ilyen is van
Szerző: V. Brădățeanu, Székely Ervin
2017. január 27. péntek, 20:05
Andrei Pleșu Horváth Andorról, magyarokról, románokról, egyebekről. Nagyon szépen.

Részlet Andrei Pleşu Horváth Andor esszéíró és egyetemi tanár, volt művelődésügyi államtitkár Névjegykártya, avagy hogyan lettem magyarrá című könyvének bukaresti bemutatóján elmondott beszédéből.

27 évvel ezelőtt, amikor a Művelődésügyi Minisztériumba kerültem, felmerült, hogy jó lenne egy magyar munkatárs. Nem ismertem eléggé a magyar közösséget, érdeklődtem, és valaki Horváth Andor urat javasolta. Aki elfogadta felkérésünket. El kell mondanom, hogy együttműködésünk túllépte a várakozásainkat egy olyan intézményben, melyben a helyzet rendkívül zavaros volt, amikor átvettem. Nem sokan vannak, akikről elmondhatom, hogy jól és hasznosnak érezhettem miattuk magam abban a helyzetben. Örülök, hogy itt van közöttünk Berza asszony is, aki akkoriban a minisztérium külkapcsolataival foglalkozott. Két dolgot szeretnék gyorsan elmondani az együttműködésünkről, melyek inkább az emlékiratokba kívánkoznak. Először is el kell mondanom, hogy

akkor éreztem testközelből, mit is jelent a K und K – Kaiserlich und Königlich – hatása.

Vagyis: ha például dolgod van valakivel, egy magas rangú hivatalnokkal, és ő azt mondja, hogy valamit megtesz, akkor meg is teszi. Ez nem szokványos dolog és meglepetéssel és növekvő csodálattal fedeztem fel Bandi (Horváth Andor - a szerk.) – ha megengeded, hogy újra a köztünk megszokott módon szólítsalak – ezen képességét. Egy másik, talán anekdotikus jellegű emlék az, amikor együtt voltunk hivatalos úton Kínában és ellátogattunk a kihagyhatatlan kínai falhoz. És miközben a kínai falat nézte, Bandi lenézett és azt mondta: „Te, én itt valami olyasmit érzek, amit te talán Várhelyen (Sarmisegetuza) szoktál érezni.” Ezt csak azért mondom, hogy lássák, micsoda humorérzéke volt Bandinak és milyen jót beszélgettünk.

Most közelebb kerülve a könyvhöz, el kell mondanom, hogy némiképp fel voltam készülve arra, hogy elolvassam ezt a fajta vallomást. A magyar irodalmat magyar nyelven olvasva lettem magyarrá. Felkészült voltam, mert Constantin Noica volt a tanítóm, hogy úgy mondjam, aki sokat beszélt a román nyelvről, de aki azt is mondta: mint tudjátok, az ég minden országban másképp néz ki. A csillagvizsgálóknak minden országból jelenteniük kell egy globális csillagvizsgálónak, hogy miként néznek ki a dolguk az ég náluk látszó szeletén és aztán az összegyűjtött információk alapján elkészül az ég teljes képét. Nos, mondta Constantin Noica –

minden nyelv az ott élő közösség számára az ég rá eső része.

Szintén Noica mondta nekünk, hogy lehet, hogy Hondurasból szebbeknek tűnnek a csillagok, de ezek azok a csillagok, melyekért mi vagyunk a felelősök. Ezek, az itteniek. Nos, a román nyelv számunkra, e térségben, az ég ránk eső része. A magyar nyelv a magyar nemzet számára az ég rá eső része, és normális dolog, ha ennek alapján határozod, formálod magad. Mert ez a könyv egy formálódás története: egy bildungsroman – ahogy az irodalomelmélet nevezi –, úgy formálódsz, hogy közelebb kerülsz, integrálódsz és belépsz annak az országnak a nyelvébe és irodalmába, melyben élsz. Dimitrie Cantemir egyik mondása is eszembe jutott, aki több nyelvvel és kultúrával is kapcsolatba került, és aki azt mondta: tanulj az idegen nyelvekből, de a saját országod nyelvén írj. Másképpen mondva, széles nyelvi horizontra van szükség, minél szélesebb, annál jobb, de amikor kifejezed magad, akkor azt a nyelvet kell használd és azt kell választanod, mellyel egy vérből való vagy.

Egy másik helyzet is eszembe jutott, mely nagy benyomást tett rám. Magyarországon – már a külügynél voltam – találkoztam a gyulai román közösséggel. Akkor megtisztelt jelenlétével bennünket Magyarország akkori elnöke, Göncz Árpád, aki erős emlékeket hagyott bennem, művelt, humorral teli és nagylelkű ember. Beszédet mondott a gyulai román közösség előtt, melynek keretében kijelentette: mindenképpen

arra kérem Önöket, hogy őrizzék meg a nyelvüket, mert ez az Önök identitása.

Ezt mondta Göncz Árpád. És azt hiszem, nagyon fontos megértenünk, milyen identitárius elem van abban, ahogy mi mindnyájan külön-külön a saját nyelvünkhöz viszonyulunk.

Ha már a nyelvről beszélünk, nem rejtem véka alá, hogy van néhány hazafias zsörtölődésem, mert az évek során megtudtam, hogy bizonyos szavak, melyek döntő jelentőségűek a román nyelvben, a magyar nyelvből származnak. Megtudtam, hogy a Cotnari (híres borvidék Moldvában – a szerk.) szintén a Tokajból származik, ami azért eléggé zavaró dolog, de az a gândi (gondolkodni – a szerk.) is magyar gyökerű. Persze, létezik a latin eredetű a cugeta is, de azt már nem használják, tehát gondolkodásra egy magyar forrásból érkezett szót használunk. Az oraş-t (város – a szerk.) nem is említem, ezt mindenki tudja, de a legfantasztikusabb dolog, amit felfedeztem, amikor láttam, hogy megépül a Catedrala Mântuirii Neamului (Nemzet Megváltása Katedrális – a szerk.), az, hogy ennek a mélyen identitárius katedrálisnak a neve három olyan szóból áll, melyek egyike sem román. A catedrală sem, a mântuire magyar eredetű és neam is a magyar nyelvből származó szó. Ezt egy dévai konferencián is felvetettem, ahol egy orvos, egyik helyi barátom bevallotta, hogy még a híres Noi suntem români (Mi románok vagyunk – a szerk.) nóta is egy csárdáson alapul. És elszavalt néhány versszakot. Na, ezt nevezzük a népek testvériségének.

Még közelebb érkezve a könyvhöz, ez egy felépített mű, nem egyszerű spontán írás, és a szerző az előszóban el is magyarázza, hogyan gondolta ezt végig. Egyrészt ez egyes olvasmányok szinte kronologikus története az ifjúkortól, az iskolás évektől kezdve egészen a felnőttkorig és még azután is, de az olvasó eligazításához minden fejezet tartalmaz egy jegyzetekből álló alfejezetet is, melyek számomra rendkívül tanulságosak voltak. E fejezeteket olvasva

nagyon sokat tanultam a magyar történelemről, Erdélyről,

a kultúráról, az egyházról és így tovább, melyeket a magyar kultúrába bevezető tankönyvként ajánlom önöknek. Nagyon jó ötletnek tartottam az irodalmi részeknek és a történelmi információkat tartalmazó részeknek ezt a váltakozását és jó találkozási pontnak, mert történelmi téren elkerülhetetlenül összetalálkozunk a közösen használt térben és főleg abban a kereskedelemben, melyet mindannyian (románok és magyarok – a szerz.) folytattunk a törökökkel. Ez eszembe juttatja, (…) hogy egy évvel ezelőtt összetalálkoztam egyik jó barátommal, egy konstantinápolyi történésszel, egy nagyon szimpatikus törökkel. Berlinben történt, a Wissenschaftskolleg zu Berlin intézetben, és ismerik a törökök és görögök viszonyát: ha fel akarsz dühíteni egy görögöt, török kávét kínálsz neki. A török barátom a következőket mondta egy pohár bor mellett: kedvesem, mondok én neked valamit, a görögök voltaképpen szintén törökök, csak olaszoknak képzelik magukat. De hogy önkritikus legyek, vagy kritikus szellemben azt mondtam neki: kedves Edem, tudd meg, hogy a románok szintén törökök, csak franciáknak képzelik magukat. Nos, ezt elmeséltem egy magyar jó barátomnak, Reich Lacinak, aki előbb alaposan körülnézett, hogy megbizonyosodjon, nincs körülöttünk senki és azt mondta: a magyarok szintén törökök, csak magyarnak képzelik magukat.

A könyv elolvasása által okozott egyik meglepetés – azon kívül, hogy olyasmiket is megtudtam a szerzőről, melyeket korábban nem ismertem – az volt, hogy – például – nem ismertem ilyen jól a két világháború közötti magyar regényeket és olyan szerzőkkel és művekkel, e nemzedék regényeivel volt alkalmam találkozni, melyeket eddig nem tudtam integrálni. De ezen túlmenően nagyon sok idézet van a magyar irodalomból és legtöbbjüket román szerzők fordították románra és nagy örömmel töltött el azt látni, hogy

a magyarok és románok közötti kölcsönös dohogásokon túl

van a román íróknak egy hosszú listája, mely nagyon nagy, nagyon fontos neveket is tartalmaz, akik különböző korokban szenvedéllyel, hozzáértéssel fordítottak magyarból. Ilyen például Octavian Goga, akiről nem igazán lehet azt mondani, hogy kozmopolita lett volna, ennek ellenére Madách-fordításai bőségesek és rendkívüliek, lefordította az egész Az ember tragédiáját. Aztán Anatol Baconski, Eugen Jebeleanu, Alexandru Andriţoiu, Cicerone Teodorescu, Virgil Teodorescu, Veronica Porumbacu, Paul Drumaru. Tehát hosszú sora van azoknak a román szerzőknek, költőknek vagy prózaíróknak, akik saját kedvtelésből fordítottak magyar nyelvből, akik munkát fektettek a magyar irodalom lefordítására és ez autentikus befektetés volt, ideológiai utasítás vagy más jellegű érdekek nélkül. Ez lenyűgözött, de még nagyobb volt a meglepetésem, amikor azt láttam, hogy más szövegeket korábban nem fordítottak le románra, de le kellett volna és ezért maga a szerző fordította le őket és nemcsak prózáról van szó, hanem költészetről is. És itt akarom bejelenteni, hogy Horváth Andor úr olyan költő, akinek alig várom a bemutatkozását. Az, ahogy a magyar költészetet románra fordította, nem akármilyen dolog, hanem olyan ember műve, aki jól bánik ennek az erőfeszítésnek az eszközeivel és a könyvben látni fogják, hogy rendkívüli teljesítményt nyújtott, amiért gratulálok neki. Következésképpen a könyv tele van mindenféle meglepetésekkel és látni fogják, hogy nagyon gyorsan, nagy örömmel olvasható, mert magával ragad, kérdéseket vet fel, párbeszédre késztet.

Nem szeretném úgy befejezni, hogy nem mondom el, Bandin kívül

volt néhány nagyon fontos találkozóm magyarokkal,

akik részévé váltak intellektuális és emberi életrajzomnak, és akiket meg akarok említeni. Legalábbis néhányat közülük. Az egyik ilyen Esterházy Péter volt és nagyon szomorú vagyok, hogy túl korán távozott közülünk, elragadó ember, ilyennek tűnt számomra, az az ember, aki az eddigi legjobb meghatározását adta számomra a pozitív gondolkodásnak (amúgy is divat most a gondolkodjunk pozitívan). Nos, Péter azt mondta nekem: kedvesem, a pozitív gondolkodás a gondolkodás ellentéte. Mi az a pozitív gondolkodás? Bandzsa vagy, vak, halott? Tehát ezt a meghatározást is érdemes megjegyezni.

Volt szerencsém megismerni a szó szerint halhatatlan Heller Ágnest, aki minden találkozásunk alkalmával életerőt, rendkívül élénk és dinamikus szellemet mutatott, és akiről csodálatos emléket őrzök. És a férjéről is, akinek viszont nem sikerült annyira megnyilvánulnia, amennyire teljes mértékben megérdemelte volna, amúgy rendkívül befutott ember. Kellemes találkozásom volt Glatz Ferenc úrral is, aki a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, az a megtiszteltetés ért, hogy egy kitüntetést, egy díjat is adott. Nagy öröm volt, hogy az első sorban ülve, amikor a Corvin Mátyás-díjjal kapcsolatos beszédeket mondták, úgy hozta a sors, hogy a már említett Göncz Árpád ült mellettem és néhányszor magyarul súgott valamit a fülembe. Akkor integráltnak éreztem magam.

Ha ő azt hitte, hogy értem, amit mond, akkor ez azt jelenti, hogy a népeink már azonosak.

Azok nevét is fel szeretném idézni, akiket nem sikerült személyesen megismernem, de akik óriási hatást gyakoroltak rám: Kerényi Károly, aki Junggal együtt jelentős mértékben hozzájárult főleg a görög művészet, de néhány meghatározó archetípus szimbolisztikájának megértéséhez is; Hauser Arnold, az egyetemen az ő szociológiai művészettörténetén nőttem fel, hogy úgy mondjam, és valaki, aki nagyon kevéssé ismert: Kőrösi Sándor. Fiatal koromban lenyűgöztek a keleti tanulmányok és megtudtam, hogy létezik egy Erdélyben született tibetológus, de nem mentem tovább ebben az irányban. Egy ortodox szerzetesnek kellett Romániába érkeznie, aki egész életében Párizsban élt, Andrei Scrima atya, akinek felajánlottam, hogy járjuk be az országot. 40 éve nem járt Romániában és azt mondta: kedvesem, ha te is akarod, akkor menjünk el Csomakőrösre, szeretném megnézni Kőrösi Sándor emlékházát. És vele látogattam el oda 8-10 évvel ezelőtt. Tehát Scrima atya, egy nagyon művelt ortodox szerzetes hívta fel a figyelmemet erre a tibetológusra, aki Indiában szerzett doktori címet, valószínűleg innen származtak az ilyen jellegű információi. Nádas Pétert is meg akarom említeni, akivel Berlinben futottam össze. (…)

Röviden, kedves Bandi, köszönöm, hogy újra megjelentél köztünk ezzel a nagyon szép könyvvel, gratulálok és mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hagyja ki.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/19205
A SRI szerepe eddig sem volt tisztázott az ügyben, az alkotmánybíróság erre rátett még egy lapáttal.
Erdélyi statisztikai szolgálat indult, mely nemcsak a bennünket érintő adatokat, hanem az erdélyi magyar intézményeket is felsorakoztatja.
És ezúttal nem mi, magyarok fenyegetjük a hazát. Sőt, dicséretet is kapunk.
Beindult a nemzeti médiagépezet a közelgő pápalátogatással kapcsolatban. Méghozzá furmányos összeesküvés-elméletekkel.
Ráadásul az intézmény nevét is megváltoztatják a magyar oktatók konzultálása nélkül.
Magyar Házzá alakítja az Iskola Alapítvány a szecessziós palotát, benne a tíz éve közösségi térként működő Moszkva kávézóval.
A hülyeség megpecsételi a közelmúlt egész román történelmét. Traian Ungureanu írása.
Az alkotmánybíróság mai döntése letörte a SRI szarvát.
Úgy tűnik, a Ioan-Aurel Pop mögé felsorakozó erők elindították a frontális és általános támadást Lucian Boia történész ellen.
A PSD-nek köszönhetően legalább hatszor több elítélt szabadulhatott idő előtt, mint ahogy tervezték.
Legalábbis ezzel nyugtatta néhány brit miniszter az üzletembereket. Lehet, hogy mégsem Románia kell majd levezényelje?
Gyűlöletbeszédet tartalmaz a kötelező román tananyag, a Harmadik levél. Legalábbis a Facebook algoritmusai szerint.
Böjte Csaba ferences szerzetes üzent a tanácstalanoknak.
Az EP-képviselőket inkább a román igazságügy helyzete foglalkoztatta, mintsem az, hogy melyek a román elnökség prioritásai.