Gerincegyengető

„Nekünk, marosvásárhelyieknek különös kötődésünk volt hozzá. A reményt hozta el, amikor hét évvel a véres márciusi pogrom után hozzánk látogatott a demokratikus jövőt ígérő román államfő társaságában. Tízezrek várták a szakadó esőben a magyar lobogókkal feldíszített főtéren. Látogatását történelmi eseményként, a magyar–román megbékélés esélyeként tartja számon a diplomáciatörténet. Amolyan francia–német mintára. Hogy ez kisiklott valahol, már nem a mosolygós öregúron múlt, hanem a régi rendszerből sarjadt államkassza-csapoló politikusklikkeken. Mindkét országban.

Egy illúzióval lettünk szegényebbek. A polgárok demokráciája nem valósult meg. A Göncz Árpádoknak sem sikerült, pedig őket nem politikusképzőkben gyorstalpalták, erkölcsi tartásuk az elnyomó-megfélemlítő években csiszolódott. Nem fogadták el az eszmékhez való hűséget, hanem a saját maguk által felállított értékrendet képviselték minden helyzetben. Csak addig mentek a kompromisszummal, amíg nyugodt szívvel szembenézhettek tükörképükkel. Most a jobbra húzó nemzetiek szitkokkal illetik azt az értékrendet, amelyet Göncz Árpád képviselt. Pedig ő többet tett a magyarságért, mint az ökölrázogató szájhősök hada. A migránshullámtól nyomorgatott Európánknak is ilyen államférfiakra lenne szüksége.

De szűkebb pátriánkban, magyar közösségünkben is elkelne néhány hozzá hasonló, közszolgálatot elvállaló. A negyedszázada oly hangos értelmiség mára visszahúzódott karrierépítő katedrájához. Csak akkor szólal meg, ha saját egzisztenciáját fenyegeti a hatalmi önkény. Jó példa erre a magyar orvosprofesszorok pecsenyesütögetése. Nem hozza őket lázba – amint a Sapientia vagy a Művészeti Egyetem tanárait sem – holmi magyar összefogás, de saját sikertelenségükért minduntalan a politikumot vádolják."