A hozzá nem értés tehetetlensége és a román oktatás örök reformja

Olyan sokat írtak az utóbbi hetekben az Oktatásügyi Minisztérium legutóbbi kezdeményezéseiről, hogy valószínűleg a testnevelési órára készült tankönyv lett a román oktatás közelmúltjának legintenzívebben tanulmányozott oktatóeszköze. Az elsősorban a gimnáziumi oktatásra kidolgozott tankönyvekkel – közvetve – érintkezésbe kerültek számára nem túl meglepő az a hír, hogy megjelenik egy újabb felesleges, a gyermek táskáját tovább terhelő, a szülők zsebét könnyebbé tevő és az árbevételt növelő tankönyv. A testnevelés nem tér el a szabálytól és erről a tanrendben szereplő tantárgyról az a téves kép alakulhatna ki, hogy intenzíven gyakorolják a román iskolákban: a kérdéses könyv segítségével talán a romániai diákoknak eszükbe jut, mit jelent gyalogolni, futni, ugrani és így tovább.

Valószínűleg az elmélet az egyetlen dolog, mely jelen van a mai fiatal nemzedékek testnevelésében:

az óraszám csökkent, egyre kevesebb iskola rendelkezik sportteremmel vagy sportpályával. A sport virtualitása azon kevés elemek egyike, melyekkel – természetesen akaratlanul – az iskola a jelenhez kapcsolódik.

Egy diák tanrendjében vannak olyan tananyagok, melyek – legalábbis jelenlegi oktatási formájukban – semmilyen módon nem növelik a gyermekek ismereteit, képességeit. Ellenkezőleg. Ennek klasszikus példája az egész gimnáziumi időszakban heti egy órában jelenlévő műszaki nevelés, míg az idegennyelvek – például – lassan-lassan kikerülnek az elsődlegességek közül. A diákok négy éven keresztül, hétről hétre elpazarolnak egy órát a túlzsúfolt órarendjükből anélkül, hogy legalább valamilyen gyakorlati, hasznos készségre tennének szert. Vagy ha ez ma, 2017-ben már nem lehetséges a román iskolákban, akkor legalább legyen még egy sportórájuk. Vagy tanuljanak valamilyen idegennyelvet. Bármit, ami közelebb vinné az iskolát a mindenkori céljaihoz: a gyermekek felkészítése arra, ami a jövőben rájuk vár.

A román oktatás mögött megbúvó filozófia

leírhatatlan keveréke a ceauşiszta nacionalizmusnak, az átmeneti korszak füstjének

és bizonyos, a nyugati oktatási rendszerekből vett sematikus, rosszul integrált és egyáltalán meg nem értett elemeknek, melyeket a minisztérium egyes kulcstisztségeiben az utóbbi csaknem 30 évben megfordult nagy reformerek valamelyike lesett el valahol.

Nem annyira a változás jelent gondot, mint inkább az irányváltások gyakorisága. Az utóbbi évek kísérleteinek elsősorban az állandóság hiánya a bűnük, és – ha visszatekintünk –  felelőtlen és/vagy rosszindulatú alkalmatlanok óriási koalíciójának művének tűnnek – a kevés, eseti és tehetetlen kivételtől eltekintve. Ahhoz, hogy egy reformprogram eredményeket hozzon, az alkalmazási területtől függetlenül, időt is kell neki hagyni. Az oktatás esetében nyilvánvaló, hogy legalább egy teljes ciklus – elemi, gimnáziumi, középiskolai – lett volna a kötelező minimum. Meglehet, hogy még ez is kevés lenne, de a „reformok” lehangoló műsorát szemlélve könnyen látható, hogy – szinten mindig – elérhetetlen cél volt.

Mindaz, ami ma a román oktatásban történik, egy már egy ideje beindított megsemmisítő mechanizmus része,

mely egybeesik az európai, ha nem éppenséggel globális oktatási rendszer válságával. Az utóbbi két évszázad történelme azt mutatja, hogy ezek a válságok a politikai, kulturális vagy filozófiai kontextusok progresszív módosításaihoz társuló momentumokban térnek vissza; jó példa erre a XIX. század 20-as, 30-as éveinek Európájában elindult nagy oktatási reform, amikor az oktatási rendszer még az európai tudás olyan szentélyeiben is a saját meddőségével küszködött, mint Cambridge vagy Sorbonne. Józan elmékre volt szükség, akik nemcsak azt értették meg, hogy elengedhetetlen a módszerek és a tananyag radikális megváltoztatása, de azt is, hogy azt következetesen és a korokkal összhangban kell végrehajtani. Ezekre a hozzánk csak később eljutott reformokra épült ki progresszív módon a több nemzedéket hatékonyan tápláló oktatási rendszer.

Charles Darwin (nemzedéke felvilágosult és élő szelleme, akit karikatúrává egyszerűsítettek le a későbbi marxista vulgarizálások) a Humanitas által nemrég kiadott Önéletrajzában arra panaszkodik, hogy – lenyűgöző kitartással ismételgetve az „iskola semmiben sem használt nekem” mondatot – mennyire felesleges a nagy-britanniai tanrend a XIX. század harmadik évtizedének közepén (még a nagy egyetemi központokban is).

A skolasztikus oktatás tehetetlen modellje programszerűen figyelmen kívül hagyta

(ha éppenséggel nem nézte le nyíltan) a fokozódó pezsgésben lévő megismerésben – különösen a természet- és kísérleti tudományokban – bekövetkezett nagy változásokat.

Kétszáz évvel később azt tapasztaljuk, hogy az oktatás rossz körülmények között él át egy szemünk láttára, velünk együtt zajló újabb nagy paradigmaváltást (de minek is csodálkoznánk ezen, amikor a miniszterelnök büszkén nyilatkozza, hogy nem használ bankkártyát!). Az oktatás elméletileg a tartós építkezés egyik területe, ami a lassúbb alkalmazkodási reakciók veszélyének is kiteszi, annál is inkább, mert a változások üteme az utóbbi fél évszázadban szinte példátlan mértékű gyorsulást mutat. De amikor a strukturális tehetetlenséghez alkalmatlanság, vagy rosszakarat is társul, az eredmények aggasztók lehetnek: a román oktatás pedig élő és szomorú bizonyítéka ennek, ami sokkal többe kerül majd nekünk, mint az átmeneti korszakban meg nem épült utak együttesen.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.