Elfeledett történetek Erdély szellemi műhelyéből

Nemrég Klaus  Johannis államfő a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki az idén 45 éves Kriterion Könyvkiadót. A kiadó a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott értékközvetítő szerepét emelte ki méltatásában Johannis – valószínűleg valamelyik jól tájékozott tanácsadója sugallatára. H. Szabó Gyula kiadóigazgató a Téli Fesztivál keretében, az egykori és jelenlegi munkatársak körében tartott születésnapi kerekasztal-beszélgetésre elhozta a kitüntetést is, melyet – mint mondta – mindenki egyformán magáénak érezhet.

Mile Lajos kolozsvári főkonzul házigazdaként köszöntötte a megjelenteket, hangsúlyozva: nemcsak az erdélyi magyar irodalom, hanem az egyetemes szellemi élet ünnepe a Kriterion alapításának 45. évfordulója. A kiadóval kapcsolatos egyik első személyes emlékét felidézve Mile elmondta, hogy az Aczél György-féle kommunista kultúrpolitika idején nagy örömére szolgált, hogy egyetemi hallgatóként átlépve a határt

itt olyan könyveket is megtalált, amit otthon nem.

A kerekasztal-beszélgetés első felében Bartha Katalin Ágnes egyetemi oktató a Kisebbségkutató Intézet megbízásából készülő kutatás adatairól beszélt, mely a Kriterion rendszerváltás előtti korszakát tárja fel 14 munkatárssal készített interjú révén. Célja demokratizálni a Kriterionról alkotott képet, azaz nemcsak a kiadót húsz évig vezető Domokos Géza, hanem a többi munkatárs személyén és emlékein keresztül is megismerni a romániai magyarság és a többi nemzeti kisebbség egyik legfontosabb szellemi műhelyét. Hogy mennyire nem túlzás a kisebbségek szellemi műhelyeként emlegetni a kiadót, érdemes tudni, hogy a rendszerváltozás előtti időszakban összesen 23 millió példányszámban jelentett meg könyvet magyarul, németül, szerbül, ukránul, románul, jiddisül, szlovákul, törökül és oroszul.

Bartha Katalin Ágnes elmondta: az „érzelmekkel zsúfolt” beszélgetések során egyértelművé vált, hogy a Kriterion nem egy könyvgyár, hanem az írói társadalommal szolidáris munkaközösség, melynek középpontjában 1990-ig Domokos Géza állt. Az egykori kiadóigazgató tekintélye kétségbevonhatatlan, neve egyet jelentett a Kriterionnal. Amint Bartha is rámutatott, de a kerekasztal-beszélgetés későbbi felszólalóinak anekdotáiból is kiderült: a rendszerváltozásig a Kriterion mindennapi életében jelen volt egy feszültség, amely a hatalommal való szembenállásból és a kényszerű kompromisszumokból fakadt, amely

nem múlt el nyomtalanul a „bukfenc” után sem.

Erről Dávid Gyula alapító szerkesztő beszélt, aki lelkiismereti kérdéssel indította visszaemlékezését. Megérte-e kompromisszumokat kötni egy-egy könyv megjelenése érdekében? Dávid számos példával illusztrálta, hogy milyen szinten avatkoztak bele a cenzorok egy-egy mű szerkezetébe. Leginkább a Magyarországra való utalásokra vagy a románságot rossz színben feltüntető passzusokra voltak érzékenyek. Ezért törölték például Tamási Áron Ábel a rengetegben regényének első mondatát is: „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat következett be”. Egy egész fejezetet húztak ki a Bölcső és környékéből, mert utalás volt benne a székelyek elrománosítását szolgáló állami törekvésekre. Dávid Gyula szerint felmentést jelenthet a kompromisszumokra, hogy ezek árán Tamási Áron művei 1970 és 87 között – megcsonkítva, de nem csonkán –  mintegy 187 ezer példányban eljuthattak az olvasókhoz.

Kántor Lajos a Dávid Gyula által felvetett kérdés kapcsán úgy vélekedett: a kompromisszumoknál fontosabb, hogy ezek a művek megjelenhettek. Példaként Reményik Sándor Az építész fia című fontos válogatáskötetét említette, mely kompromisszumok árán jelent meg a Romániai Magyar Írók sorozatban, mintegy 40 ezer példányban.

Egyed Péter komolyan vette az anekdotázásra való felhívást: történeteivel igen érzékletes képet festett arról, hogy milyen lehetett a kommunizmus idején Erdély egyedüli, magyar költők, írók műveit (is) megjelentető kiadójánál dolgozni.

Nem volt könnyű költőnek lenni akkoriban, kaszálta őket a rendszer rendesen.

Ebből kifolyólag nagyon összetartóak voltak, partnerként tekintettek a kiadó szerkesztőire is, de nem vetették meg az alkoholfogyasztást sem. Éjszakákon át képesek voltak rossz minőségű italokat fogyasztani. Egyed arról is szólt, hogy nagyon sokan keresték fel őket – szatyorszámra szállították az opuszokat. Ilyenkor nem volt könnyű elvenni a reményt a szerzőktől, és megmondani nekik, hogy nem elég jók a publikáláshoz.

Szabó Zsolt, aki elsősorban néprajzi és művelődéstörténeti köteteket szerkesztett, úgy vélte, hogy a Kriterionnak egy reményt adó szerepe is volt: sok szerkesztőt, irodalomtudóst, írót, költőt foglalkoztatott, akik úgy érezhették, munkájuknak értelme van. Egy történetet is felelevenített, mely tanulsága szerint a cenzorok még egy tréfás szólásmondásban is képesek voltak megtalálni az osztályellenességet.

A kerekasztal-beszélgetés végén az egykori és jelenlegi kollégák koccintottak az elmúlt 45 esztendőre, azzal a reménnyel, hogy a következő 45 év is hasonlóan értékgazdag időszak lesz a kiadó életében.