Hány megyéje kellene legyen Romániának?

Jelen szöveg a pressone.ro oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A politikusok elméjében lassan-lassan újra megjelenik Románia területi átszervezésének témája. Ez az átszervezés pedig mindig két komponenst érint: a települések számának csökkentése (túl sok olyan falusi polgármesteri hivatal van, melynek gondot jelent önmaga fenntartása) és a megyék számának módosítása.

Románia a második témával kapcsolatosan lenyűgöző kreativitást mutatott modern történelme folyamán:

néha csak 16 területi alegységgel rendelkezett, máskor hetvennél is többel.

A jelenlegi felosztás alapvetően nem a legjobb megoldás. Úgy kezeljük, mintha ugyanolyan természetes lenne, mint a reggeli napfelkelte, de kialakításakor valójában elkeseredett küzdelem volt arról, hogy mi és milyen egy megye.

Románia 1930-as területi felosztása.

Az eredeti, a kommunista rezsim által 1967 decemberében kialakított változat (csak) 35 megyéről szólt.

Ilfov túlméretezett volt a ma ismerthez képest – és jogos kérdés, hogy a jelenlegi Bukarest fejlődéséhez vajon nem lett volna jobb, ha a dolgok így maradnak.

A szóban forgó térképen nincs semmiféle „Kovászna megye”; a jelenlegi Biharnak „Körösvidék” volt a neve és – ez szörnyen hangzik minden brailainak, aki ezeket a sorokat olvassa – Brăila megye nem létezett, jelenlegi területe Galac (Galaţi) megye részét képezte –, Galac megyei jogú város központtal. A Szilágy megyével kapcsolatos nem túl szerencsés viccek képezhették az 1967-es paradigma alapját, mely kiiktatta a területet. Ugyanez történt Mehedinţi megyével is, melyet Gorj és Dolj között szándékoztak felosztani.

A törvényt indokló, a Román Kommunista Párt (PCR) Központi Bizottsága Végrehajtó Bizottsága által elfogadott dokumentum

egy közvitákra vonatkozó, látszólag naiv hivatkozást is tartalmazott,

felkérve a „dolgozó embereket”, hogy küldjenek véleményeket a helyi vagy az országos sajtónak, valamint térségük párthatóságainak.

A kommunista rezsim alatt az ilyenfajta konzultálások normális esetben formálisak voltak, mind a hatóság, mind a lakosság szemszögéből nézve. De úgy tűnik, hogy ami ezt a közigazgatási felosztást illeti, a reakciók számosak és nem feltétlenül elragadtatottak voltak. Így aztán a 35 megyétől a törvény végleges formájában 39-ig, egy évtizeddel később pedig 41-ig jutottak el.

Szinte ugyanakkor a kommunista Lengyelország is vajdaságokba szervezte magát – egy lengyel vajdaság átlagos területe csaknem megegyezett egy román megyéjével, ami bizonyos közös kritériumok meglétét sugallja a kommunista táboron belül.

A romániai eredeti javaslat egy részleges hazugságra épül.

Ennek megfelelően a szövegben a következő szerepel a megyékről: „(A megyék – a szerk.) több mint két éven keresztül zajló kiterjedt tanulmányok eredményét képezik. Kialakításukban részt vettek a regionális pártbizottságok, a regionális néptanácsok végrehajtó bizottságai, a párt- és államapparátus kádereinek nagy száma, tudósok és művészek, különféle területek szakértői: közgazdászok, földrajztudósok, történészek, geológusok, etnográfusok, szociológusok, nyelvészek és így tovább.”

Sokatmondó, hogy a nem politikai szakértőket a végén, egy inkább csak általános felsorolásban említik. Nem tudjuk, milyen korlátozások voltak és azt sem, hogy a véleményüket tényleg figyelembe vették-e. Gyanítom, hogy volt egy kerek számra irányuló politikai elvárás („készítsetek olyan elemzéseket és javaslatokat, amilyeneket csak akartok, de 30 megye legyen!”), aztán később vérre menő alkudozással jutottak el a 35-höz.

Miért gondolom ezt?

A 35 megye – vagy a mostani 41 megye – térképének nincs belső koherenciája.

Létezett egy tisztességes területi felosztás, amit valóban értékeltek (volna) az „etnográfusok, szociológusok, nyelvészek és így tovább”: a két világháború közötti Romániáé.

Alább látható a kommunista térkép és kérem, nézzék meg az Önök által legjobban ismert térséget, a szülőhelyet és döntsék el, melyik felosztás tükrözi jobban az Önök által ismert valóságot – a jelenlegi vagy (a fentebb ábrázolt) két világháború közötti.

Az 1967-es javaslatok alapján létrejött térkép.

Felhívom a figyelmet néhány releváns aspektusra: az 1940 előtti területi felosztásban nem voltak olyan abszurditások, mint Bukovina és egy különálló társadalmi-gazdasági identitással rendelkező síkvidéki terület „Suceava megyében” történt egyesítése.

Nincs ott a ma Máramaros megyeként ismert fércelés, ami de facto a történelmi Máramaros hozzácsatolása négy teljesen különböző másik régióhoz. A két világháború között helyesen különbséget tettek a síkvidéki (Argeş) és a hegyvidéki (Muscel), Roman és Neamţ, Torda és a Kolozsvár környéki terület között és így tovább.

Ha megnézik az 1925-ös közigazgatási felosztással kialakított térképet, gyakorlatilag képtelenek lesznek tisztelettel és megértéssel nézni a modern változatra.

Ám az akkori közigazgatási felosztás ma már nem megvalósítható.

Abban az időszakban a „dekoncentrált” olyan kifejezés volt, melyet esetleg annak leírására használták, hogy miként érezték magukat az általános iskolás kislányok egy cukrászda kirakata előtt, a román államnak pedig kevesebb feladatot kellett megoldania és ebből következően nem volt túl sok alkalmazottja. Egy mai kontextusban, amikor Románia költségvetése gyorsuló ütemben növekvő hiánnyal küszködik, 71 megye már fenntarthatatlan.

De nagyon ügyelni kell az ellentétes tendenciával is. 15 vagy 10 vagy akár 8 megye az állami alkalmazottak bérének az országos költségvetésre gyakorolt kisebb hatását jelenthetik, de sokkal nagyobb stresszt is a lakosok számára. Egy digitalizált és kiépült regionális infrastruktúrájú országban a közigazgatási összevonások nem jelentenek világvégét.
De ha személyesen kell benyújtod egy iratot egy távoli megyeszékhelyen, az utazás pedig csigalassúsággal történik sáros utakon vagy gyenge minőségű síneken, akkor az összevonás átokká válik.

Kell lennie egy jól meghatározott kritériumnak a megyék (új) számának meghatározásában.

Ennek az évtizednek az elején felmerült az európai pénzek lehívásának szükségessége, a jelenlegi megyék pedig nem elég nagyok ahhoz, hogy hatékonyan lehívhassák azokat.

Fentebb említettem Lengyelországot, amely már módosította a kommunista rezsim alatti felosztást. Most 16 vajdaságuk van; ha lemásoljuk az elsődlegességeiket, de a lakosságszámhoz igazítjuk, akkor legfeljebb 8 megyével kellene rendelkeznünk, ha a területhez, akkor tizenkettővel.

Az infrastruktúrával kapcsolatos gondokat figyelembe véve, a területi átszervezésünknek szelídebbnek kell lennie, valószínűleg meg kellene felezni a jelenlegi megyék számát. Marketing-kifejezéssel: testvériségre kellene lépniük.

De azt mondhatják majd, hogy 41 van! Semmi gond, Ilfov főváros általi bekebelezése már folyamatban van és már csak hivatalossá kell tenni. Ezzel Bukarest helyet szerezne a fellélegzéshez, hatékonyabb és inkább a polgárokra összpontosító közigazgatáshoz jutva – közülük több százezren napjuk felét a város jelenlegi hivatalos határán belül, a másik felét azon kívül töltik.

Van egy politikai csapda, amire oda kell figyelni.

Bármilyen összevonás sok ezer közalkalmazottat jelent, akiknek meg kell mondani, hogy új munka után kell nézniük.

A tanárokat vagy orvosokat ez csak kevéssé vagy egyáltalán nem fogja érinteni.

De az összevonás elátkozott szó azon intézmények alkalmazottai számára, melyeknek nincs valós tevékenységük, de óriási személyzettel rendelkeznek – olyan párttagok, akiket fiktív állásokkal jutalmaznak a hűségükért és tevékenységükért, vagy a közeli rokonaik számára szereznek ilyeneket. Ezek az emberek üvöltözni és hörögni fognak a területi átszervezés ellen – az üvöltések és hörgések kezdetben csak a pártszervezetek ülésein lesznek majd hallhatóak, majd a „holnapi-kormányzásellenes” tévéadókban.

Nem kizárt, hogy a végén egy felesleges megkétszerezésről fogunk majd beszélni. Ha a 41 megyétől a 10 régió és 80 járás felé haladunk, ez utóbbiak megyén belüli entitások lévén, melyek mind városokat, mind néhány községet is magukba foglalnak, csak a költségvetési lábnyomot növeltük meg. És esetleg a lakosok zavarodottságát.

Ezt félretéve lehetünk kreatívak.

Nevezetesen, választhatjuk az amerikai utat, búcsút mondva ezáltal a nagyvárosokat megölő kényelmességnek.

Az óriási Pennsylvania államnak nem Philadelphia vagy Pittsburgh a központja, pedig mindkettő jelentős méretű város, hanem a kicsi Harrisburg. New York állam irodái és közigazgatása nem New York városban van, hanem a százszor kisebb Albanyban. Los Angelesnek, Chicagónak, Miaminak, Dallasnak és Houstonnak több millió lakosa van és dinamikus gazdasági élete, de egyik sem fővárosa az államának.

Románia nagyvárosai már mind rendelkeznek a szükséges forgalommal és ingatlannyomással, sőt, többel is, mint kellene. Egyensúlyozzuk ki a helyi fejlesztéseket és serkentsük a kisvárosok növekedését. Dobrudzsa közigazgatási fővárosa a jelenlegi Dobrudzsa két megyeszékhelye között félúton lévő Babadag is lehet; egy kibővített Iaşi megye központja Paşcani vagy Târgu Frumos is lehet.

A megyeszékhelyek áthelyezése azonnal érezteti majd a hatását az építkezésekben, egészségügyben és oktatásban; a közalkalmazottak csapkodni fogják az asztalt, az életminőség javítását követelve a szóban forgó településeken – és

ezzel kiterjesztve a fejlődést a néhány nagy központ (a jelenlegi helyzet) felől az ország többi része felé.

Ez nem egy zérus összegű játék: Konstanca vagy Temesvár gazdasági növekedése nem a közigazgatás ottani jelenlététől függ döntő módon – ők továbbra is virágozni fognak. De ahhoz, hogy ne kelljen minden hónapban több tízezer temesvárinak Aradra mennie, vagy a kolozsvári adófizetőknek eltorlaszolniuk a Gyulafehérvárra vezető utakat, digitalizálásra és az infrastruktúra jelentős javítására van szükség.

Ez csak egy javaslat és arra kérek mindenkit, gondolkozzon el rajta vagy alakítsa ki a saját elképzelését. Normális esetben az ország közigazgatási átszervezésének alkalmat kellene adnia arra, hogy nagy képzelőerővel, de tájékozottan gondolkodjunk el az ország jövőjén. Az alkotmányban a „megye” fogalma szerepel, nem ezek száma. Implicit módon nem kell azt hinnünk, hogy a következő években meghozott döntés több száz évig érvényes lesz.

Ezen kívül mindnyájunknak tudnunk kell, hogy

a területi szervezési mód megváltoztatása nem oldja meg önmagában a gondokat.

Ezért aztán e szemszögből nézve lazán kell kezelni a témát: egy jobb szervezés nem hoz csodákat, egy rosszabb pedig nem okoz katasztrófákat.

Az ennek kapcsán megvitatandó érzékenyebb témák közé tartozik a megyei és a megyei jogú városi tanács közötti kapcsolat a nagyvárosok körüli térségek külvárossá válásának kontextusában, valamint a közlekedési infrastruktúra feletti ellenőrzés, a központi közigazgatás ugyanis általában alkalmatlan és nem is túl lelkes azoknak a projekteknek a megvalósításában, melyeket a megyék vagy a városok szeretnének maguknak.

De ezekről a témákról egy másik alkalommal, amint a választásról a kormányzás felé fordul majd mindnyájunk figyelme.