Az erdélyi román ortodox egyház nem nagyon támogatta az egyesülést, a görög-katolikus viszont igen

Számos forrásból egy sokunk számára inkább meglepő tény derül ki.

Az erdélyi ortodox egyház 1918. december 1-e előtt inkább kedvezőtlenül viszonyult az egyesüléshez a Regáttal (a Havasalföld és Moldva egyesüléséből létrejött Romániával – a szer.), míg a görög-katolikus szinte teljes egészében uniópárti volt.

Az egyik – talán legfontosabb – magyarázat az erdélyi ortodox egyház autonómiája,

amelyet Andrei Şaguna idejében értek el a szubszidiaritáson alapuló 1868-os Szervezeti Szabályzat révén. Ausztria-Magyarországon belül effektív módon állam voltak az államban…

A Szabályzat I. cikkelye szerint:

„A magyarországi és erdélyi román ortodox egyház autonóm egyházként saját, az 1868. évi IX. törvénycikkelyben szavatolt kánonjoggal rendelkezik arra, hogy függetlenül szabályozza, kezelje és vezesse egyházi, iskolai és alapítványi ügyeit minden szinten, a képviseleti forma szerint, de teljes mértékben tiszteletben tartva Őfelsége legfőbb felügyeleti jogát.”

A görög-katolikus egyház nem rendelkezett ilyenfajta autonómiával: szinte minden jelentős döntésben a magyar római katolikus egyházvezetőktől függött. A görög-katolikus egyháznak ebben az időszakban súlyos megoldandó gondjai voltak a bécsi császári udvar által támogatott Vatikán azon elvárása miatt, melynek értelmében, különösen az 1870–1871-es zsinat után végre kellett volna hajtania a román egyház teljes áttérését a katolikus hitre.

A görög-katolikus egyházvezetők azt remélték, hogy a román államon belül kedvezőbb státuszban részesülnek majd.

Ez, sajnos, még a két világháború közötti időszakban sem történt meg, a görög-katolikus püspökök és papok élete pedig a bolsevik börtönökben ért tragikus módon véget.

Az erdélyi, bánsági vagy partiumi ortodox egyházvezetők nagyon is jól ismerték a regáti ortodox egyház nevetséges és siralmas állapotát. A magyar királyságon belüli felekezetek közül az ortodoxok rendelkeztek a legkedvezőbb státusszal. És tudták, hogy a Regáttal egyesülve elveszítik majd ezt a státuszt.

Attól kezdve az erdélyi ortodox egyház vezetői – nemcsak azért, mert az ortodox hagyomány könnyebben azonosult a politikum elvárásaival – lojálisabbak voltak az osztrák–magyar államhoz, mint a görög-katolikus egyház.

Az ortodox egyház főbb vezetői mérsékeltebbek voltak és nem nagyon vettek részt a birodalmon belüli románok nacionalista mozgalmában, mert szinte totális mozgásszabadsággal rendelkeztek.

Megemlítendő, hogy a Szebeni Érsekség jogásza, Ioan de Preda 1914-ben közzétett egy alapművet a magyar királyságon belüli román ortodox egyház felépítéséről.

Ugyanabban az időszakban (az 1910 és 1914 közötti évek) balázsfalvi kollégája, Iuliu Maniu az erdélyi román nemzeti mozgalom vezetője szerepben tetszelgett és a régió jövőjéről, nevezetesen a Romániával való egyesülésről, illetve a Magyarországtól való elszakadásról döntött.

Most nem arról beszélünk, hogy mi volt jó és mi volt rossz, mert nem létezik párhuzamos történelem. Történt, ami történt.

Az egyesüléspárti irányzat aktívabb és erősebb volt a függetlenségpártinál,

vagy egy majdani magyar szövetségi államon belüli autonómiapártinál.

Összefoglalva tehát, az ortodox egyház vezetősége 1918 őszén a többségükben görög-katolikus vallású vezetők és a görög-katolikus klérus vezetőivel tartott. Némiképp saját akaratával ellentétes módon.

Mangra püspök, az aradi I. Papp püspök és a karánsebesi Miron Cristea aláírtak egy levelet, melyben tiltakoztak a román csapatok 1916-os erdélyi behatolása ellen, mert a hazájuk (Ausztria-Magyarország) számukra fontosabb volt Román Királyságánál. Sőt, harcra szólítják fel az erdélyi román népet a Román Királyság hadserege ellen. Tiltakozásukat és a táviratot az 1916. augusztusi Telegraful Român-ban tették közzé.

A román csapatok erdélyi behatolása ellen tiltakozó levelet aláírók püspökök közül kettő, I. Papp és Miron Cristea később felszólalnak a gyulafehérvári gyűlésen és az egyesülés fenséges napjáról beszélnek. Akkor már Bukarestről fújt erősebben a szél…

Az erdélyi ortodox egyházvezetők az egyesülés után nem kevesebb, mint 6 évig folytattak tárgyalásokat az Ausztria–Magyarországon belüli egyházi autonómiájuk megőrzéséről

azokkal a hatóságokkal, melyeknek fogalmuk sem volt, mit jelentenek az egyházi autonómia és szubszidiaritás elvei,

de amúgy sem állt érdekükben elismerni az erdélyiek autonómiáját.

A római katolikus hatóságok ellenőrzése alól menekülő görög-katolikusok nyíltan az egyesülésért küzdöttek. Pontosan 30 évvel később 42 évre megszűntek létezni…

Mindenki maga vonja le ebből a tanulságokat. Megpróbáltam minél tömörebb lenni és elkerülni a szubjektivitást, főleg azért, mert görög-katolikus vallású vagyok.

Bibliográfia:

1. Reforma constituţională din biserica ortodoxă a Transilvaniei între 1850-1925, de Paul Brusanowski (Paul Brusanowski: Az erdélyi ortodox egyházon belül alkotmányos reform 1850 és 1925 között – a szerk.)

2. Învăţământul confesional ortodox din Transilvania între anii 1848-1918, ed, II, de Paul Brusanowski (Paul Brusanowski: Az erdélyi ortodox felekezeti oktatás 1848 és 1918 között – a szerk.).

3. “Relația bisericilor românești cu statul, în Transilvania și Banat între 1848-1919”, de Gheorghe Ardelean. (Gheorghe Ardelean: A román egyházak kapcsolata az állammal Erdélyben és a Bánságban, 1848 és 1919 között – a szerk.)

4. Biserică, Stat, Naţiune în viziunea unor oameni politici români din Transilvania (1848-1918). Poziţie ortodoxă, de Pr. Ioan Gheorghe Retegan (Ioan Gheorghe Retegan: Egyes erdélyi román politikusok elképzelése az egyházról, az államról és a nemzetről (1848–1918) – a szerk.)

5. Păcăţean, Teodor V., Cartea de aur sau luptele politice-naţionale ale românilor sub Coroana ungară (Păcăţean, Teodor V.: Az aranykönyv, avagy a románok politikai-nemzeti harcai a magyar Korona alatt – a szerk.), vol. 1-8, Sibiu, 1904, 1905, 1907, 1909, 1910, 1911, 1913.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.