Díszdoktorrá avatták, de lepattintotta a ceremónia mázát Krasznahorkai László

Díszdoktorrá avatta ma délben a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem az egyik legnagyobb kortárs magyar írót, a Nemzetközi Man Booker-díjas Krasznahorkai Lászlót. Ezzel a száraz információval el is intézhetnénk azt, hogy Erdély egyik legnagyobb tradíciójú intézménye épp megünnepelte a kortárs magyar kultúrát azzal, hogy Krasznahorkai László író lett az egyetem első magyar díszdoktora, akit a Bölcsészettudományi Kar javasolt erre a címre.

De Erdélyben semmi sem ilyen egyszerű. Másrészt aki volt már olyan BBTE-ceremónián, amelyen az egyetem Doctor Honoris Causa címet adományozott, az érezhette, mennyire teátrális, mennyire mű és egyszerre vicces is, ahogy az egyetemi szenátus tagjai bevonulnak az akadémiai tekintély palástjába burkolózva. 

A BBTE szenátusának tagjai, középen Ioan Chirilă professzor, a szenátus elnöke,mellette Soós Anna rektorhelyettes | Fotók: Szabó Tünde

Ahogy nekik maguknak is sok ez a díszlet, ahogy a máskor oly eleven oktatók bemerednek és bekomolyodnak a szenátusi köpönyeg alatt. Vagy ahogy megpróbál időnként lazának mutatkozni Ioan Chirilă professzor, a szenátus elnöke, akinek arca azért szinte végig azt sugározza, hogy őt természet szerint megilletik a tekintélynek ezek a külsődleges jelei (még ha belül nem is ezt érzi). 

Ahogy ugyanilyen köpenyben és kalpagban bevonul az egyszerű olvasó legdurvább olvasmányélményének szerzője, Krasznahorkai, és a köpenyével láthatatlanul húzza maga mögött a pusztulásból negyven év alatt épített életművét, a több mint húsztételes díjlistáját azzal az eleganciával, amit a személye és honlapja egyaránt áraszt.

Nem lehet nem érezni a feszélyezettséget, 

amikor csak a két erdélyi magyar felszólaló, Soós Anna rektorhelyettes és Selyem Zsuzsa docens olvassa fel románul és magyarul is a köszöntő-, illetve a laudáló beszédét olyan eseményen, ahol szinkrontolmácsolást biztosítanak. 

Soós Anna így párhuzamosan románul és magyarul vont párhuzamot a BBTE és Krasznahorkai László között: mindkettő egyszerre közép-európai és univerzális. Selyem Zsuzsa is kezdetben a tekintélyre, az egyetem Tradíció és kiválóság jelmondatára hivatkozik, majd azt részletezi, hogyan keresi és mutatja meg Krasznahorkai a szenvedésben, a pusztulásban mint az egyetemes létezés sejtszinten is működő mintázatában a szépséget és ártatlanságot. 

Selyem Zsuzsa laudál

Ebben a hogyanban, a hosszú mondatok költőiségében, a történetek mögött feltűnő történetekkel bontja le az író azt a kitüntetett pozíciót, ahonnan könnyű ítélkezni, érvel laudációjában Selyem Zsuzsa a természetesnek vett tekintély ellen. De maga a laudáló pozíció olyan, hogy onnan csak talapzatot lehet építeni a laudált személy alá, erre találták ki.

És akkor jön Krasznahorkai László, a nyomasztás nagymestere, és felszabadít az igazi és az áltekintély, az ünnepélyesség és a teatralitás egyszerre ható súlya alól azzal, hogy felsorolja a számára legfontosabb több mint száz könyvet. Alibikérdésként szokta kapni felkészületlen újságíróktól, sokáig játszott a listával, majd teljesen komolyan vette.

A tekintély érvelt más tekintélyekkel, és felszabadított:

röpködtek a Krúdy-, Thomas Mann-, Shakespeare-, Platón-, Hegel- és Beckett-címek, a József Attila-, Pilinszky-, Berzsenyi-összesek. Persze nem a felsorolás, hanem az a pár mondatnyi magyarázat volt a felszabadító, amelyet nagyjából minden tizedik címhez fűzött Krasznahorkai.

Rögtön az első tétellel, egy jutalomkönyvként kapott szovjet kalandregénnyel jelezte, mennyire személyes ez a lista, és ahogy gyarapodott az indoklás, hogy melyik mű miért szerepel rajta, úgy pattogott le a ceremónia máza az egész rendezvényről. A közönséget most nem azzal bilincselte le az író, amit írt, hanem azzal, amit olvasott.

Ioan Chirilă, Soós Anna és Krasznahorkai László

Ahogy mesélte, ki hogy mutatta meg neki, hogy a mondatoknak vagy akár szavaknak is élet-halál a tétjük, úgy jött elő fokozatosan az olvasó a hallgatóságból, és vált családiassá az egész rendezvény. Ha az elején még intézményvezetői, tanári, újságírói szerepeinkben fészkelődtünk az Aula Magna székeiben, a végére valószínűleg mindenkiben felülkerekedett az a szenvedélyes könyvfaló, aki nem csak vakációkban lubickolt az olvasmányokban, de olyankor aztán vadul. 

Valószínűleg sokan a teremben már számot vetettek azzal, hogy a magaskultúra fogyasztóiként is kisebbséginek számítanak. De ahol egy bő óráig ilyen tisztán megmutatkozott az olvasás és gondolkodás tétje és szenvedélye, ott egy kicsit otthon éreztük magunkat.