„Úgy látszik, a prefektus közösségként többre tart minket, nem feltételez ekkora tahóságot rólunk, de nyilván sokan »a magyaroknak« tulajdonítják ezt a sértést (is). Ám az elöljáró téved, mert akik ezt a gyászlobogózást kiötölték és végrehajtották nem »forrófejű szélsőségesek«, hanem neveletlen bunkók voltak, bár minden bizonnyal nagy magyar hősöknek tartják most magukat. És valószínűleg sokan vannak, akik hasonlóképpen gondolják. De más nemzeti ünnepét meggyalázni, megzavarni nem hazafiasság, hanem jólneveltség, jóérzés kérdése.

A kézdivásárhelyi gyászhuszárok semmivel sem jobbak vagy tiszteletreméltóbbak, mint a Noua Dreaptă magyar nemzeti ünnepek megzavarására szakosodott bakancsos különosztagai. Sőt, mi több, gyávák is. A szokásos nouadreaptás vagy hatvannégyvármegyés, ilyen-olyan-gárdás jórománok, jómagyarok legalább vállalják az arcukat, vállalják azt, hogy netalán a rendőrség letartóztatja őket, ha úgy alakulnak a dolgok, vállalják, hogy eljárás indulhat ellenük. A kézdivásárhelyi gyászlobogókat kitűzők viszont a névtelenség védőfátyla mögé bújtak, miközben a teljes közösségre, »a magyarokra« tolták át a felelősséget.

Bizonyára sokan nem értik vagy nem akarják érteni, mit is kifogásolok, miért szórok hamut a fejemre, vagy miért szeretném, hogy mi, azaz »a magyarok« hamut szórjunk a fejünkre – amikor olyan csúnyán elbántak velünk Trianonban. Fájó szívvel gondolunk arra, hogy míg a gyulafehérvári román nemzetgyűlés akaratát számba vették a békekötéskor, a kolozsvári magyarra magasról tettek… Miért kifogásolhatók a kézdivásárhelyi gyászlobogók, amikor a Noua Dreaptă jórománjai ezúttal is bozgorozva ünnepeltek? Hivatkozhatnék a keresztény »ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel« intésre, de nem hiszem, hogy bármilyen helyzetben okos dolog oda tartani a másik orcánkat is. Nem, nem erre gondoltam. Inkább csak arra, hogy más bunkósága nem jogosít fel bunkóságra.”