Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor felvetett egy jogos kérdést, amely, ha nem tőle érkezne, nem keltett volna ekkora vihart a román körökben. A Nagy Egyesülés centenáriumának közeledtével felmerül egy természetes kérdés: mit tett Erdélyért Románia e 100 év alatt, hogy nekünk, erdélyieknek, etnikumunktól függetlenül okunk legyen a nagy örömre? Másrészről jogos Hunor félelme, hogy olyan eredmények hiányában, melyekkel a román állam bebizonyíthatná az erdélyieknek, hogy érdemes megünnepelniük a centenáriumot, az összes megnyilvánulás olcsó nacionalista propagandává fog fajulni, melyekkel az egyesülés aktusának szükségességét és jogosságát akarják majd bizonyítani.

Románia nem tett túl sokat Erdélyért, a Bánságért, Partiumért és Máramarosért.

Ellenkezőleg, mind a monarchia, de különösen a kommunizmus korszakában folyamatosan az erdélyi gazdaság, kultúra és szellem lerombolására törekedett. Az iparosodott erdélyi térségekből begyűjtött pénzeket Románia szegény és elmaradott térségei felé irányították, ezzel meggátolva az 1918-ban hozzájuk csatolt területek fejlődését. A Kárpátokon inneni térségeket „regátból” küldött köztisztviselők lepték el és velük együtt megfertőzték ezeket a lefizetés, a trükközések és a lustaság vírusával. A szászokat Ceauşescu eladta Németországnak, mint holmi árukat. Az általuk épített kastélyokat, városokat és falvakat az enyészetre bízták, vagy még rosszabb, cigányokkal népesítették be őket, akik leromboltak mindent. Az építészeti műemlékeket hagyták összeomlani. Több ezer palotából csináltak, szerencsés esetben, TSZ-központot, és hagyták azokat lepusztulni. A románok csak az utóbbi években ébredtek rá, hogy szép pénzt kereshetnek az erdélyi kastélyok és udvarházak működtetéséből és így nekiálltak helyrehozni őket, ahol még volt mit.

Az utóbbi évszázadban bekövetkezett katasztrófa kulturális vagy szellemi téren még nyilvánvalóbb.

Megpróbálták elfojtani az erdélyi szellem bármilyen megnyilvánulási tendenciáját.

Az Erdélyi Iskolát és rajta keresztül a román nyelv és kultúra latin jellegét támogató Unitus Egyházat törvényen kívülre helyezték. Papjait megalázták és börtönbe vetették. A román állam viszonyulása a Görög-katolikus Egyházhoz a kommunizmus bukása után sem volt kedvezőbb. Románia történelméből jelentős fejezetek hiányoznak Erdély történelméről, az erdélyi politikai és katonai vezetők pedig szinte teljesen ismeretlenek, ugyanis gyakorlatilag törölték őket a hivatalos történelemből. Még Hunyadi János és Corvin Mátyás, Románia egész történelmének egyedüli európai szintű középkori figurái sem kerülhetnek a maguk helyére a történelemben. A sok-sok erdélyi fejedelemről nem is beszélve, akik román nyelvű tankönyvek kiadásával, illetve Erdély vagy akár a Kárpátokon túli területeken létrehozott román iskolákkal jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra fejlesztéséhez és terjesztéséhez. Kegyetlen sorsuk volt az Erdélyi Szociáldemokrata Párt – amúgy román – vezetőinek is, akik az 1918-as egyesülés szorgalmazói voltak, mint ahogy a több száz görög-katolikus papnak, akik ugyanezért az eszméért harcoltak, és akiket alig három évtizeddel Erdély régi Regáthoz csatolása után letartóztattak és kiirtottak a kommunista börtönökben. Még Iuliu Hossu bíborost is letartóztatta és megalázta a román állam, az egyesülés jelképét, aki a nyilvánosság előtt felolvasta a Gyulafehérvári Kiáltványt.

Erdély történelme 100 éven keresztül TABU volt Bukarest számára,

mert az erdélyi románság fejéből és szívéből csak tudatlanságban tartással és nacionalista propagandával lehetett kiverni azt, hogy egy multikulturális régióhoz tartoznak, mely valaha Európa egyik leggazdagabb és leginkább nagyra értékelt térsége volt. Románia az utóbbi száz évben gyakorlatilag nem tett egyebet, csak Európából Fanarba (utalás a fanarióta uralkodókra – a szerk.) helyezte át Erdélyt. És ezért még a köszönetet is elvárja.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.