A romániai közoktatási rendszer újabb csődje

Az oktatási miniszter nemrég közzétett egy megállapítást azzal a szándékával kapcsolatosan, hogy lecserélje az összes tankönyvet: „Az szeretnénk, ha ősszel tartanánk egy szimpóziumot, egy konferenciát, egy munkacsoportot, melyen megpróbálnánk minél több pedagógust kiképezni arra, hogy tankönyveket dolgozzanak ki, mert válság van a tankönyvírók terén. Például, még mindig hiányoznak az angol nyelvi tankönyvek”.

A miniszter voltaképpen a saját reformja kudarcáról beszél, nem adva jelét annak, hogy fel is fogná, amit mond.

Hiszen, ha nem jelentkezett elég szerző a pályázatra, akkor valóban egy objektív alkotási válság van, tehát nem lehet lemondani a régi tankönyvekről, vagy az a helyzet, hogy a hozzáértők – könnyen érthető okokból – távol maradtak. Egy Valentin Popa oktatási miniszter által irányított „reformpárti” csapat nemcsak bizalmat nem sugall, de még a minimális intellektuális elvárásokkal rendelkezőket is képes elzavarni. Amikor olyan ember áll a minisztérium élén, aki úgy tűnik, két fityinget sem ad a tényleges intellektuális teljesítményre (holott egyetemi professzor, rektor és a többi), akkor lehetetlen hozzáértő embereket a maga oldalára állítani. Romániában minden bizonnyal elegen vannak olyanok, akik képesek megírni egy tankönyvet, de elriasztja őket az általános imposztorsági légkör, vagy az a gyanú, hogy inkább a politikai klientúra egyik ügyletéről van szó.

Úgy tűnik, a miniszter nem fogja fel, hogy ő maga a hibás az általa jelzett válságért

és egy legalábbis furcsa megoldást javasol, nevezetesen: tanfolyamokat a lehetséges tankönyvírók számára. De ha vannak olyanok, akik képesek másokat megtanítani tankönyveket írni, akkor miért nem írják azokat meg ők maguk? Arról nem is beszélve, hogy nem „taníthatsz” meg valakit tankönyvírásra egyetlen szimpóziumon, ugyanis ehhez a képességhez sok évnyi oktatási gyakorlat és személyes gondolkodás szükséges. Minden jel arra utal, hogy a tankönyvírót jól meg fogják fizetni, tehát abszurd dolog oktatókat fizetni arra, hogy másokat tanítsanak meg tankönyveket írni ahelyett, hogy ők maguk megírnák azokat.

Végül, de nem utolsósorban: már máskor is rámutattunk arra, hogy nonszensz egyszerre lecserélni az összes tankönyvet, mintha valami tudásforradalom zajlott volna le a világban, amikor félre kell tenni az összes régi tudományos paradigmát. Valójában ilyesmire sohasem került sor, hiszen Newton fizikáját sem szorította ki a tankönyvekből a relativitáselmélet, Lobacsevszkij sem törölte el Euklidész Elemeit. Következésképpen a tankönyvek forradalma joggal gyanús, és joggal ütközik a szerzők (talán üdvözlendő) hiányába.

Nagy ügyet csináltak a miniszter egységes tankönyvek kikényszerítésére irányuló igyekezetéből (ezt valójában az elődje, Liviu Pop szorgalmazta – a szerk.), de nem ez a fő gond, hanem

egy bármiféle valós intellektuális alapot nélkülöző radikális oktatási paradigmaváltásra irányuló törekvés.

Sok tanár és hozzáértő egyetértett az utóbbi években, hogy számos tankönyv rossz, ami szükségessé tette a lecserélésüket. De az lett volna racionális, ha ez fokozatosan történik, minden egyes tantárgy esetében külön pályázatot írnak ki, amikor az intellektuális feltételek megteremtődnek.

Végül is látható volt, hogy a sokszínűség önmagában egyáltalán nem elegendő, hiszen a széles körű kínálat ellenére sok tankönyv, néha még a legjobbak is csak statisztáltak, ugyanis egy szűk (minisztériumi, tanfelügyelőségi?) csoport döntött az osztályoknak javasolt tankönyvekről. Az igazi reformnak a döntéshozatali mechanizmusokat kellett volna megcéloznia. És a tanár totális választási szabadsága sem volt igazi megoldás a szilárd ítélőképesség hiányában. Az utóbbi évek igazi válsága abból fakadt, hogy már nem létezik egy valódi intellektuális tekintély, nem láthatók azok az emberek, akiknek a tanácsa bármilyen kényszerítési mechanizmuson kívül is számít.

Popa miniszter most azt mondja nekünk, hogy

az általa irányított reform egyfajta pótcselekvés, melyet minden áron keresztül akar verni, akár a leginkább paradox módon is.

Ceauşescu utolsó évtizedében a csökkentett időtartamra páncélosnak besorozottak (az egyetemre felvett fiúkat kilenc hónapra sorozták be, míg a többieket akár másfél, vagy két évre is – a szerk.) (a jövőbeni tartalékos tisztek!) csak hetente egyszer közelíthették meg a járműveket és akkor is csak néhány órára. Az oly bonyolult tankokat, melyekben ráadásul orosz nyelvűek voltak a feliratok is, inkább csak csúszdáknak használták a játszótereken, hogy szokják a gyermekek. Ez egy eléggé tragikus módszer volt, melyben a hadsereg úgy tett, mintha kiképezne, hiszen egy tényleges katonai konfliktus esetében a jövőbeni páncélos tisztek nagyrészt alkalmatlanok lettek volna. Márpedig úgy tűnik, Popa miniszter a szimulálásnak ezt a régi és felelőtlen mechanikáját eleveníti fel újra egy olyan területen, melynek kevésbé látható, de nem kevésbé drámai következményei vannak.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.