„A vendéglátás ezen belül külön kategória, vélhetően egy fizetőképes vendégkör elvárásait kívánja kiszolgálni. Az étlappal nincs gond, három nyelven és az összetevőket felsorolva kínálja a menüt, európai módon előétellel kezdve és desszerttel befejezve. A fatányéros is érthető, német nyelvterületen is találkoztak ilyennel vendégeink. Ez ungarische specialität: van sertésből, szárnyasból és vegyes gyönyörű fantázianevekkel. Amikor lendületesen landol az asztalon, fedezem fel, hogy a fatányérok mindegyike Nagy-Magyarország kontúrjait viseli. És a belső határok is kifaragva, ahogy Trianonban meghúzták a vonalakat, úgy válik láthatóvá, ahogy esszük le a feltétet. Középen Csonkaország megrakva párolt rizzsel, Erdély szalmaburgonyával (pityókával, mi mással), Horvátország és Felvidék ideális befogadói a kétféle savanyúságnak, és az egész beborítva sült, rántott és töltött húsokkal, csupa finomság. (Nagy-Magyarország mennyország.)

Természetesen vendégeinknek fogalma sincs arról, hogy a trianoni diktátum és gyászhelyzet van itt az élelembőség rekvizitumaival eltakarva, hogy egy kis nemzet élet-halál harcának fába faragott jelképe szolgáltat hungarikum alapot, és nem igazi magyar az, akinek nem fáj az igazságtalanság évszázad múltával. Dicsérik is, ahogy lepusztítják a tejjel-mézzel folyó, ezredévekkel véráztatott jelképről a szakács-remekeket, hogy mennyire célszerű és esztétikus az, hogy nem geometriai formákkal szabdalják a terítéket, hanem természetes mértékkel a köretekhez és a savanyúhoz igazították a tál belső arányait. És az különösen tetszik nekik, hogy a pincérre is tekintettel volt az alkotó, egykezes fogantyúval látta el a fatányért (Trieszt/Fiume, tengeri kijárat).”