Az európai választók hajlamosak populista pártokra szavazni, olyan szervezetekre, melyek veszélybe sodorják az európai építményt és egy nemzeti identitárius visszalépéshez vezetnek? Ez a kérdés egyre gyakrabban merül fel Franciaországban és Olaszországban, az európai építkezés szempontjából fontos országokban. A legutóbbi felmérések azt mutatják, hogy a Hexagonban Marine Le Pen, a Nemzeti Front jelöltje a 2017 tavaszára tervezett elnökválasztáson biztosan megszerzi az első helyet az első fordulóban. Várhatóan megkapja majd a francia választók 28 százalékának a szavazatát, mögötte pedig Alain Juppé, a jobboldali előválasztás esélyese következne 26 százalékkal (a BVA szeptember 15-i felmérése). François Hollande elnök pedig a nem igazán a becsületére váló 9 százalékos eredményt érné el. Bel Paesében a Beppe Grillo komikus által alapított 5 Csillag Mozgalom szinte egyforma eredményt érne el, mint a Matteo Renzi kormányfő által vezetett fő kormányzati erő, a Demokrata Párt (29,9 százalék a 31,1 százalékkal szemben – az EMG október 3-i felmérése). De amennyiben a két párt római parlamenti jelöltjei kerülnének be a második fordulóba, az erőviszony az 5 Csillag Mozgalom javára módosulna, 52,5 százalékot szerezve a 47,5 százalékos Demokrata Párttal szemben. Ha a két párt választóinak a szociológiáját is megnézzük, akkor megfigyelhetjük, hogy ezek az egész politikai spektrumból származnak – kompozit választói rétegről van szó, melyben baloldali, jobboldali, környezetvédő, centrista is van, akiket Marine Le Pen és Beppe Grillo karizmája és diskurzusa fog össze, akik a társadalom valódi gondjaira tapintanak rá:

a társadalmi törésvonalak elmélyülése, a hagyományos elitek igazi kaszttá válása, az Európai Unió működési zavarai és szabályozásbeli túlzásai.

A migrációs válság és az iszlám terrorizmus kihangsúlyozta a választók ilyen irányú mozgását a két nagy latin országban, de a FN és az M5S felemelkedése már jóval e gondok megjelenése előtt elkezdődött. Miért Virginia Raggi, az M5S 37 éves jelöltje szerezte meg a római polgármesterséget? Először is a választók a Demokrata Párt által uralt adminisztráció korrupciós botrányait büntették, a város rossz vezetését (elsősorban a hulladékkezelés és a közlekedés terén), a városi adminisztráció eltúlzott működési költségeit, a szegénység növekedését és azt, hogy ugyanazok a figurák vannak jelen a hagyományos pártok kínálatában. Virginia Raggi diskurzusa nem ígért varázsmegoldásokat, de átláthatóságot igen a közpénz elköltésében, valamint tisztességet. Miért nyerte meg a torinói polgármesteri választást szintén az M5S jelöltje, az alig 31 éves Chiara Appendino a Demokrata Párt egyik történelmi figurájával, Piero Fassinóval szemben? A hagyományos pártok választói azért állnak sorban, hogy múzeumba jussanak be, mondta, míg az én választóim azért, mert szegények. Franciaországban például összefüggés állítható fel a minimálbérből élő személyek számának növekedése és az FN felemelkedése között. Jelenleg több mint 1,7 millió alkalmazott van ebben a helyzetben, ami a teljes létszám 12 százaléka. Ráadásul folyamatosan nő az egyenlőtlenség és a szociális sebezhetőség. A Nemzeti Front elsősorban a munkanélküli választók, a 18 és 24 év között fiatalok (kb. 35 százaléka a szavazáson megjelenőknek) és a mindennap a munkahelyek áttelepítésétől és a termelési tevékenységek átszervezésétől rettegő munkások körében dominál. E tendenciák dacára, egy 30 százalékon álló párt már minden társadalmi közegben jelen van. Franciaországban, Olaszországgal ellentétben, létezik egy erős szuverenista érzelem is, melyet már nem testesít meg úgy, mint hajdanán a Les Républicains neo-gaullista párt, de ugyanakkor egy növekvő érzékenység is a migránsok nagy száma miatt. Másrészről

a hagyományos pártok ma strukturálisan alkalmatlanok arra, hogy új karizmatikus és hiteles figurákkal álljanak a választók elé,

ez pedig elősegíti az M5S és az FN megerősödését. Az M5S sikere a választók részvételi demokrácia iránti vágyának a megtestesülése is, ahol a döntéseket már nem a nép megkérdezése nélkül hozzák. De az Olaszországban az 5 Csillag Mozgalom, Franciaországban a Nemzeti Front által képviselt rendszerkritikus áramlat már nemcsak a politikai eliteket, a hagyományos politikai rendszert érinti, hanem a vállalkozói és akadémiai eliteket, a média oligarchiáját is. Van egy bizonyos, Franciaországban mandarinátusnak, Olaszországban gerontokráciának nevezett akadály, mely lehetetlenné teszi az ajánlás nélküli fiatalok feltörekvését. Pillanatnyilag nem áll fenn annak a veszélye, hogy e két politikai erő hatalomra kerüljön vagy – Franciaország esetében – bejusson az Elysée-palotába. Végső soron a hagyományos pártok még mindig képesek szembeszállni az úgynevezett „republikánus fronttal”. De meddig? A hagyományos pártok által megfizetett másik ár a rendszerkritikus pártok diskurzusának átvétele és a radikalizálódás. Franciaországban például igazi verseny alakult ki a Les Républicains, Nicolas Sarkozy pártja és a Nemzeti Front között a bevándorlás, a közbiztonság és a nemzeti identitás kérdésében. Hasonlóképpen a Manuel Valls által képviselt szocialista szárny átvette a Nemzeti Front rendpárti diskurzusának egy részét. Ez a tendencia csak még jobban elősegíti Marine Le Pen asszony pártjának felemelkedését.

A Nemzeti Front és az 5 Csillag Mozgalom elsősorban a hagyományos politikai pártok által feladott terepeken emelkedett fel: a társadalmi osztályok, de az új eszmék és személyek kínálatának terepén is (a választók úgy érzik, a hagyományos jobb- és baloldalnak végső soron ugyanolyan diskurzusa van, ugyanazokat a figurákat kínálja).

Kulturális ellenforradalom

„A Brexit fantasztikus lehetőséget nyújt Magyarországnak és Lengyelországnak arra, hogy kulturális ellenforradalmat indítson Európában”. Ezeket a szavakat Orbán Viktor kormányfő mondta a szeptember 6–8-i krynicai gazdasági fórumon. Ezek a szavak a lehető legpontosabban foglalják össze a 2010 óta hatalmon lévő budapesti vezető és pártja, a Fidesz szándékait: kulturális ellenforradalom indítása az európai közösségen belül.

A jó hír az, hogy Nagy-Britanniával ellentétben Magyarországnak nincs más távlata az európain kívül, Orbán Viktor pedig nem tudja elképzelni országa jövőjét az Európai Unión kívül. Különben meg sem engedhetné magának. De a pragmatizmuson és az EU-n belüliség nyilvánvaló előnyein túlmenően (az európai pénzek az ország éves GDP-jének 3 százalékát jelentik) vannak sokkal mélyebb megfontolások, melyek Magyarországot az európai építkezéshez kötik. Sőt, a szomszédos ország feljogosítva érzi magát arra, hogy modellt kínáljon az Európai Unió számára, de ez nem Orbán Viktorral együtt jelent meg, hanem már jóval előtte. Most csak történelmi lehetőség adódott e szerep (újbóli) megfogalmazására. Magyarország identitása arra épült, hogy egy Európa határainál elhelyezkedő ország, melynek felelőssége megvédeni azt. Egy olyan korszakban, amikor Európa a Nyugattal volt egyenértékű, ez igaz is volt. Bár az 1526-os mohácsi vereség után a XVII. század végéig oszmán megszállás alatt volt (a dél-szlovákiai magyarajkú területek kivételével) és aztán a Habsburg Birodalomba integrálták, Magyarország szinte folyamatosan nagyhatalomként tekintett magára. Az osztrák-magyar dualizmus megerősítette ennek a különleges szerepnek a tudatát, 1896-ban pedig Budapesten nagyhatalomhoz illő pompával ünnepelték meg az ezredéves Magyarországot. A trianoni szerződés megsemmisítette Magyarország Európán belüli rendkívüli szerepének eszméjét, a regionális európai központi eszmét pedig a hajdani keleti határai mentén elhelyezkedő magyarajkú közösségek jelenléte tartotta fenn.

Ami most Magyarországon történik, Orbán úr tekintélyelvű sodródásán túlmenően, egy hagyomány kifejeződései:

a magyar nép uralkodott az évszázadok során, ha Magyarországon nem is, de Erdély fejedelemségében megszakítás nélkül, „kiválasztott nép”,

ahogy az a 2011-es magyar alkotmányt módosító preambulumban is szerepel (nem világos, mire utal a szerző, ez a kifejezés nem szerepel az alaptörvényben – a szerk.). Magyarország egy általános kelet-európai hagyományba is beleillik, mely túlmutat a Visegrádi Csoporton, és az európai kulturális homogenitást hirdeti. A keleti országok nem tapasztalták meg az arab vagy afrikai országokból történt masszív munkaerő-importot, ahogy az Nyugat-Európában az 1960-as évektől kezdve elkezdődött. A migránskvótákkal szembeni ellenállás, a biztonsági következményeken és a Magyarország által a több mint 400.000 szíriai, afgán, iraki menekült áthaladása miatt elszenvedett traumán túl, a multikulturális társadalom kudarcosnak tartott nyugati modelljének elutasítását is jelenti. Egyes külföldi kézben lévő cégek visszavásárlással történt államosítása, a bankok különadója, a migránskvóták elutasítása, a Kína felé történő gazdasági nyitás (Magyarország lehet a közép- és kelet-európai kínai jelenlét tengelye), a taktikai közeledés Oroszországhoz az Európai Unió Orbán Viktor kormányfő által képviselt új modellje, a „rugalmas szolidaritásé”, melyben a közösségi intézményekre átruházott hatáskörök egy része visszatér a nemzetállamokhoz, ezzel válaszolva a nagy európai államok utasítási tendenciáira, a gazdasági individualizmust is beleértve (Északi Áramlat II., a Mistral-ügylet).

Az alcímeket a szerkesztőség adta.