Vive la Republique! (amíg semmi sem marad belőle)

A diplomáciai folklór ízes és pongyola irodalom. Az egyik szellemes mondás, mely nagy sikert hoz a fogadásokon és kielégíti a paradoxonokat kereső vezércikkírókat, a következőképpen szól: amikor a 70-es évek elején megkérdezték Csou En-laj kínai vezetőtől, mit gondol a francia forradalomról, azt válaszolta, hogy még túl korai erről véleményt alkotni. Ma már tudjuk, hogy egy félreértésről volt szó.

A kínai jós azt hitte, hogy az 1968-as párizsi diáklázadásokról kérdezték. Időközben valami mást is megtudtunk: már túl késő. Még a 68-as momentumot illetően is. A progresszióban doktori címet szerző és jólétbe beleunt párizsi diákok sikkes lázadása által megkezdett ciklus véget ért. Dicsőséges hajótöréssel. A franciák most vasárnap arra ébredtek, hogy két pokoli jelölttel állnak szemben. A pestis, vagy kolera? dilemma körüli pezsgő vita nyomán a franciák Emmanuel Macront választották meg elnöknek. És ezzel kész: nagyobbik testvérünk bezárkózott az irodába, egyedül egy üres öltönnyel, amiből egy illúzió mosolyog ki.

Emmanuel Macron egy luxuskivitelezésű hologram.

A Köztársaság történelmében semmilyen nyomot sem hagyó első elnöki mandátumú Hollande legénységéhez tartozó Macron kreatív módon kibicelte végig a francia gazdaságot megfojtó terveket. És ami ezután következik, az még ígéretesebb.

A francia elnökválasztás iránti érdeklődésbe fulladt egyik hír szerint, éppen a választás előtti szombaton újabb 3.000 migráns hatolt be Olaszországba. És nem maradnak majd ott. Európa elveszítette a saját humán konfigurációja feletti ellenőrzést. Mi volt Franciaország válasza erre a cunamira? Egy Micron. Az új elnök azonban teljes mértékben felelős azért az általános PR-komfortigényért, ami hatalomra juttatta Obamát, Trudeaut és Renzit, az üres szavak hercegeit és szelfivízió titánjait.

Macronnal folytatódik az elitista-progresszista konszenzus felemelkedése

és újabb lépést tesz a végső katasztrófa felé. A proletár salaktól megtisztított szocializmus a jó világ új politikai vallása és újabban centrizmusnak vagy progresszizmusnak nevezik. Ami mögötte van, az továbbra is balos, azzal a megjegyzéssel, hogy mindazt, amit a kommunista pöröly elvétett, finom ecsetvonásokkal pipálja ki az új öko-szakszervezetis-kisebbségpárti-eurós-egalitárius dogmatizmus.

Ez az a világ, melyben a képmutatásból állami himnusz, zászló és állandó lelkiállapot lett. Ugyanazok az emberek, akik a szörnyűséges 1 százalék, a bankok és a fehér kultúra kiváltságos intézményei ellen küzdenek a barikádokon, most Macront, a milliomos bankárt és a legnevesebb francia iskolák végzősét választják meg. Mivel balos, Macronnak szabad. Ugyanezt a modellt követve, csak akkor vagy nő vagy színesbőrű, ha balos vagy. Thatchernek és Maynek nincs neme, az afro-amerikai Carson (a Trump-adminisztráció tagja) pedig színtelen. Magától értetődő, hogy Obama simán kérhet ötszázezret egy konferenciáért, plusz 60 millió előleget a majdani emlékirataiért és még mindig nem lehet a korporatista mohóság példájának nevezni. Mert balos.

A Macronnal szembeni sarokban

Marine Le Pent már rég padlóra küldte az, hogy a nyaktilót felváltotta a sajtópropaganda.

Az újságoldalakon megjelenő általános vélekedés és sok, életében egyetlen történelemkönyvet ki sem nyitó túlhevült fő meggyőződése az, hogy Le Pen a fiatal és ígéretes német technokrata Goebbelst választja tanácsadójának, majd naponta kivégeztetik azokat a muzulmánokat, akik nem képesek visszafele elmondani a Miatyánkot. A felháborodott Le Pent rágalmazók azt nem akarják felfogni, hogy a kérdéses hölgy nem megoldás, hanem egy kétségbeesett lázadás eredménye. Mint ahogy a bürokratikus-progresszista dualizmus által megszállt nyugati területeken máshol is, a helyi lakosság jelentős része utálja az elhülyítést és az új puritanizmust. Le Pen egy olyan tagadás kifejeződése, melyet képes volt leszállítani, de nem tudja megoldani. Le Pen üzletemberi észjárás és pókerjátékosi gének nélkül csak egy csóró és korlátolt Trump.

Eddig tartott a komédia. Ezután jön a tragédia. Franciaország remekül ért a kifinomult nevetségességhez és ezért mindig átverte a komoly történelmet. De

a franciák ezúttal a saját premisszáikba ütköztek a Köztársaságukkal.

Ezt a szép szorult helyzetet úgy lehet kifejezni, hogy az elnökválasztás egy olyan csoport győzelmét hozta, mely az ugyanazon csoport által okozott gondokkal harcolt.

A francia köztársasági demokrácia úgynevezett védelmezői által gyalázott populizmust a francia köztársasági demokrácia úgynevezett védelmezőinek döntései és arroganciája okozták. A recept ugyanaz, egyforma a vakságában és az eretnekek törvényen kívülre helyezési vágyában a nyugati világ egyik szegletétől a másikig: egy kisebbség megkaparintotta az ellenőrző pozíciókat a médiában, az oktatásban és a politikai adminisztrációban és erről a platformról irányítja a cool témákban bukásra álló társadalmak átnevelését és kifosztását.

Ez azt jelenti, hogy a Sciences Po-ban és humanitárius gálákban nem nagyon járatos francia polgárt megfosztják a saját véleményalkotás jogától, de

kötelessége alkalmazni az emancipált világ eszméit.

Nem utasíthatja el a migránsokat, de minden joga megvan arra, hogy többet kérjen. Nem haragudhat a munkanélküliségre, de kötelessége lenyelni az Afrika szegénységéről szóló prédikációkat. Ráadás: négyévente egyszer ugyanennek a szereplőnek állampolgári kötelessége a Legfőbb Jóra szavazni. Ha nem, akkor rasszista.

A multikulturális meritokrácia nagyokosait, természetesen, hermetikusan megóvják az általuk az ostobák számára gyártott direktívák következményeitől. A franciák jövőjét megszabó elméknek egyszerűen nincs idejük a lepusztult külvárosokban lakni és mindig éppen lemaradnak arról a lehetőségről, hogy őket szorítsák ki a városukból azok a migránsok, akik beköltöznek a támogatott szociális lakásokba. Ez az ostoba és elkeseredetten végrehajtott forgatókönyv vezetett lázadáshoz. A francia vezetőosztály úgy viselkedik, mint aki felgyújtotta a házát, majd az egész lakótelepet összefogásra szólítja fel a piromániások ellen.

A nyugati elitek vég nélküli gondja a demokrácia lejáratása.

A demokrácia hajdanán, a görög változatában a polisz, később a nemzet teljes részvételén alapuló kormányzati rendszer lehetett és volt is. A mostani, francia változatában a demokrácia elveszítette azt az erejét és intenzitását, hogy értékeket megerősítő vagy nem kívánatosakat száműző technikává váljon. Gyakorlatiasabban mondva, a francia elnökválasztás bebizonyította, hogy miként lehet a demokráciát arra használni, hogy másokkal oltasd el az általad okozott tüzet. Ezen az úton haladva a következő és egyben utolsó állomás egy démosz nélküli demokrácia, vagy másképp mondva, egy kaszton alapuló diszkriminálás lesz, plusz olyan választások, melyeknek az a céljuk, hogy megerősítsék eddigi kedvező, illetve kedvezőtlen helyzetükben a krémet, illetve a plebszet.

Egyelőre úgy tűnik, hogy euro-konform rítusok és médián keresztüli indoktrinációk segítségével a megállapodás működik. De csak a kontinensen. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia,

az utolsó teljes demokráciájú térségek elutasították a forgatókönyvet.

De az új rend szomjúhozása a dominancia iránt óriási és csak a nép nyomásával szembeni pánik tudja azt méretben utolérni. Franciaország és vele együtt a régi Európa fokozatosan elszakad a szabadság álmától, melyet a felsőbbrendűséget érvényesítő szabállyá változtattak.

Aki megkönnyebbülten sóhajt fel a franciaországi választás után, az nem tudja, hogy mit lélegez be. Igen, Vive La Republique! De a következő verssor vulgáris, suta és elkerülhetetlenül érkezik: amíg semmi sem marad belőle!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.