„Mai világunkban, néhány országot leszámítva, nyilvánvalóan a libertáriánus és a társadalmi felelősség modelljeinek az útvesztőiben kell eligazodni, megpróbálva válaszolni néhány alapvető kételyre: lehet az ilyképpen értelmezett médiarendszer önszabályozó, avagy szükség van külső beavatkozásra? Ha pedig ez utóbbi érvényesül, akkor tekinthető mindez kényszernek, valamiféle hatalmi érdeknek, vagy inkább olyan eszközök sokaságának, amelyek a demokratikus társadalmakat, illetve az országok és nemzetközi kapcsolatrendszereik demokratizmusát szolgálják?

Ahhoz, hogy megtaláljuk a korántsem fekete-fehér, hanem meglehetősen sokszínű és több összetevőből álló választ, mindenképpen gondolnunk kell a demokratikus társadalmak legalább három jellemzőjére: az információhoz való jogra és más emberi szabadságjogokra, a politikai és kulturális sokszínűségre, a közérdekre és mindazokra a hatékony kommunikációs lehetőségekre, amelyek lehetővé teszik, hogy az említettek érvényesüljenek.

Ha pedig mindezekhez hozzátársítjuk még azt a kivánalmat is, hogy a kommunikáció gazdasági környezete ne legyen kiváltságosok előjoga, hanem minden érdekelt számára biztosítsa az esélyegyenlőséget, hogy a kommunikáció ne sértse, hanem kiteljesítse a személyiségi jogokat, hogy tartsa tiszteletben a köz- és magánszféra határait, akkor már közel járunk ahhoz, hogy felismerjük: az önszabályozás nem elegendő – szükség van a szabályozásra. De tegyük mindjárt hozzá: csak az a médiaszabályozás lehet a jelenkori demokratikus vagy demokratizálódó társadalmak számára hasznos, ha úgy tetszik, legitim és legitimálható, amely az említett jellemzők érvényesülését segíti elő, nem pedig a beszűkítésük szolgálatában áll.”