,9 %, 2010-ben csak 5,4 % volt. Úgy tűnik, Finnországban sem könnyű kisebbséginek lenni! (Hát még Szerbiában vagy Ukrajnában... annál is nehezebb!)

Olaszország győztes volt a háborúban, de nem volt megelégedve a békeszerződéssel szerzett területekkel, ezért igen hamar a fasizmus karmai közé került, amely majd két évtized múlva elvezet a második világháború kirobbantásához.
Miután szétnéztünk másoknál, térjünk vissza a Centenáriumhoz és Romániához. Erőfeszítések és áldozatok révén, Románia szövetségeseinek győzelme és az erdélyi, bukovinai stb. románok rámenőssége, leleményessége nyomán, 1918-ban megszületett Nagy-Románia, amiről Eminescu, Bolliac vagy Bălcescu álmodott…

Megpróbálom elképzelni, mire gondolhattak akkor az erdélyi románok,

Erdély Romániával való egyesítésének főszereplői, élükön Iuliu Maniuval: „Gyerünk, egyesüljünk Romániával, és ezt a megnagyobbodott és boldogabb sorsa érdemes országot húzzuk Európa felé. Kelet kapuitól – Nyugat kapujába.” (Hogy ez nem kifejezetten így sikerült? Hogy az egyesülés nemzedékét elveszejtették? Ez a történelem iróniája. A forradalom felfalja saját gyermekeit.)

Az egyesülést végrehajtók komolyan gondolták, hogy fontos szerepük lehet majd Romániában. Erről tanúskodik Iuliu Maniu 1918. december 1-én Gyulafehérváron mondott beszéde:

„Mélyen belénk ivódott az a meggyőződés, hogy csupán egy igazán demokratikus rendszer erősítheti meg a hazát és emelheti fel a nemzetet. Meg kell legyen a szerves együttműködésünk valamennyi társadalmi réteggel és valamennyi állampolgárral a román állam jólétének szolgálatára. Egy modern állam, különösen ilyen mozgalmas időkben, nagy áldozatokat követel állampolgáraitól. Ezekre az áldozatokra a polgárok csak akkor képesek, amikor módjukban áll fejleszteni, kifejteni saját erejüket; és mindez csak akkor érvényesül, ha teljes a szabadságuk. Éppen ezért az állampolgárok szabadsága arányosan kell növekedjen az állam külső erőfeszítéseivel. Nem várható el, hogy a jogok nélküli, szellemi sötétségben és társadalmi nyomorban tartott polgárok egy modern állam biztos oszlopaivá váljanak. Az állampolgárok teljes szabadsága és az államhatalomban való egyenlő részesülése lehet egy állam fejlődésének biztos alapja. (Helyeslések)”

Ezeket a magasztos eszméket belefoglalták a gyulafehérvári Egyesülési Határozatba is. Nem hiszem, hogy okunk lenne kétségbe vonni Iuliu Maniu őszinteségét.

Fentebb leírtam, és megismétlem, hogy sajnálatos módon, nem éppen így sikerült! Nem, mivel

Románia harmonikus fejlődésének általános érdekét pártérdekeknek és személyes érdekeknek (ambícióknak) rendelték alá.

Nem telt el négy év 1918-tól, és a liberálisok által „elrendezett” 1922. márciusi választások után ugyanaz a Maniu a következőképpen fordul Ferdinánd királyhoz:

„Felség, a képviselőházi választások erdélyi és bánsági befejeződése után kötelességemnek tartom, hogy Felséged tudomására hozzam, hogy a szavazókörök elnökei által kihirdetett és a kormány által nyilvánosságra hozott választások eredményei semmiképpen sem felelnek meg Erdély és Bánság választói akaratának és szavazatának.

A kormány nem szégyellte felhasználni valamennyi elképzelhetetlen eszköztárát a választók terrorizálására és korrumpálására. Törvénytelen rendeletekkel, melyek közvetlenül ellentmondtak a rendelettörvénynek, maga a kormány adott utasításokat a szavazókörök elnökeinek a jelöltek visszautasításra, és elrendelte a választások megszakítását egy éjszakára, ezzel szándékosan módot adva a választási csalásokra és bűntényekre, erre biztatva saját szerveit. Hivatalnokok százait helyezték át és fosztották meg tisztségeiktől, a lehető legvadabb lélekkufárságot folytatva pénzzel és itallal; számtalan letartóztatással és veréssel; egyes jelöltek letartóztatásával és a választási propaganda akadályozásával lebonyolított választásokon…

Ekképpen, Felség, a választások napja Erdélyben és a Bánságban, mely az ünnep és az annyi áldozattal kivívott nemzeti méltóság és szuverenitás felemelő megnyilvánulásának napja kellett volna legyen, belefulladt a nemzeti szégyenbe és egy európai botrányba.

Erdélyt és a Bánságot megfosztották igazi képviselőitől.

Egyetlen reménységünk Felséged igazságérzete és bölcsessége, melyről gondoljuk, hogy letörli ezt a foltot, mely bemocskolja hazánkat, és megtalálja a választások alkalmával elkövetett törvénytelenségek és bűntények helytelenítésének és kijavításának útját.

Ami minket illet, nem tudjuk elfogadni az ilyen eszközökkel létrehozott törvényhozó testületek erkölcsi tekintélyét és törvényességét.

Felséged igen alázatos szolgája, Iuliu Maniu, a Román Nemzeti Párt elnöke.”

Egy dolog el kellene gondolkodtasson mindnyájunkat. Hogyan jutottak oda, hogy Iuliu Maniu, Erdély egyesítésének legfőbb szereplője (együtt az erdélyi Román Nemzeti Párt legfontosabb képviselőivel) leadjon egy ilyen vészjelzést, s aztán 1922 őszén bojkottálja a gyulafehérvári koronázást? (Alig 4 évvel az egyesítés után.)

Tegyék fel saját maguknak ezt a kérdést és akkor (lehet, hogy) meg tudják érteni azt, hogy

az 1918-ban „megkért mennyasszony” (Erdély), az egyesülés („lagzi”) után, igencsak le lett nézve a bukaresti kormány (parabolánkban a „vőlegény”) által,

Maniunak, a királyhoz intézett emlékirata szerint…

Vagy hogyan értékelhető, hogy az a kormány (mely elcsalta a választásokat 1922-ben), a rendőrséggel figyelteti az erdélyi Román Nemzeti Párt politikusait, akik 1923. december 1-én Temesváron ünneplik az egyesülés 5-ik évfordulóját? (Egyértelmű adatok vannak és megvannak a rendőrségi jelentések is.) Vagy, hogy a két világháború közötti Romániában – főleg Erdélyben – a sajtót gyakran cenzúrázták. És a hatalom további és további visszaélései…

Ezek után jöttek a diktatúrák Románia történelmében:

1938-1940, a királyi diktatúra időszaka;

1940-1944, Antonescu diktatúrája (és a háború);

1945 után a kommunista diktatúra, amelyből alig szabadultunk meg 1989-ben, és sikerült létrehozni a „saját eredeti demokráciánkat”.

Az egyesülés óta eltelt 100 évben igen sokszor előkerült a nacionalizmus kártyája,

ha nem sikerült megoldani Románia belső problémáit. (Módszer, melyet szükség esetén mások és máshol is bevetettek.) Úgy vélem, a nacionalizmus káros mind a többségi polgárokra nézve, mind a nemzeti kisebbségekre. Bizonyos mértékig a nacionalizmus is (mint ideológia és politikai gyakorlat) felelős (egyebek mellett) azért, hogy zsidók már alig vannak nálunk, és a német etnikumúak (szászok és svábok) 5 %-át teszik ki a két világháború közötti lélekszámuknak. De még ennél is nagyobb probléma, hogy az országban élő román nemzetiségűek száma drámaian csökken, és nem a nacionalizmus miatt! Mert vannak egyéb örökletes „hiányosságok”…

Viszont most, a Centenárium idején tegyük félre a történelmet és nézzünk előre: Románia a mi közös hazánk. Ez a Románia, ahol békében akarunk élni: magyarok együtt a románokkal és fordítva. (Ha nem emigráltunk és nem akarunk elmenni.) Szeretnénk, ha Románia európai ország maradna. És nem utolsó sorban szeretnénk, ha a két szomszédos állam – Románia és Magyarország – követné már végre a francia-német modellt.

A romániai magyar közösség lehet a híd, melyen a két ország és nemzet közeledhet egymáshoz, találkozhat.

Ez lenne a romániai magyar közösség egyik képviselőjének üzenete a Centenárium alkalmából Bukarest és Budapest irányába. Elismerem, nem rendelkezem a közösség vagy egy politikai alakulat felhatalmazásával. De úgy gondoltam, ez kell legyen a követendő út. Meg vagyok győződve, hogy sok nemzettársam és román honfitársam is egyetért velem. S valahányszor alkalmam lesz, meg fogom ismételni a javaslatom. Talán az illetékeseknek „le fog esni”, s nem fognak begyulladni.

Fontos intelmet hagyott számunkra József Attila (magyar költő, román gyökerekkel): „Rendezni végre közös dolgainkat”. Ha 100 év alatt még nem sikerült, nem kell lemondani erről a gondolatról – az elkövetkező években és évtizedekben!
Még hozzáteszek egy érvet: Gondoljanak arra, mennyi energiát, időt, erőfeszítést, pénzt és tintát fogyasztottunk el, hogy egymással megküzdjünk, magunkat és egymást meggyőzzük mindkét oldalról, hogy „Nekünk van igazunk!” Ezekkel a hatalmas elpazarolt erőforrásokkal hegyeket hordhattunk volna el, hidakat, alagutakat és autópályákat tudtunk volna építeni keresztül a Kárpátokon vagy a Dunán. Az eljövendő századok hasznára!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.