Nyelvészeti értekezés

„Azt a betegséget, amelynek például egyik tünete egy mozgalomban adta leginkább tanújelét, amely úgy szól Poftiţi–Tessék vagy Köszönöm–Mulţumesc és amely itt-ott már a boltokban, üzletekben és közönségszolgálattal elfoglalt erdélyi hivatalokban is elterjedt.

A kór első tünete az, hogy a kiszolgálókon, hivatalnokokon mosoly terül szét, úgy értem, az arcuk válik derűssé, a szokott komor és elutasító, sőt kötelező bürokratikus álarc helyett előzékenység mutatkozik rajtuk, amikor meghallják, hogy az ügyfél/vásárló magyarul szólal meg a hivatalban és a kereskedelem egységes nemzeti boltjaiban. A kór súlyosabb fázisaiban – ekkor már a járványügyi szakemberek talpig védőburokba öltözve, az ebola elleni védekezésből tanulva, közelítenek a járvánnyal fertőzötthöz – a beteg már-már magánkívül udvarias, két nyelven társalog, szolgál, érdeklődik, megfeledkezik a kötelező elutasításról, sőt szolgálatkész lesz, hivatali titkokat fed fel, például megmondja, melyik pénztárnál lehet sor nélkül sorbaállni.

Kezelése egyszerű, az ilyen alkalmazottat az Új Jobboldal által létesített sürgősségi fertőzőkórházba kell küldeni kényszerkezelésre. Ezt azonban – sajnos – az Európai Unió hazánkban is előnyt élvező és kötelező rendszabályai, valamint az emberiesség ósdi követelményei tiltják. Sőt az összeurópaiak egyenesen rosszallóan csóválják a fejüket. Azt sem javallják, hogy kétnyelvűséggel fertezetteket karanténba zárják, mert az a személyes szabadság felrúgásával lenne egyenlő."