Hetvenkét évszak – kijött az új Metallica-nagylemez, moziban hallgattuk és néztük meg

Ha elosztjuk a Metallica fennállásának 42 évét a megjelent nagylemezeinek számával, tizeneggyel, akkor durván 4-et kapunk. Tehát az 1981-től működő társaság átlagosan négyévente kiadott egy nagylemezt. James Hetfieldék első korongja, a Kill ’Em All 1983-ban jelent meg, negyven évvel a ma, április 14-én piacra dobott tizenegyedik stúdióalbum, a 72 Seasons előtt.

Nem olyan rossz szám ez a négyéves átlag, főleg ha figyelembe vesszük, hogy 1983-tól mennyit változott a világ, különösen a zenei univerzum. Viszont ha megnézzük a kiadott anyagok minőségét, akkor már nem annyira jó ez az arány, akkor sem, ha tudjuk, hogy ez a „minőség” kifejezés erőteljesen szubjektív, ízlésbeli megállapításokra alapul.

A Metallica ma a nyugati kultúrkör egyik legnagyobb zenei gigasztárja,

ez viszont teljesen biztosan kijelenthető. Egy új Metallica-nagylemez megjelenése pedig világszintű esemény. Mint ahogy az is különösebb vita nélkül kijelenthető, hogy ezt a gigasztár-státuszt a négyfős thrash-brigád negyven éves fennállásának első évtizedében alapozta meg. Igazából az első öt évben, az 1983-1988 időszakban. Ez az öt év nagyjából egybeesik a metalzene aranykorával, vagyis a zenei konjunktúra jelentős felhajtóerőt biztosított ahhoz, hogy a négy akkori fiatalember letegye az asztalra az első négy olyan nagylemezt, amelyet a világ rockrajongói azóta is a házi oltár legfelsőbb polcán tartanak aranykeretben, glóriában. Az első, bemutatkozó album teljesen egyértelműen lerakta a jellegzetes alapokat a következő mutatványokhoz: az 1984-es Ride The Lightning és az 1986-ban megjelent Master of Puppets a műfaj abszolút alapvetései és ma is vitathatatlan és töretlen klasszikusai.

[embed]https://

[/embed]

Az imádott Cliff Burton basszusgitáros halálával kapott zenekari sokk aztán eget-földet rázóan rányomta fekete mancsát a negyedik sorlemezre. Az 1988-ban kiadott következő album, a már-már kézzel fogható gyásztól, a tehetetlen dühtől és a rezignált elkeseredettségtől fűtött ...And Justice for All a Metallica máig legsötétebb, egyben legkreatívabb alkotása. A Justice lényegében felteszi a koronát nem csak a Metallica addigi életművére (és innen, 2023-ból visszatekintve sajnos az azutánira is…) hanem az egész nyolcvanas évek metalkorszakára. A következő, 1991-es korong, a Fekete albumként ismert Metallica már egy másik korszak terméke és a metalzene kilencvenes évekbeli kifáradásának és válságba kerülésének egyik első nagy világítótornya. Mert bár a Metallica ezzel a lemezzel került bele úgy istenigazából a mainstreambe, (lényegében az MTV-be, ami ugyanaz), egyúttal beharangozta a Hetfieldék világának zenei elsekélyesedését a következő évtizedekben.

Ugyanis az ezután kiadott Metallica-nagylemezekre szerintem tulajdonképpen kár is szót vesztegetni, a Load (1996), a Reload (1997) és a St. Anger (2003) kiadását a tisztán üzleti szempontokon kívül lényegében semmi nem indokolja: legyenek új nagylemezek, hogy legyen amit turnéztatni és legyen, amivel gyarapítani a merchandise-raktárak polcait (és a zenekart zsebét, nyilván). A következő két lemezzel (Death Magnetic, 2008 és Hardwired... to Self-Destruct, 2016) a Metallica mintha észbe kapott volna és megpróbált visszatérni a gyökereihez és a klasszikus időszakához. Mindkét album vegyes fogadtatásra talált és bár a rajongótábor egy részének tetszett, a koncerteken mégis a nagy klasszikus daraboknak volt változatlanul nagy sikere.

És ezzel el is érkeztünk a jelenbe, amikor a kilencszeres Grammy-díjas Metallica hét év után, 2023. április 14-én kiadott egy új nagylemezt. És ennek meg is adta a módját rendesen. A 72 Seasonst ugyanis nem egyszerűen piacra dobták, hogy nesze, világ, hallgasd a művet, hanem egy nappal korábban, csütörtökön tartottak egy mozipremiert, úgynevezett global listening party-t. Vagyis

a világ minden részén, mozikban levetítettek egy kétórás „filmet”,

ami a 72 Seasons 77 perces zenei anyagára épül. A filmet, amit a kolozsvári Polus Cinema City-ben néztünk meg csütörtök este, olyan mozitermekben vetítették, ahol Dolby Atmos hangrendszer üzemel, hogy a zenehallgatási élmény a lehető legtökéletesebb legyen.

(Ha valaki mondjuk 1989-ben azt mondja nekem, hogy egyszer alkalmunk lesz így, „valós időben” megnézni és meghallgatni egy Metallica-lemez bemutatóját, biztosan kinevetem. Akkoriban ugyanis jelentős késéssel, rossz minőségű kazettákra készített kalózmásolatokat tudtunk csak szerezni a szocialista mennyország Romániában. Ezért is mentem most el a premierre.)

A filmben a 12 dalt a zenekar négy, hatvan felé közeledő tagja, James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett és Robert Trujillo konferálja fel. A körítés minimális, teljesen átjön az alkotók abbeli szándéka, hogy mintegy otthoni, nappaliszoba-élményt teremtsenek a zenehallgatáshoz: a film legelején a zenészek spártai díszletben, egy kanapén ülnek egymás mellett és elmondják, miről is lesz szó a következő két órában, majd minden dal előtt egy fotelből felváltva beszélnek néhány percig. Mindez fekete-fehérben, rögzített kamerával, a szereplőket közelről filmezve, hogy ezzel is jelezzék: a dalok a fontosak, a konferálás csak a körítés. Semmi grandiózus koncertbevágás, semmi pózolás a rocksztár-villákban, semmi sallang. Néhány dalnak klipje is van, de a többségük alatt csak képregényszerű, vagy teljesen nonfiguratív, számítógéppel generált grafika vagy animáció látható a vásznon.

A dugig telt moziteremben javarészt negyvenes-ötvenes nézők, deresedő hajú családapák és Metallica-pólós családanyák ülnek és úgy tűnik, mindenkinek tetszik, amit lát. A négy zenekari tag gyakorlatilag mindenkit azonnal megvett, nyilván így volt kitalálva az egész. A zenészek nagyon közvetlenek és tényleg az az érzése az embernek, hogy egy nappaliban ülve beszélget velük az új Metallica-lemezről. James Hetfieldről így is meg lehetne mintázni az örök rocksztár szobrát, Lars Ulrich a tőle megszokott természetes lazasággal hozza zsezsegő, kotnyeles, ultramagabiztos lényét, Kirk Hammett egy rozéfröccstől megszédült és felbátorodott középiskolás csapongó stílusában, saját szavába vágva gesztikulál, Robert Trujillo rokonszenvesen csíkszemű vigyora pedig úgy hat, mint egy naplementében kabrióval kocsikázás egy kaliforniai tengerparton.

Az a helyzet, hogy iszonyú jól ki lett találva ez a film,

minden kockájából süt a vérprofizmus, talán túlságosan is. Akkor is betalál, ha végig tudjuk, hogy ez lényegében egy PR-trükk, az egészet azért találták ki, hogy a lehető legnagyobb csinnadrattát csapják az új lemez megjelenése körül. A filmet nézve az ember arra is (ismét) rádöbben, hogy a Metallica tulajdonképpen már nem csak ebből a négy idősödő fickóból áll, ők egy iszonyú nagy, halálpontosan működő, maximális hatékonyságra optimalizált zeneipari gépezet csúcsán ülnek. Lényegében ők a termék, de nincs mit ezen csodálkozni, egy mindig a legnagyobb teljesítményt megcélzó, a globális piacon tevékenykedő amerikai vállalkozásról van szó, amely a szigorú értelemben vett zenei produktum és a turnézás mellett iszonyú pénzeket kaszál a járulékos márkaneves termékekből: ruhákból, bögrékből, kulcstartókból és sorolhatnánk.

És akkor jöjjön maga a tulajdonképpeni főszereplő, a 72 Seasons nagylemez.

Nem fogok szakszerű és részletes kritikát írni az albumról, mert összesen kétszer hallgattam meg, egyszer tegnap este a moziban, egyszer meg e cikk írása közben. Tizenkét dal, többségük 5-6-7 perces, a korábban már bemutatott, rádióslágernek szánt Lux Aeternát kivéve, amelynek zenészterhelő gyilkos tempója 3:22 percet bír el és a záró Inamorata kivételével, ez 11 perc és 10 másodpercig teszi próbára a hallgató idegeit. Teljesen világos, hogy a 72 Seasons-szal a Metallica szándéka az, hogy folytassa az előző két nagylemezzel elkezdett kísérletét a visszatérésre az 1980-as évekbeli zenei világához. Kísérletét, mondom, mert a visszatérés most sem sikerül. A teljes zenei anyag a produkció szintjén hátborzongatóan pontosan összerakott, talán túlságosan is az, írom le már másodszor. A hangzás, a keverés, a zenekari hangkép mondhatni a tökéletességig kicsiszolt, el nem tudom képzelni, mit lehetne ezen még tovább javítani. A legendásan pontatlan Lars Ulrich dobolásán minden bizonnyal hangmérnökök és vágók hadserege dolgozott, a basszus metronóm-pontossággal ül minden ütemen, Hetfield ritmusgitárjátéka üt, mint a kettőhúsz, Kirk Hammett cipőtalpát pedig valószínűleg a Dunlop Crybaby wah-pedáljának borítógumijából készítik továbbra is, különben nem tudna járni.

[embed]https://

-7rWKnVVo[/embed]

Minden dalban vannak nagy villanások, nagy megidézések, nagy hangulatok, hol a Kill ’Em All, hol a Master of Puppets, hol a Justice egy-egy ikonikus pillanata üt be. A címadó és lemezindító dalban annyi jó riff van, hogy egy szerényebb zenekar évekig megélne belőle. A metalmozdonyként könyörtelenül robogó Lux Aeterna tagadhatatlan Motörhead-utánérzés, tisztelgés az egyik nagy példakép előtt, néha az volt az érzésem, hogy Lemmy kéne „énekeljen” Hetfield riffjeire, a dobrészeket pedig mintha az Overkillből, Mikkey Dee keze alól kopipésztelték volna át. A Too Far Gone? refrénje majdhogynem a Green Day-féle kommersz szoftpunkra hajaz, és azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az If Darkness Had a Son írása közben Hetfield többször is felhívta volna Tobias Forge cimboráját a Ghostból, annyira kísértetiesen visszaköszön a jellegzetes dallamvezetés a refrénben.

Szóval számtalan ilyen kis villanás és aha-pillanat van az egész lemezen,

a riffek hasítanak, az egyes dalok az album keretein belülről nézve tényleg más-más, akár eredetinek tűnő jellegzetes kis világot képviselhetnek, az egész anyagból pedig árad az energia.

De összességében nézve ez az album valójában jellegtelen, szürke és monoton, hallgatása közben pedig folyton előtérbe tolakszik az érzés, hogy ezt nagyon igyekeztek összerakni, mégpedig nem csak zenészek, hanem PR-osok is. De nagyon nem sikerült, legfeljebb technikailag. Halljuk, tudjuk, hogy Metallicát hallgatunk, de az a bizonyos, nagy lendülettel megidézni szándékozott aranykor, az első négy, nyolcvanas évekbeli nagy album fílingje nincs jelen. A jó pillanatok, jó riffek és hangulattöredékek ellenére a dalok megjegyezhetetlenek, mechanikusak és sterilek, az énekdallam, a refrének semmilyenek, fantáziátlanok, és mire az ember a záró, tizenegy percnél is hosszabb Inamoratához ér, már csak sóhajtani tud.

Vitán felül álló erénye azonban ennek a lemeznek, hogy a nagy visszhangja révén, és a Metallicának, hogy tekintélye és pozíciója révén a kiemelt figyelem mezőjében tartja nemcsak a metal és rock műfaját, hanem a hangszeres zenét is, ami nem kis jelentőségű dolog, elég ha csak egy pillantást vetünk napjaink slágerlistáira... Akkor is fontos ez, ha sok ember számára csak annyiban nyilvánul meg, hogy a H&M-ben vesz egy Metallica-pólót, mert hallotta, hogy az olyan sikkes.

Április végén egyébként indul egy 2024-re is átnyúló Metallica-világturné. Úgy találták ki, hogy a zenekar minden turnéállomáson két koncertet ad, eltérő műsorral, vagyis az egyik este elhangzó dalokat teljesen más setlist követi a második estén. Ennek nemes célja nyilván az, hogy a rajongók minél gazdagabb műsort kapjanak, hasznos következménye pedig, hogy két este is odaviszi a fizető közönséget, így a Metallica-kassza is hangosabban és gyakrabban csilingel.

A turné során Közép-Kelet Európában, hozzánk legközelebb csak Varsóban lesz látható a műsor. Vigasz lehet, hogy – amint a filmben Hetfield be is jelenti –, a Metallica két, augusztus 18-i és 20-i arlingtoni (Texas) koncertjét élőben streamelik világszerte mozikban.

A teljes 72 Seasons album meghallgatható a Spotify-on.