Impressziók a leszorított mellek párhuzamos világából

Feladata-e a színháznak és egyáltalán a művészeteknek arra tanítani, hogy fogadjuk el egymást és önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk? Bármi is legyen erre a kérdésre a helyes válasz, abban egyet érthetünk: jó, hogy léteznek olyan alkotók, akik szembesítenek az előítéletekkel, melyeket másokkal és önmagunkkal szemben támasztunk.

Ezt a kérdéskört feszegeti a kolozsvári Ecsetgyár kereteiben működő GroundFloor Group Parallel című előadása, melyet szerda este láthatott a váradi közönség a Szigligeti Színház stúdiótermében, az Infinite Dance Festival második napján.

A Román Színházi Szövetség (UNITER) által díjazott, igencsak provokatív darabot Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezte, és bodoki-halmen kata (így, kicsi betűkkel, ha a művész ragaszkodik hozzá) és Lucia Mărneanu előadásában láthattuk. Az előadás nem egy könnyed szerda esti darab, mint ahogy semmi sem könnyű akkor, amikor szexuális identitásról, testiségről, tagadásról és elfogadásról van szó.

Nyersen és nyíltan kell fogalmazni ahhoz, hogy eljusson az üzenet: lehetsz te férfi vagy nő, hetero- vagy biszexuális, szülő vagy gyermek, idős vagy fiatal, szőke vagy barna, sovány vagy kövér, gazdag vagy szegény, de mindezzel együtt elsősorban szeretetre, elfogadásra és megértésre vágyó lény vagy – azok vagyunk mindannyian.

Az előadás első felében a testiség kerül előtérbe, míg a második felében – a címhez hűen – egymással párhuzamosan, két szálon fut a darab. Bodoki-halmen kata játékával főként arról beszél, mennyire zavarják a megbélyegzések, illetve az, hogy mindent kategorizálunk, míg Lucia Mărneanu a szülőkkel, a testvérekkel, a rokonokkal való kölcsönös elfogadás kérdését érinti.

Rendkívül hatásos képként marad meg a piszoár bevonása, a zöld, magas talpú cipő, és a mellek fekete és átlátszó szigetelőszalaggal való leragasztásának folyamata, szövegileg pedig erős a darab végkicsengéseként elhangzó imádság – nevezzük így –, mely szakrális dimenzióba emeli ezt a kereknek korántsem mondható, de teljes „történetet”.

Az sem elhanyagolható, hogy a darab zeneileg is nagyon ott van: akkor ráz fel, amikor már lankadna a néző figyelme, és akkor oldja fel a feszültséget, amikor már a szavak ehhez nem elegendőek.

Összességében elmondható: nagyszerű előadást láthatott a váradi közönség, és az sem véletlen, hogy a nézők állva tapsolták meg a kolozsváriak erőteljes előadását.

Fotó: Facebook/Parallel