Az első Centenáriumot elszúrtuk

2018 emblematikus éve volt annak, hogy a hatalmon lévő és ellenzéki politikusok képtelenek konszenzusos, a nemzeti érdeket szolgáló politikát folytatni. Ez nem volt újdonság, de a románok centenáriumi évvel kapcsolatos derűlátása egy lehetséges nemzeti megbékéléssel kapcsolatos várakozást támasztott. Látható, hogy ez irracionális elvárás volt. A borúlátók vagy cinikusak azt mondhatnák, hogy három elszúrt évtized után újabb három évtizednyi posztkommunizmusban sem számíthatunk konszenzusra.

A gyűlölet és ellenségeskedés politikájából nehéz kikászálódni.

Azzal, hogy 1990-ben nagystílűen elszúrtuk az indulást, igazolást nyert a „pályafüggőség elmélete”, és hazánk azóta képtelen magához térni.

Holmi igazságokat ismételgetek, még akkor is, ha úgy tűnhet, klisékhez folyamodok. A politika két félből áll: konfliktusból és konszenzusból. A konfliktus mindenhol jelen van, a társadalom összes formájára jellemző, magától jön. A konszenzus nem jön magától, nehéz felépíteni (politikai intelligenciával, részvételi mentalitásokkal, erős jellemmel), de figyelemre méltó eredményeket produkál. Szilárd demokráciákat, például. Akár kérdezik, akár nem, bárki megmondhatja, melyek Románia elsődlegességei. De egyetlen választott (vagy kinevezett) politikustól sem hallottam magyarázatot arra, miként kellene megvalósítani a konszenzust az elsődlegességekhez. És a vérszegény civil társadalom részéről sem láttam hiteles terveket, megoldásokat a konszenzus megvalósítására, melyek mindenki számára elfogadhatók lennének.

Románia 1918-ban sok tekintetben jobban állt, mint 2018-ban.

A Nagy-Románia létrehozásával kapcsolatos nemzeti derűlátás és szolidaritás menet közben elkopott.

Egy sor katasztrófa, sötét korszak és elszalasztott alkalom következett (1938, 1940, 1941, 1944, 1945-1989, 1990, 2000, 2016). Itt nem állok neki elmagyarázni minden egyes dátum vagy időszak jelentőségét, mindenki kitöltheti az űrt a nemzeti történelemről meglévő ismereteivel és saját értékeléseivel. Egy posztkommunista társadalmi szerződés hiánya dacára, hazánk – csodába illő módon – formálisan integrálódott a NATO-ba és az EU-ba. De ez nem volt elég, és az idő múlásával egyre kevesebbet jelent. A kudarcokból túlságosan sok van és még egy egyszerű felsoroláshoz sincs itt elég helyem.

Túl egyszerű lenne csak a hazai politikusokat hibáztatni. Őket nem valami idegen hatalom ejtőernyőzte ide és nem is más bolygókról teleportálták őket. Politikusaink bizonyos társadalmi jellemzők és dimenziók szublimációi.

Minden a nemzet erkölcsi és intellektuális állapotából következik.

Tenni kell valamit, hogy kikerüljünk ebből a fekete lyukból. De ha valami csodára, külföldi vagy isteni beavatkozásra számítunk, akkor elvesztünk. És éppen azért, mert már nincs vesztenivalónk, meg kell tennünk azt, ami látszólag lehetetlen. A nemzeti társadalmi és politikai építménynek szolidaritáson és bizalmon kell alapulnia. Különben ugyanazt a játékot fogjuk ismételgetni a végtelenségig, melyben csak egyesek képesek érvényesíteni (egyéni vagy csoport-) érdekeiket és nyerni, az összes többi pedig folyamatosan veszít.

Száz év múlva, 2118-ban pedig, a történelem ítélethozatalakor vagy a Végítélet alkalmával újra nem tud majd szinte senki sem választ adni arra a kérdésre, hogy „Mit tettél a hazádért?”.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.