// 2024. szeptember 28., szombat // Vencel
zene
Nem paráznak rá a liturgiára
Jókedv és nevetés a templomban – ez a szakrális népköltészet? Laczkó Vass Róberték előadásában igen. Kortárs versekből sem a kényelmeseket választja, inkább táncol a kés élén.
Hármat láttam élőben az elmúlt évben Laczkó Vass Róbert mintegy tíz előadóestje közül, és mind a hármat nagyon élveztem: a Nincs egészen tegnapot tavaly a Bonchidai Kastélynapokon, az idei Kolozsvári Magyar Napokon pedig kettő is debütált, a Paraliturgia a piarista templomban, illetve Az indiánok nem hagynak cserben minket… a Kolozsvári Rádió stúdiótermében.
Tavaly annyira megszerettem a Nagy Noémi Kriszta népdalénekes, Laczkó Vass Róbert színművész, Szép András zongorista és Szép Gyula Bálint szólóhegedűs alkotta négyest, ahogy megzenésítették és előadták a Kányádi Sándor fordította máramarosai jiddis népdalokat, hogy idén főként miattuk vártam a Kolozsvári Magyar Napokat.
Más is – a kolozsvári fantasztikus négyesnek úgy lett saját rajongótábora, hogy még neve sincs. A szakrális népköltészetet ígérő Paraliturgia kezdés előtt teljesen megtöltötte a templomot hallgatókkal, kezdés után pedig jókedvvel. A szentes énekek, népi imák életre keltek, a műsor második felében már táncra is perdültek.
Videók: Papp-Zakor András
„Dalaink a Kárpát-medence valamennyi magyarlakta tájegységére elkalauzolnak, áthallások, párhuzamok és profán ritmusok sorozatával játszadoznak” – olvastam a beharangozóban, de arra az iróniára azért nem számítottam, hogy a regős ének Zorbász szirtakijának dallamán szólal meg, vagy az Egy az istenbe A nagy ho-ho-horgász zenéje szivárog be. Ahogy arra sem, hogy katolikus templomban ennyi embernek egyszerre szalad fülig a szája. És ott is marad a vastaps végéig.
Másnap már kevésbé vigyorogtunk azon, hogy Az indiánok nem hagynak cserben minket..., de nem csak a felszabadult jókedv biztosíthatja a katarzist. Főleg ha Laczkó Vass Róbert és Szép András kortárs erdélyi költők verseit szolgálja fel, sőt már a második egészestés menüben a
" target="_blank">Maszek balladák után.
Itt már nem kellett kölcsönzene ahhoz, hogy vastagodjon az irónia, és ritkábban jutottunk annyi lélegzethez, hogy nevessünk magunkon: a krónikás énekekké zenésített közéleti és történelmi tárgyú versek lélegzetelállító töménységben meséltek saját magunkról.
De nem úgy, ahogy a kötelező háziolvasmányokból megszokhattuk. Szép András és Laczkó Vass Róbert gyakorlatilag közéleti sanzonokkal - írnám, hogy szórakoztatott minket, de gyakran csak a zene volt könnyed, a szöveg inkább ütős. Hol komoran ütött, hol félszájjal nevetve, hol egy jókora grimasszal.
Mert romantikából és hejehujaságból kapunk eleget ahhoz, hogy ránkférjen a görbe tükrös önismeret is – mesélt a versek kiválasztásáról Laczkó Vass Róbert az előadás után, amelynek a Történelemóra görbe tükörrel és fekete zongorával alcímet adták. Ha már a kés élén táncol, akkor inkább abba az irányba billen, hogy megválaszolatlan vagy megválaszolhatatlan kérdésekkel bombázza a közönséget, mondta a színész a Kolozsvári Rádió egy parányi szobájában, ahova bemehettünk beszélgetni." target="_blank">Markó Béla Csatolmány című verse volt a kedvence, Laczkó Vass Róbertnek szinte minden próbán más: az előadás után például a műsor utolsó száma, Szálinger Balázs verse, a Turizmus. Jó játék egyébként találgatni előadás közben, épp kinek melyik versét énekli, mert a műsor felépítését szándékosan nem árulja el, csak a költők nevét: Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Markó Béla, Márton László, Orbán János Dénes, Orbán Ottó, Papp Attila Zsolt, Ratkó József, Sántha Attila, Szálinger Balázs, Székely János, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, Tompa Gábor, Vasadi Péter, Veress Gerzson.
Azért énekli, és nem szavalja őket ezeken az esteken, mert egyrészt jobbnál jobb „kortárs trubadúrnóták” születnek szinte naponta, amelyekért érdemes a zenét visszaházasítani a vershez, másrészt a dallamív, a ritmikai forma vagy a hangzásvilág olyan pluszt, olyan rezonanciát ad ezekhez a versekhez, amelyet prózai szavalattal a színész egyedül nem tudna – mondta.
A közéleti tematika egyértelműen saját választása, ezért ne a zeneszerzőt, Szép Andrást szidjuk, akinek viszont semmi baja a közéletiséggel, „könnyen megy neki a társalkotás”, avatott be Laczkó Vass a műhelyük titkaiba. Sőt előadás közben András szokott neki súgni, mesélte, mert a zongorista előtt nem kotta van (András is fejből játszik, ahogy ő fejből szaval), hanem a versek szövegei.
Nem a Versverseny hatására, hanem azzal párhuzamosan alakultak közéletire kettejük előadóestjei, és nem ellenkeznének, sőt tárt karokkal várják akár a Sapientia, akár a Babes-Bolyai diákjait, hogy azonnal megosztható videókká kísérletezzék ezeket a kortárs trubadúrénekeket: „ide nekem az oroszlánt is!” felkiáltással vállalkozna a színész a videós népszerűsítésre is.
Rákérdeztünk arra is, hogy került az irónia és a nevetés a templomba egy nappal korábban: úgy, hogy a profánabb liturgia a középkorban eleve bent volt a templomban. Ott ülték meg a húsvéti vagy a pünkösdi örömünnepet, ott táncoltak bent. Csak amikor már sem a helyszín, sem a szakrális töltet nem bírta el ezeket a félprofán, félszakrális történéseket, ezek kiköltöztek előbb a templom előtt a térre, majd néphagyománnyá váltak, és úgy öröklődtek ránk. Miért ne vigyük vissza a templomba a népi szakralitás darabjait, persze a megfelelő koordináták közé szorítva - tette fel a szónoki kérdést a Paraliturgiában is csillogó színész.
Ezek a koordináták azért nem gátolták meg őt abban, mondta, hogy „veretesen katolikus” előadóestjébe becsempéssze a Mint a szép híves patakra című református zsoltár akkordjait vagy A nagy ho-ho-horgász dallamát, amelyre külön indokot is talált: „emberhalásszá teszlek benneteket”, mondta Jézus, és a legnagyobb halász a nagy ho-ho-horgász, mondta Laczkó Vass Róbert. Ugyan a szirtaki egy teljesen más kultúra terméke, de jellemzően férfitánc, repetitív és hosszú, míg a regölést a magyar néphagyományban szintén férfiak végezték, és szintén repetitív és hosszú forma.
Őt is meglepte, hogy eddig nem fanyalgott neki senki amiatt, ahogy a szakrálist keverik a profánnal a Paraliturgiában. Sőt: ahogy tavaly se kérte el tőle a Nincs egészen tegnap... anyagát a zsidó hitközség, úgy idén a katolikus főesperes sem akarta előre tudni, mit kínál, mondta a színész, és gyorsan hozzátette: a főesperes úrral már nagyon rég ismerik egymást. Fel sem tevődött az egyházi cenzúra kérdése, és Laczkó nem is kívánt ezzel visszaélni. Bár az előadással nagyon keményen elmentek a profán irányába, a kispapok végig ott ültek az első sorban, és nagyon jól szórakoztak, mesélte.
Hogy miért most hozakodunk elő a kolozsvári fantasztikus négyessel? Mert három nap múlva újra fellépnek, ezúttal a Bonchidai Kastélynapokon: vasárnap déli egy órakor a Bánffy-kastély kápolnájában. Nem azért, mert tavaly ugyanott játszották a jiddis dalokat, hanem azért is, mert a Paraliturgiát elsősorban templomokban szeretnék előadni. Ezért ugyanúgy kevés hangszerrel alkották meg, hogy könnyen szállítható legyen az előadás: a zongorán kívül egy három- és egy négyhúros brácsa, illetve egy hegedű szólal meg benne, mindez minimális hangosítással.
A „kortárs trubadúrnóták” pedig legközelebb Szilágysomlyón hangzanak fel Laczkó Vass Róbert és Szép András előadásában.
