„Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy Oszama bin-Laden likvidálásával a SEAL kommandó a hidra fejét vágta le. 2011. május 2-a, az abbotábádi rajtaütés is egy új kezdet volt – a hidra új fejeket növesztett, sok kisebbet, amelyek, úgy tűnik, veszélyesebbek, mint az előző vízfej. Veszélyesebbek, mert kiszámíthatatlanabbak, kiszűrhetetlenebbek, kivédhetetlenebbek.

A terrorellenes harc az új technikai lehetőségeknek köszönhetően sikeres, míg egy nagy, jól szervezett ellenség ellen irányul, míg külső veszélyt kell elhárítania. De azzal nem tud mit kezdeni, ha kuktákból készítenek pokolgépeket önmagukat feláldozó magányos, de dicsőségre vágyó zavaros fejű fiatalok, ha olyanokkal kell szembeszállnia, akik közöttünk nőttek fel, de származásukból adódóan hátrányos helyzetbe kerültek, így frusztrációkkal telve az egyre kevésbé befogadó másik kultúrát okolják gondjaikért. A világ legjobb terrorelhárítása sem tud mit kezdeni azzal, ha a tizennyolc éves gyerek a prófétához vágyik, s miután gyilkol, még büszkén fel is adja magát, mert számára a küldetés befejeződött.

Nem, ezzel nem tudunk mit kezdeni. Ezt csak belülről lehet megfékezni, ezt csak saját kultúrája tudja leállítani, mert mindaddig, amíg egyes körökben hőssé válik a tömeggyilkos, addig sok forrófejű fiatal vágyik a dicsőségre.

Hogy mit tehetünk mi? Mit tehet a terrorelhárítás? Még ha giccsesen és elcsépelten is hangzik is: tárgyalni kell, baráti kezet kell nyújtani a muzulmán többség felé, megpróbálni megérteni, elfogadni másságukat, mert csak így tudjuk megértetni, elfogadtatni a saját másságunkat. És közben vállalni azt, hogy mindnyájan Charlie-k vagyunk, akik tesszük a dolgunkat, semmiféle szélsőséget nem fogadunk el, sem a másét, sem a miénket.

Más út nincs. A terror nem győzhet. Indulok a szerkesztőségbe, s már tudom, hogy nem akarok kommandósokat látni az utcában. Nem félek, mert ha félnék, az azt jelentené, hogy máris a terror győzött.”