Afrikáról sokaknak – talán a KFT zenekar vonatkozó slágere miatt – csak a párducos-makákós szavanna jut eszébe, de messze nem csak ennyiből áll ez a varázslatos kontinens. Ha valaki először látogat el Európából egy kultúrájában, vallásában, életmódjában is ennyire másmilyen helyre, annak életre szóló élményként csapódik majd le az ottani világ, legalábbis az a parányi része, amit egy hét alatt meg lehet sejteni belőle.

Az élet egy utazás harc

Az úti cél Marokkó, azon belül az északnyugat-afrikai ország szívében elhelyezkedő Marrákes. Direkt járat sem Kolozsvárról, sem Bukarestből vagy Budapestről nem indul ide, de egy római átszállással elvisz a Wizz Air, ha az ember időben megvásárolja a jegyeket, akkor egészen olcsón.

Mármint jó eséllyel elvisz.

Itt ugyanis meg kell jegyezni, hogy a légi közlekedés korántsem olyan biztonságos, kiszámítható, utasközpontú, mint a covid és az utána nyakunkba szakadó válság előtt volt. Ellenkezőleg. Ha az ember egy ilyen utazásra készül, gyakorlatilag végigidegeskedheti az egészet. A fent említett válság miatt ugyanis a repterek és a légitársaságok is anyagi és emberhiánnyal küszködnek, az egyes gépek már nem csak egy útvonalat teljesítenek naponta, hanem többet zsinórban, így a késések, járattörlések mindennaposak lettek.

Most is megtörténik, amitől féltünk: az itteni gép olyan sokat késik, hogy az egész Róma felé vezető úton attól kell rettegni: nem érjük el a csatlakozást.

Elérjük, igaz, hogy le kell futni csomagostól egy félmaratont (na jó: negyedet), majd könyörögni egy sort a nem túl kedves olasz reptéri személyzetnek, hogy ugyan küldjék már fel a mi csomagunkat is arra a rohadt gépre, akkor is, ha a rendszerük szerint már lezárult az a rohadt folyamat. Végül is megérte: izzadtan, fáradtan, az idegességtől még mindig remegve, de feljutottunk a Marokkói gépre.

Jelige: Az élet egy harc.

Gyarmat

Homokvörös város (valahol a téglavörös és a barackvirág között helyezkedik el ez az árnyalat) terül el alattunk közvetlenül a leszállás előtt, alacsony épületekkel (később megtudjuk, hogy négyszintesnél nincsenek is magasabbak), kusza, labirintusszerű, keskeny utcákkal, háttérben az Atlasz-hegység szigorú ormaival. Úgy is nevezik az arabok: vörös város (Al Hamra).

Az óváros körül még áll a döngölt agyagból, kőből épült városfal a díszes kapuival, és a jellegzetes apró „szemeivel”, amelyeken keresztül egykor alighanem az ellenséget kémlelték a bent lakók. Minden városnak megvan a maga költőisége, ám Marrákes az európai szemnek annyira fölindító egzotikumával már ekkor, első pillantásra elkezdi írni a maga versét a szemlélőben.

Marrákes (francia írásmóddal Marrakech, angol írásmóddal Marrakesh vagy Marakesh) berber város. Az ország lakosságának mintegy 25 százalékát adják a helyi őslakosoknak számító berberek, akik több más észak-afrikai országban is kisebbségben élnek. A legismertebb csoportjuk talán a tuaregek, akik ma is a könyörtelen sivatagban, a fenséges és gyilkos Szaharában élik a maguk nomád, de szabad életét.

Talán nem lövünk bakot, ha megkockáztatjuk, hogy Frank Herbert róluk mintázta a Dűne fremenjeit.

De tuaregekkel nem találkozunk, ők nem foglalkoznak a turistákkal.

A berberek, és a helyi arabok viszont valósággal ki vannak szolgáltatva nekik. Nagyon is érzékelhető, hogy a fő megélhetésük a külföldiektől függ, a túlzottan alázatos, már-már szolgai viselkedésük, ahogyan minduntalan vinni akarják a csomagodat, ahogyan nem néznek a szemedbe, hanem kissé meghajolva beszélnek veled, mind-mind arról árulkodik, hogy az ő szemükben a gazdag fehér vagy, akárhonnan is jöttél.

Az ország így hiába rázta le magáról a gyarmatosító franciák igáját, mentalitásban jelenleg is a turisták gyarmataként viselkednek az ott élők, ezzel pedig számos alkalommal kellemetlen érzést okoznak bennem, hiszen nem akarok senkinek az ura lenni.

Később aztán finom jelekből rájövünk, hogy azért ők is szépen kasztrendszerbe sorolják a fehéreket anyagi lehetőségeik szerint: az amerikaiak, németek, franciák sokkal több figyelmet, és alázatot kapnak, hiszen nekik sokkal több mindent lehet eladni. Sok francia utazó tenyérbemászó  felsőbbrendűségi komplexussal tisztában is van ezzel: ma is úgy viselkednek, mintha Marokkó még mindig a gyarmatuk lenne.

C’est la vie.

Dacia minden mennyiségben

Eddig nem voltam vele tisztában, de alighanem elég sokat köszönhet a romániai gazdaság a marokkóiaknak: nálunk, az EU-tagsággal a mérhetetlen korrupció dacára is felkapaszkodott „lehetőségek országában” már rég nem látni olyan sokat a nemzeti autónak számító Daciából, mint Marokkóban. Sandero, Logan, Lodgy, Duster – csak néhány azok közül a modellek közül, amelyek valósággal elárasztják az utakat. Az egyik marrákesi taxitársaság például nem lócitrommal gurigázik: a teljes flottáját Dacia-modellekből építette fel. A Dacián kívül még a Renault vagy talán a Peugeot (ez is az egykori francia hódoltságra emlékeztet) autóiból fut elég sok, a tehetősebbek viszont Toyotába fektetnek.

Ám az autó itt luxus.

Később, egy háromnapos túra során a buszsofőrtől tudjuk meg, hogy az ukrajnai háború óta annyira elszálltak az üzemanyagárak, hogy kevesen engedhetik meg maguknak az autót. Arról nem is beszélve, hogy az extrém meleg miatt a járművek itt elég hamar bemondják az unalmast: turisztikai célra például az érvényes jogszabályok értelmében nem is lehet öt évnél hosszabb ideig használni egy buszt. Így aztán ezen a területen minden más márkát maguk mögé utasítanak a rendkívül strapabíró Mercedes kisbuszok – kedves német útitársunk nem kis büszkeségére.

Azt azonban már a reptértől a szállásig vezető legelső autóúton tapasztaljuk, hogy a robogók és a kis teljesítményű motorkerékpárok adják az itteni közlekedés gerincét. A sofőrünk meg is jegyzi, hogy vigyázni kell velük, mert úgy közlekednek, mint az őrültek, ráadásul bukósisakot sem igen viselnek, mert meg vannak róla győződve, hogy a marokkói embernek nagyon kemény a feje. Közben mellettünk a szomszéd sávban egy teljes család (apa, anya, két gyerek) nyomorog egy apró motorbiciklin – az ilyen látvány se ritka, veti oda a sofőrünk.

Valóban úgy közlekednek, mint az őrültek, de nemcsak a robogós versenyzők, hanem mindenki. Ahogy ez a keleti világban általánosan megszokott, itt is egyetlen közlekedési szabály érvényes: az erősebb kutya baszik.

A többiek dudálnak.

Oázis egy titkos kertben

Marrákes jellegzetes negyede a souk vagyis a piac vagy bazár. Apró sikátorok labirintusszerű szövevénye ez, amelyeknek mindkét oldalát elfoglalják a kisebb-nagyobb boltocskák, ezek bejárata előtt pedig már az utcán ki van rakva a kínálat egy része. Fűszerek, festékek, bőrkészítmények, ékszerek és bizsuk, ruhák színes kavalkádjában találja itt magát az ember, az árusok lépten-nyomon megszólítják, a saját boltjukhoz, standjukhoz invitálják, a nagy forgatagban pedig észre sem veszi, hogy eltévedt.

A GPS vagy a Google Maps nem igazán tud boldogulni ezeken az apró sikátorokon, nyomtatott térképet is alighanem hiába viszünk magunkkal, tekintve, hogy az utcaneveket csak elvétve tüntetik fel, így a legjobb, ha az ember a helyi árusoktól kér segítséget, ha el/vissza akar találni valahova.

Ha valaki nagyon kínálkozik a segítségre, sőt készségesen el is kíséri a bágyadt turistát az általa keresett helyszínre, annak érdemes előkészíteni némi aprót, mert semmi sincs ingyen az életben. Az iszlám nem nézi jó szemmel a koldulást, de ha valaki megdolgozik az alamizsnáért, például efféle útba igazításokkal, az már más tál tészta.

Ráakadok egy hozzáértő ékszerkereskedőre is, aki szívesen és hosszan beszél „az ő művészetükről”, amire láthatóan nagyon büszke. Mutat sok helyi ékszert, motívumot. Megtudom például, hogy a berberek, tuaregek majdnem harminc keresztmotívumot használnak, a berber nők pedig egykor, ünnepek alkalmával az összes ékszerüket felvették, sokszor 15 kilót is cipeltek magukon, hiszen minden vagyonukat ékszerekben őrizték. Vásárolok egy kis tuareg gyűrűt, állítólag szerencsét hoz. És más haszna is van: szép.

Itt, a soukban található a Le Jardin Secret (A titkos kert), amelyet nem is olyan régen, talán egy évtizede adtak át eredeti pompájában helyreállítva, és amely a város egyik legszebb és legrégibb riádja. A riád a hagyományos marokkói lakóház megnevezése, amelynek közepén zárt udvar, kert van növényekkel, szökőkúttal. A Le Jardin Secret esetben ez a zárt udvar egy apró botanikuskert, egy afféle oázis, ahol öt kontinensről összeválogatott növények nőnek, ezeket pedig egy hagyományos arab hidraulikai rendszer táplálja a maga csatornáival, és zsilipeivel.

A vizet egyébként egész Marrákesbe a közeli Atlasz-hegységből vezetik le hosszú csatornarendszereken, amire nagy szükség van, hiszen a helyiek szerint a városban már négy éve nem volt rendes eső.

Egy Isten, más világ

A souk sikátorai Marrákes legnagyobb terére futnak ki, amely maga is egy hatalmas piactér; az árusok, lacikonyhák mellett kígyóbűvölők, majomidomárok szórakoztatják itt a vásári látványosságokra fogékony közönséget, esténként pedig helyi zenészek váltják fel őket, akik hasonlóan elvásáriasodott, a turisták figyelmét (és pénzét) magukhoz vonzani igyekvő, feltűnősködő stílusban szórakoztatják azt a bizonyos tömeget.

Figyelem: a bámészkodás még ingyen van, de ha valaki fotót, videót készít valamelyik mutatványos csapatról, annak könyörtelenül perkálnia kell a kalapba – ez alapszabály.

A tér közben estére megtelik a lacikonyhák füstjével, és ezernyi más illattal. A helyiek figyelmeztetnek: csak akkor fogyasszunk itt bármit, ha jó erős a gyomrunk, ellenkező esetben könnyen elkaphat a szapora.

A főtér neve különben: Jemaa el-Fnaa, amely arabul jelenthet egyszerűen gyülekezésre alkalmas, tágas teret, de fordíthatjuk úgy is, mint „mecset a világ végén”, sőt „a holtak gyülekezőhelyeként” is értelmezhető, utalva arra, hogy Kr. u. 1050 körül itt tartották a kivégzéseket. E tér szomszédságában található a Koutoubia mecset (valamikor ez lehetett az akkori iszlám világ végén álló mecset, hogy a tér nevének értelmezéseire visszautaljunk), a város legnagyobb és legrégibb mecsete, amelynek első változata szintén az ezres évek elején épült.

A mecset minaretjének csúcsán ott van a három nagy rézgömb – amely azt jelképezi, hogy muzulmánok, keresztények és zsidók lényegében ugyanabban az istenben hisznek – fölöttük pedig egy kisebb gömb aranyból. Idegenvezetőnk meséli el az emögött álló legendát: egy egykori király felesége egyszer terhesen annyira megkívánta a gránátalmát, hogy nem törődve a ramadán napkeltétől napnyugtáig tartó szigorú böjtjével, még napközben elfogyasztott egyet. Bűnét később azzal fizette meg, hogy a mecsetnek adományozott egy, a gránátalma méretével megegyező aranytömböt. Ma is ott fénylik a torony tetején: tényleg akkora, mint egy szép nagy gránátalma.

Később ezzel az idegenvezetővel arról beszélgetünk, hogy milyen szép a mecseteken lévő gömbök szimbolikája, hogy lényegében mindannyian ugyanahhoz az istenhez imádkozunk, akármennyire is más a kultúránk. Mennyire vallásosak az emberek Marokkóban, kérdezzük. Nagyon – jön a válasz –, az egész iszlám világ egyre vallásosabb, különösen azóta, hogy az amerikaiak éppen egy iszlám ünnepen (Ábrahám – akit az iszlám Mózessel sőt Jézussal együtt prófétának tekint – ezen a napon ajánlotta fel fiát Istennek) végeztették ki Szaddám Huszeint 2006-ban.

Egy pillanatra megfagy a levegő.

Hiába ugyanaz az istenünk, ha ennyi elfojtott gyűlölet feszül kelet és nyugat között megannyi mocskos politikai játszma nyomán.

Berber whisky

Az utazás harmadik napján indulunk el a már félszájjal említett háromnapos túrára, amelynek végső állomása, és turisztikapszichológiai csúcspontja a Szaharában való tevegelés, amelytől már előre sajog az elkényeztetett kelet-európai ülepünk. Valami útlezárás miatt egyórás késéssel jön értünk a srác, aki megígérte, hogy értünk jön, betessékel minket egy fekete furgonba, majd úgy hajt el velünk, mintha épp elrabolna.

Cefetül jók az itteni sofőrök.

Úgy szlalomozunk a reggeli forgalomban, előre dudálva a fürtökben előttünk robogózó keményfejűeknek, hogy ha tengeribeteg lennék, most felköthetném a mentőmellényemet.

Negyedóra Marokkó-rali után beérjük a csoportot, átszállunk a már említett Mercedes kisbuszba, leghátul, a négyszemélyes farüléseken van már csak hely. Annak, hogy egy járművet csak öt évig használhatnak a szakik, megvan a következménye: sosem vesznek új verdát. Ez, amiben utazunk, például egészen tip-top, csak éppen megment a légkondi. Elöl fázni lehet, az utolsó sorokban viszont valóságos Szahara-alaptábor van.

A Magas-Atlasz-hegységtől délre fekvő Varzázát (Ouarzazate) városának környékét már jó ideje a marokkói Hollywood néven aposztrofálják. Itt található az Atlas filmstúdió, és mellette fekszik egy UNESCO világörökségi listán is szereplő, Ájit Benhaddu (Aït Benhaddou) nevű történelmi erődfalu a maga sárból tapasztott, agyagból döngölt, vályogból és kőből rakott falaival és domboldalon kanyargó zegzugos sikátoraival.

A falut csak az időnként felbukkanó filmes stábok – itt és a környéken forgott többek között a világhírű Arábiai Lawrence, a Krisztus utolsó megkísértése, A múmia, a Gladiátor, vagy éppern a Trónok harcának egy része –, illetve a turisták tartják el, különben a vizet is szamárháton kell felhozni a közeli „modern” faluból.

Itt látunk először olyan, a berber és nem az arab építészetre jellemző lakóházakat, amelyeket kaszbáknak hívnak. A háromszintes kockaház alsó szintjén tartották régen az állatokat, a középső szinten volt a család nappali élettere, és a konyha, a felső szinten pedig aludtak; olykor több generáció párhuzamosan élte az életét egy ilyenben. Régen a zsidók is hasonló házakban laktak, Jézus tehát valójában nem egy istállóban, egy melléképületben, hanem egy ilyen épület alsó szintjén jött a világra, hogy aztán olyan bestsellerek kihagyhatatlan szereplőjévé váljon, mint a Biblia vagy a Korán.

Este már egy hegyoldalak közé ékelt berber faluban vacsorázunk; egy, a gyér angoltudását pantomimbajnokhoz illő gesztikulációval és túlzott előzékenységgel kompenzálni igyekvő fiatal berber srác fogad minket a kedves kis panzióban, amely egy már-már giccsesen idilli patak partján nyugszik egy pazar, fák árnyékolta kőterasz kíséretében. Ahogy az ajtón belépünk, meg is kapjuk a vendégváró „berber whiskyt”, azt a hagyományos marokkói teát, amit a helyiek naponta többször is fogyasztanak. Kínai zöld tea az alapja, ehhez jön még a híres marokkói menta, kevés zsálya és, azt hiszem, citromfű. Fontos, hogy a készülő teát háromszor is kiöntik jó magasról a jellegzetes fém teáskannából egy másik edénybe, ki tudja milyen rejtett kémiai csodákat idézve elő ezzel a folyamatban. Az kétségtelen, hogy a berber whiskyben nincs cukor, mégis édeskés ízű.

Egy szó a berber vendéglátásról: házigazdánk magának is tölt egy pohárral, és velünk teázik a megérkezésünk örömére. Vacsora után aztán kihoz két kézi dobot, amolyan szitaformát, amin háló helyett bőr van, az egyiket a kezünkbe nyomja, a másikon pedig elkezdi mutogatni, hogy kell ütni berber módra.

Nem mondanám, hogy őstehetségek vagyunk.

Búzagereblyélés

Másnap egy újabb idegenvezető gondjaira bíznak, aki megmutatja nekünk egy festői berber oázisban a berber szántóföldeket. Apró parcellák tarkállnak aszimmetrikus sakktáblaként a datolya- és egyéb pálmák között. Az egyik szőke tarlón épp egy asszony gereblyézi össze az aratás közben elhullt kalászokat. Marokkó korábban Ukrajnától vásárolta a gabonát, de a háború óta az itteniek kénytelenek maguknak megtermelni a kevéske kenyérrevalót, ez pedig nem könnyű ezen az égövön, magyarázza az idegenvezető.

Egy klasszikus berber faluban folytatjuk a minitúrát, ahol egy hagyományos berber szőnyegkészítő műhelybe vezet az utunk. Egy jó előadói érzékkel rendelkező pali sorra bemutatja a „berber Picassókat”, amelyek kizárólag természetes festékekkel festett természetes anyagokból készülnek, esetenként akár egy évig is a hagyományos szövőszékeken.

Megvan az áruk is.

Az egyik falra kiakasztott műalkotás előtt a kelleténél picit tovább elidőzök, így kénytelen vagyok egy mini alkudozásba bocsátkozni az iménti előadónkkal egy 1700 eurós tételről, amit akár házhoz is szállíttatnak ezért az árért, és amit én sosem tudnék kifizetni. Honnan jövök, kérdi végül lemondóan a pasas. Magyar vagyok, térek ki a direkt válasz elől. Á, Hungária, nyomja meg az át, majd csalódottságát rosszul leplezve, egy udvarias biccentés kíséretében eloldalog a német turista irányába.

No money, no honey

Hat óra körül jár már, mire a szőnyegnézésből megérkezünk a teveparkolóba. A tevés boss kifejezetten egy faszkalap, ahogy megérkezünk, rögtön legombol rólunk egy kis extrát, mert kiderül, hogy enélkül csak a zuhany nélküli táborba lennénk hivatalosak.

Még ilyenkor is majdnem 45 fok van.

A tegnap esti sráctól megtanultam, hogy kell berber módra felcsavarni a fejedre azt a háromméteres kendőt, amit a Hollywoodos idegenvezető sózott ránk meglehetősen túlárazva, képességeimnek pedig most nagy hasznát veszem. Enélkül a viselet nélkül a napszúrás garantált a sivatagban, másnap a visszaúton ketten is rosszul lesznek az óvatlanok közül.

Másfél órát biztosan nem, de egyet talán imbolygunk a nem éppen topformában lévő tevék hátán az aranysárga dűnék között, mire elérjük a sátortábort. Az egyik berber karavánvezető srác – 15 éves, ha lehet – begyűjti az érkezőktől a kötelező borravalót. A főnököd elszedte a többit, mentegetőzök, miközben a markába csörgetek kábé öt lejnek megfelelő aprót. Elfintorodik; mielőtt sértődötten faképnél hagy, még foghegyről odaveti: „No money, no honey”.

Vacsora után néhány hagyományos viseletbe öltözött „berber tuareg” – ahogy a buszsofőr nevezte őket – egy rövid zenés előadással szórakoztatja az úri közönséget, majd otthagynak minket, elszélednek hasist szívni a lassan hűlő szaharai éjszakában. Felfoghatatlan luxusnak tűnik a sátorban lévő saját zuhanyzó ebben a késő este is nyomasztó hőségben, ahol pedig az egyetlen igazi érték éppen a víz. Az élet fiziológiai értelemben lényegében ennyi: megszületünk, sok vizet iszunk, majd meghalunk. Csak egy ilyen helyzetben szembesül az ember a vízfogyasztás szakrális jellegével, amelynek minden ösztönös mozdulata a rituálé szintjére emelkedik a víz kiszáradt templomában.

Egykor itt folyók folytak, nyüzsgött az élet. Ma porrá törve, halmokban hever az idő.

Jöjjetek imára!

Még egy fél napunk van Marrákesben a hazaút előtt. A város mecsetjeinek minaretjeiből felhangzik az müezzin imára hívó éneke. „Jöjjetek imára!” „Nincs más isten, csakis Allah!” „Allahu akbar!”

Naponta ötször hangzik fel.

Ez ma már a második vagy a harmadik, nem is tudom, sok minden zakatol a fejemben, miközben egy utolsó sétát teszünk egy sosem volt városban, ami csak a mi képzeletünkben olyan egy pillanatra, amilyen. Amilyen nekünk volt.

Egy férfi a lábát mossa komótosan egy apró mecset közelében lévő közkútnál. Imára készülődik. Az iszlám rituális tisztálkodást ír elő minden ima előtt.

Egy harsogó cégéren felirat: „Ipone”. Koldus tartja a markát az apró után, ahogy kilépsz a boltból. Egy díszes bejárat fölött lélegzetelállító részletességgel faragott csipkemintás márványboltív. Tévelygés a soukban, ahol még ennyi idő után is lehet új, eddig nem ismert sikátort találni. Hogy lehet mindezt itt hagyni, ha egyszer magunkkal visszük, és hogy vihetjük magukkal, ha egyszer itt kell hagynunk? Mennyi idő van a sivatag homokjában?

Van-e elég vizünk?

A reptéren az emeleti ablakból nézzük, ahogy odalent valaki Mekka felé fordulva, néha letérdelve, homlokát a földhöz érintve imádkozik. Ez a negyedik ima lehet aznap. Mi sokszor egy egész évben nem imádkozunk annyit.

Allah, Jahve, Ipone – mennyi nevet adunk az istennek. Pedig elvileg ugyanahhoz az egyhez imádkozunk.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha a Földön egyszerre mindenki ugyanarra az istenre gondolna, az az isten nem engedhetné meg többé magának a luxust, hogy ne létezzék. Ki tudja, talán ugyanarra gondolunk.

Insallah!