Aki nem alkudott meg: Márton Áron
Rendszerváltás 30
pazs
2019. augusztus 21. szerda, 15:52
És nagyjából az egész társadalom. Többek közt ez is elhangzott azon a vitát sem nélkülöző kolozsvári rendezvényen, amelynek résztvevői az erdélyi magyar történelmi egyházak és az államhatalom viszonyát vizsgálták a kommunizmus időszakában.

„Jézus Krisztus tegnap, ma s mindörökké ugyanaz” – idézte Farkas Emőd a Szentírást (Zsid 13,8) a Rendszerváltás 30 beszélgetéssorozat újabb, Evangélium a vörös csillag árnyékában – egyházi élet az államhatalom fogságában elnevezésű állomásán. Az unitárius főgondnok azonban hozzátette: az egyházi életről ugyanez viszont már nem mondható el.

Abban, hogy miként alakult a kommunista államhatalmi gépezet és az erdélyi magyar történelmi felekezetek viszonya, valamint hogyan áll az átvilágítás ügye, és egyáltalán mi szükség van az egyházi érintettség(ek) feltárására, nem volt teljes egyetértés a jelenlévők – Juhász Tamás református teológus professzor, Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros, Molnár János egyháztörténész, református teológus és Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész – között.

Nehéz lenne a téma számos vonatkozását érintő, szerteágazó eszmecserét egyetlen szálra felfűzni, de induljunk ki abból, amit Nagy Mihály Zoltán – akinek a Denisa Bodeanuval közösen készült, Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyveit tartalmazó könyvét csütörtökön mutatják be a Kolozsvári Magyar Napokon – állított egyház és állam viszonyáról: nevezetesen, hogy ez a viszony egyáltalán nem új keletű, nem a kommunizmus találmánya, a két intézmény együttműködése mintegy 1700 éves múltra nyúlik vissza, és azt sem a kommunista diktatúra találta ki, hogy az egyházat az államhatalom saját céljaira akarja használni.

Juhász Tamás, Nagy Mihály Zoltán, Molnár János és Kovács István | Fotók: Deák Anita/Kolozsvári Magyar Napok

A kelet-közép-európai kommunista rendszerek egyébként nagyon is eltérő egyházpolitikai modelleket működtettek: Romániában például nem érvényesült a szeparációs modell (államnak és egyháznak a francia felvilágosult mintára történő szétválasztása), az államvezetés „koegzisztenciában” gondolkodott (Petru Groza miniszterelnök megfogalmazása), az egyházakat egyfajta államhivatal-szerű intézménnyé alakították volna át, amelyek viszont így elvesztették volna hitbéli közösség jellegüket.

A román kommunista állam az egész kérdéskört a görögkeleti egyház szemüvegén át szemlélte,

csak velük tárgyalt, a többi felekezetet a kvázi államegyház módjára működő ortodoxia alárendeltjeként, „csatolmányaként” kezelte.

Hogy ez miért annyira fontos tényező, arra Molnár János, a református egyház és a Szekuritáté kapcsolatát dokumentáló négykötetes munka, a Szigorúan ellenőrzött evangélium összeállítója világított rá. Justinian Marina, a román ortodox egyház pátriárkája a második világháború után képes volt arra a csavaros szellemi teljesítményre, hogy bebizonyítsa: Jézus volt az első kommunista, tehát Sztálin valójában Jézus követője, ezért a keresztényeknek támogatniuk kell a sztálinista politikát. 1949-ben a hatalom játszmáit elfogadni nem tudó Márton Áron morális tántoríthatatlansága miatt kimaradó

római katolikusokat leszámítva az összes felekezet hűségesküt tett a hatalomnak,

és elhatárolódott az ellenálló katolikus püspöktől.

Molnárnak ez az állítása parázs vitát váltott ki: Juhász Tamás professzor „kikérte magának”, hogy az egyház gazsulált volna a kommunistáknak, szerinte az egyház nem azonosítható az éppen aktuális vezetőivel, hanem a hívők közösségét jelenti. A kolozsvári protestáns teológia egykori rektora az egyházi beszervezések, a papi érintettség vizsgálatával sem ért maradéktalanul egyet, mint mondta: az egymás közti bizalmatlanság növelésével

„az átvilágítás a Szekuritáté céljainak megvalósítását viszi tovább”.

Az átvilágítás szükséges, de empátiát, árnyalt hozzáállást is igényel – állította Kovács István. Nagy Mihály Zoltán szerint az egyházak elkéstek a lusztrációval, már 1990-ben kellett volna kezdeni valamit a problémával – akárcsak egyébként a társadalom más rétegei, a művészvilágtól a sportolói közegig. A történész-levéltáros Márton Áron 1947-es körlevelének az egyházi személyek felelősségét hangsúlyozó kitételeira hivatkozott mint követendő példára: ha a történelmi egyházak a rendszerváltást követően egyhangúan elköteleződtek volna a körlevél szellemisége mellett, talán még az egyébként – a világi jog szempontjából törvénytelenül működő – egyházi átvilágítási bizottságokra sem lett volna szükség (az ortodox és a katolikus egyház nem is hajtott végre belső átvilágítást, mert az együttműködést lelkiismereti kérdésnek tekinti, nem közügynek).

„Azt tapasztaltam, hogy a társadalom nem is nagyon akarja tudni, mi történt”

– vonta le a kiábrándító következtetést.

A kérdést azért is kell körültekintően kezelni, mert ugyan mindenkit a besúgók, az ügynökügyek érdekelnek, de az elérhető levéltári iratanyagnak az ügynökökre vonatkozó része csak a 12 százalékot teszi ki, 81 százalék az áldozatokról, 7 százaléka az államvédelem működéséről szól – mi mégis csak arra a 12 százalékra vagyunk kíváncsiak (amelyet számos esetben politikai célokra, emberek ellehetetlenítésére is felhasznál a média és a politika).

A dolog paradoxona, hogy

az egyházak kommunizmus alatti működéséről az állami, párt- és titkosszolgálati forrásokból sokkal többet lehet megtudni

(mert minden egyházzal kapcsolatos vonatkozást dokumentáltak), mint a felekezetek saját iratanyagából – többek közt ezért is kell erős forráskritikával kezelni a különböző dokumentumokat. A kutatás azonban így is gyerekcipőben jár, mert kutatók, programok szükségesek hozzá, de ilyenek alig vannak.

Molnár szerint azért is szükséges az átvilágítás, mert az

nem a társadalom „hősökre” és „bűnösökre” való felosztásáról szól,

hanem annak megértéséhez segít hozzá, milyen életstratégiák működtek a totalitárius rendszer alatt. Az egyház ugyanis sokáig kizárólag „mártírológiai” szempontból tárgyalta saját viszonyát a kommunista állammal – ez az áldozatszerep azonban nagyon is árnyalásra szorul.

comments powered by Disqus
Egy héten belül egy erdészt meggyilkoltak, egy másik pedig csak a szerencsének köszönhetően menekült meg a fatolvajoktól.
Több magyar tannyelvű tanintézetet is érint a szigorítás.
A nagybozintai volt aranybánya után maradt ülepítő tó és meddőhányó még mindig ontja magából a mérgező anyagokat, a problémával két évtizede nem foglalkozik senki.
Bár Románia nem szavazta meg, így is sikerült a többség szavazatát elnyerni az Európai Unió Tanácsában.
A párt szerint „bomlasztó tevékenységet” folytatott Székelyudvarhely polgármestere.
Nos, a szerző szerint nagyon úgy tűnik, hogy nem. Ezért elsősorban Románia a hibás, na de persze, hogy mindjárt ott lohol mögötte az ellenséges Magyarország.
A taláros testület az államfőnek és a kormánynak is (részben) igazat adott a vitában, szóval nesze semmi.
A caracali áldozat megmentését megkönnyítette volna, ha működnek az európai támogatással beszerzett, segélyhívásokat fogadó eszközök.
Az mondjuk érthetetlen, miért kellett másfél évet várni a döntésre.
Mert azok a francos kisebbségek állandóan elnyomják őket a saját szent földjükön. Mint anno, a grófok.
Miért sajnálják ki a mogyorót a csokiból, ha az román piacra kerül? Hány termék alkalmaz kettős mércét Nyugat és Kelet között?
Elterelné a légi forgalmat a város fölül egy ideges honatya.
Az ember elolvassa Petre M. Iancu írását és kirázza a hideg, hogy ma is mennyire itt lóg a fejünk fölött a sarló meg a kalapács.