Ráadásul alkoholista volt szegény.

Leopold Leó három évtizeddel ezelőtt, fiatal vándorpap korában alapította az adalbertista egyházat, amelynek azóta is ő az egyetlen földi helytartója, és csak a faluban vannak követői.

Volt a vidéken egy híres író, egy bizonyos Adalbert, aki azonban sohasem vetette papírra a műveit, hanem fejből mesélte el a regényeket, verseket, berbécsrecepteket és gyümölcsfametszési tippeket, amelyeket a Múzsa, Gábriel arkangyal és a Boldogságos Szent Szűz Mária súgott a fülébe – nevezettekkel ugyanis beszélőviszonyban állott. Akik hallották a művet, szájról szájra adták tovább, és bár le sem írta, és emlékezni sem emlékezett egyikre sem azóta már pontosan senki, mégis nagy kultusz kerekedett körülöttük. Elég volt egy neki tulajdonított címet vagy történetfoszlányt szóba hozni, és a műkedvelőknek máris csorogni kezdett a könny a szeméből.

Egy alkalommal, amikor véget nem érő író-olvasó találkozói között ingázva Adalbert éppen a falun haladt keresztül, a Templomhegyen – ahol sohasem volt régen templom, és addig senki sem tudta, mért hívják Templomhegynek – hirtelen vallásos révületbe esett, és puszta kézzel felépített egy kápolnát harangtoronnyal. Igencsak megéhezett azonban a kimerítő munka közben, és hogy azt a mardosó farkaséhségét csillapítani tudja, öntudatlanul megevett három cinegét.

Adalbert anyai ágon távoli rokonságban állt a széncinkékkel, beszélte a nyelvüket, így amikor többnapos révületéből magához tért, állítólag megígérte nekik, hogy ha valaha valaki vallást alapít az ő nevében, azok csakis ők, a cinegék lehetnek.

Leopold Leó azonban másnap megérkezett a faluba, és már messziről megpillantotta a Templomhegyen a frissen épült kápolnát. Fent, a gyantaillatú építménynél csak a halálosan kimerült Adalbertet találta. Adalbert neki volt dőlve a kápolna falának, és sóhajtozott, mint egy elhagyott menyasszony. Bal szemében a nagy erőlködéstől megpattant egy ér, amitől vörös volt az egész bal szeme, a jobb szeme pedig ettől aztán valósággal zölden világított, Adalbertnek ugyanis nagyon szép zöld írisze volt. A falubeliek távolabbról, a fák közül figyelték az eseményeket – ha még nem említettem volna, elég bizalmatlan népség él errefelé.

Piros neked az egyik szemed – mondta Leopold Leó.
Egyik szemem parázs, a másik meg smaragd – válaszolta erre Adalbert.

Ha két adalbertista találkozik, a fiatalabbik a mai napig ezt mondja: egyik szemem parázs. Az idősebb pedig erre ezt válaszolja: a másik meg smaragd. Így köszönnek egymásnak.

Adalbert ekkor, utolsó erejét összeszedve, három nap és három éjjel mondta az Igét a húszéves Leopold Leónak – aki akkor még csak egy kicsit volt alkoholista –, majd meghalt.

Leopold Leó nem értette a madarak nyelvét, se a harkályokét, se a bölömbikáét, se a cinegékét, így azok hiába csicseregték neki teli torokból, dacosan, hogy nincs joga vallást alapítani Adalbert tanai köré, a fiatal tiszteletes a füle botját sem mozdította. Ellenkezőleg: miután eltemette Adalbertet, vallásos révületbe esett, és puszta kézzel épített magának a kápolna mellé egy parókiát. Amikor aztán ismét felocsúdott, a maradék faanyagból egy táblát eszkábált magának, felállította azt a táblát a kápolna előtt, szemben a faluból fölfelé vezető ösvénnyel – amelyen a helyiek addig a Puszpángerdő felé igyekeztek, ha éppen arra volt dolguk –, és ezt írta rá:

Új vallás a láthatáron! Bárki szabadon beléphet!
Ige- és recepthirdetés minden kedden este!

A cinegék az első pillanattól hevesen ellenezték a dolgot. Ha Leopold Leó az utcán járt, folyton meggyűlt velük a baja: a kis madárkák körberajzották, csiviteltek a feje körül, és összecsipkedték a homlokát apró, hegyes csőrükkel. A tiszteletes akárhova is ment, vékony vércsíkokkal az arcán érkezett meg, mintha Jézus Krisztus töviskoronáját viselte volna. Leopold Leó végül kínjában beszerzett egy méhészsapkát az öreg Bodi Lăcătuștól – akinek három ujja volt az egyik kezén és hét a másikon –, és azontúl azzal járt mindenhova. Az emberek emiatt isten méhészének csúfolták a háta mögött, ám ez nem zavarta különösebben. A cinegék továbbra is megdézsmálták ugyan a parókia padlásán a szalonnákat, összepiszkították a tiszteletes reverendáját, de nem tudták többé megcsípni az arcát.

Isten méhésze elégedett volt tehát.

A faluban addig nem volt lelkész, így sokan csatlakoztak az új valláshoz, és kedd esténként elmentek a kápolnába meghallgatni Adalbert valamelyik aforizmáját, képversét vagy berbécsreceptjét, amelyekről Leopold Leó órákig elmélkedett, felfedve a szöveg mélyebb rétegeit. A tiszteletes nem írta le az Igét, a kobakjában őrizte mindazt, amit Adalberttől hallott. Úgy morfondírozott, a halálos ágyán majd ő is elmondja valakinek mindazt, amit tud, így majd az a szerencsés kiválasztott vezetheti tovább az Adalbertista Egyházat.

Abban az évben azonban, amikor Igor hatalmas feje egy időre a szekrényem tetejére költözött, a cinegék úgy döntöttek, magasabb szintre emelik a vallásháborút.

Szép tavaszi reggel volt, amikor a dolog megtörtént. Mikor fölébredtem, Theodor már a nyitott ablaknál állt, és gyanakodva fülelt. Megkérdeztem, ugyan mi bántja, de a fiú csak a vállát vonogatta, mintha nem akarná elmondani a dolgot.

Az történt, hogy a széncinkék rávették a környék összes madarát, hogy némasági fogadalmat tegyenek, és ne csiripeljenek mindaddig, amíg Leopold Leó fel nem oszlatja az egyházát. Nem énekelt többé a vörösbegy, a csalogány, a pacsirta, de a harkályok, a nádiposzáták is elhallgattak. A falura fullasztó némaság telepedett, amelyet csak a Klopjáner Zorán szamarának gregorián énekei törtek meg olykor. Engem nem nagyon zavart a dolog, a falusiakon azonban láttam, mennyire nyomasztja őket.

Leopold Leónak lépnie kellett valamit, kiment hát Adalbert sírjához, letérdelt, és imádkozni kezdett.

A falubeliek és a madarak távolabbról, a fák közül figyelték.