Add, Uram, hogy jöjjön meg végre a román esze!

Az első rész itt olvasható.

Szeretem azt hinni, hogy azok közzé tartozom, akik nem szoktak olyasmiről beszélni, amihez nem értenek, és akik elismerik, bármikor megtörténhet, hogy valaki más játszva felfedezi a csillogást ott, ahol te vakon tapogatóztál.

Éppen ezért, nehogy arra ébredjek, hogy összevissza beszélek, csak egy pillanatra térek ki az 1848–1849-es zűrzavaros évekre, mert a honfoglalás és a kontinuitás olyan témák, melyek elhalványulnak, ha Kossuth Lajos, Avram Iancu, Bem József, Ion Buteanu, Axente Sever, Petőfi Sándor, vagy a 13 tábornok kerül szóba… Ezek mindegyike

nemzeti hős az övéi és gyűlöletes gyilkos a másik fél számára.

Megemlítendő, hogy az Európát felkavaró hullámban a magyar forradalom volt az egyetlen, mely sikeres fegyveres ellenálláshoz vezetett és melyet csak a Napóleon által megtépázott Ausztriának nyújtott orosz segítséggel lehetett leverni.

Mi vezetett oda, hogy az erdélyiek egymást mészárolták le? Ladó Árpád-Gellért egy amennyire egyszerű, annyira merész és tárgyilagos válasszal szolgál:

„A kisebbségek ügyében Kemény Zsigmond egy véleményen volt Széchenyivel és Wesselényivel. Ellenezték a magyar nyelv erőltetését és az erőszakos asszimilálást. Wesselényi veszélyesnek tartotta az ilyenfajta lépéseket, azt jósolva, hogy a szlávok (szerbek, szlovákok, horvátok) és a románok esetleg összefoghatnak a magyarság ellen, melyet fejlődésük és nemzeti újjászületésük akadályának tekintették.

Ezért azt hangsúlyozta, hogy a nemzet önmagában nem cél, hanem a liberális fejlődés eszköze. Ezzel szemben Kossuth nem tudott más nemzetet elképzelni, csak a magyart és úgy vélte, hogy a polgárok jogegyenlőségének bevezetése után a nemzeti kérdés békés asszimilációval megoldódik majd. Az idő Széchenyi és Wesselényi elméletét igazolta.”

Nem fogtak össze, de mindegyik nép heves harcot folytatott a magyar forradalmárok ellen. Ami az erdélyi románokat illeti, a magyar forradalmi kormány figyelmen kívül hagyta, hogy Horea lázadása nem irányult kizárólag a nemesek ellen…

Ezen kívül ma sokan csodálkoznak az Eftimie Murgu által vezetett bánsági románok akkori viselkedésén, akik – a határőrök kivételével – semlegesen viszonyultak a magyar forradalmi hadsereg lépéseihez. A válasz megdöbbentően egyszerű – a szerbektől sokkal jobban féltek, mint a magyaroktól, és ezen kívül el akarták élni, hogy egyházuk kikerüljön a karlócai (Carloviţ, Sremski Karlovci, Karlowitz) metropolita fennhatósága alól.

Felmerül bennem a kérdés és korábban biztosan másokban is felmerült, hogy miként alakultak volna a Bánságban a dolgok, ha Murgu a tartomány főkapitányává válik, és ha saját hadsereggel rendelkezett volna, ahogy azt, többek között, a lugosi nemzetgyűlés (1848. június 15.) is kérte? Ezt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Ezzel szemben alaposan megismertük, hogy hova vezet a megfontolatlanság… Tömegsírokhoz és ellenségeskedésekhez. Kár, mert 1848 márciusában, a bécsi és pesti forradalomról szóló hírek megérkezését követő napokban Erdélyben közös volt az öröm…

Azt hiszem, olyan hangulat lehetett, mint amilyen – bár fordított irányban – 1989 decemberében volt!

Akárkik is lennétek, ne veszítsétek el a fejeteket és ne tekintsetek vissza dühvel, mert attól kezdve a múltnak csak azokat a részeit fogjátok észrevenni,

melyeket mindkét fél megtanult IGAZSÁGnak tekinteni.

De felteszem a kérdést: van-e köztünk valaki, aki birtokában van az abszolút igazságnak? Én? Semmiesetre sem, de talán az atlantiszológiai szakértők…

Ha netán román vagy, akkor azt javasolom, hogy amikor az 1848-as forradalmat követő évtizedeken gondolkodsz, elsősorban a bánsági románok megfontoltsága jusson eszedbe. Mint írtam, a XIII. ezred kivételével, mely harcolva vonult vissza a magyar forradalmi hadsereggel szemben és átvonult Havasalföldre, hogy ne ejtsék fogságba, a lakosság többi része nem vett részt az összecsapásokban. Annyit tettek, hogy ismertették követeléseiket és mindenki igyekezett kivonni magát, amennyire tudta, a rekvirálások és a kényszersorozások alól.

Következésképpen a háborúskodás végén nem kellett a Jó Császárt átkozniuk, mint az erdélyieknek. Más szóval, a dolgukkal törődtek, mert a Bánság (az őrvidék kivételével) már 1778. június 6-ától Magyarország része lett. Mária Teréziát a legkevésbé sem zavarta, hogy a Birodalom térképén változtak a belső demarkációs vonalak, tekintettel arra, hogy Magyarország királynője is volt. Valószínűleg az oroszok is így gondolkodtak, amikor visszaadták nekünk Erdély északi részét.

Egyértelmű, hogy a románok ideje akkor még nem jött el, a Habsburgoktól kapott minden jog ellenére, amelyeket nagyjából ugyanazért kaptunk meg, amiért az 1690 után a Dunától és Szávától északra vándorolt szerbeknek az illír kiváltságokat felkínálták, vagy amiért a magyarokat egy Mohács előtti Magyarország illúziójával kecsegtették. Mindenesetre a testvérháború (Bruderkrieg) után az Osztrák Birodalom (1815-től az újonnan létrehozott Német Konföderáció fő hatalma) 1867-re a tönk szélére jutott, így hát az – Indivisibiliter ac Inseparabiliter – dualizmus jelentette az egyetlen lehetőséget a túlélésre. Ausztria, melyet az eltűnés veszélye fenyegetett, ha nem támogatja meg egy függetlensége kivívásához nem elég erős Magyarország, megpróbálta kicselezni a történelem menetét.

Ez volt Bécs terve, de mint azt jól tudjuk, nemcsak németek és magyarok éltek abban a császárságban! Igaz, jól érezték magukat együtt kormányozva, így aztán az Osztrák–Magyar Birodalom megreformálására tett minden javaslatot – a trialista, vagy Nagy-Ausztria Egyesült Államok modelleket – sorra elutasították, mert ezek mindegyike jelentősen csökkentette volna Magyarország jelentőségét az új szövetségi államon belül. A „jóllakott nem hisz az éhezőnek” mondás ugyanolyan igaz volt akkor is, mint ma.

Kár, mert valószínűleg lett volna hely mindenki számára, de így alakult! Én magam minden alkalommal, amikor azt, amit ma az autonómiák kapcsán hangoztatnak,

a Vereinigte Staaten von Groß-Österreich-hal,

a lugosi Aurel C. Popovici 1906-os elképzelésével, a 15 autonóm tartományból/államból álló föderációs tervezettel hasonlítom össze, mely a nemzetiségek és az etnikai határok alapján jött volna létre, széles autonómiával, a svájci vagy amerikai minta szerint, a központi kormány jelentős megerősítésével és a német nyelv szisztematikus hivatalos nyelvként való használatával, önkéntelenül arra gondolok, hogy vajon mi lehet a magyar megfelelője annak a román mondásnak, hogy „Dă-i Doamne românului, mintea de pe urmă!” (Add, Uram, hogy jöjjön meg végre a román esze! – a szerk.)

És így jutottunk el 1916-ig, amikor eljött a románok… a „kicsi, de ravasz nép” ideje, ahogy mi magunkat tartjuk, vagy azé a népé, mely minden szerződést megszeg, ahogy a „jóakaróink” látnak minket. Bár ez a szerződéses dolog eléggé vitatható, azt senki sem tagadhatja, hogy abban az összecsapásban a románok nem takarékoskodtak a vérükkel és az aranyukkal (kincstári vagyon).  (Utalás arra, hogy az osztrák-magyar és német csapatok elől menekülő bukaresti vezetés Bukarestből Moszkvába menekítette a kincstár vagyonát, amit aztán a bolsevik forradalom lefoglalt és azóta is vita tárgya Oroszország és Románia között – a szerk.) Másrészt nem az a viszály oka, hogy a románok maguknak követeltek és végül – az Antant jelentős támogatásával – megszereztek bizonyos területeket, ahol ők tették ki a lakosság többségét, hanem az, hogy

ugyanazt a kormányzási modellt követték, amit mások részéről utáltak.

Komikus mindaz, amit írtam? Nem „jön, hogy nevessenek”? Csak kérdezem, mint akinek nincs jobb dolga, mert meggyőződésem, hogy azoknak a negyedművelteknek, akik most éppen nem atlantisziakra és háromméteres óriásokra gondolnak, soraim zsigeri indulatból nem tetszenek, azoknak pedig, akik türelemmel és megfontoltan odafigyeltek igyekezetemre, biztosan nincs kedvük nevetgélni és hangoskodni. Ne legyenek illúziónk, mindig lesznek tragikomikusságba hajló negyedműveltek és állandóan előadják majd a „világ menetét” követő repertoárjukat. És ha így állnak a dolgok, talán nem lehetetlen elvárni tőlük, hogy lemondjanak azoknak a vádaknak egy részéről, melyekkel másokat illetnek olyan tettekért, melyeket hevesen elutasítanak, amikor a saját történelmüket cicomázzák fel.