A mi zászlónk, az ő zászlójuk

„Elnézem ezt a hatalmas, tán tíz méternél is magasabb árbocot a csíkszeredai megyei rendőrkapitányság előtti szűk zöldterületen, amelyre jó méretesen, de legalább hibásan van kitűzve az ország zászlaja. Ugyanazon szűk parcellán, már a rendszerváltozás után jó magasra, polgár-távoltartóra épített kerítés mögött, ahol egy emlékmű fájlalja az 1989 decemberében a népharag áldozatául esett milicistákat. Ilyen is csak nálunk lehetséges: sehol máshol nincs emlékmű állítva az 1989 előtti karhatalom kiszolgálóinak. A »nem létező« Székelyföldön, Románia Hargita megyéjében ők az áldozatok, nem az általuk megvertek, megnyomorítottak, nemzetiségükben, személyükben megalázottak, akik emlékművét hiába keresnénk. (…)
Igaz, hogy szinte másnap egy bíróság törvénytelennek találta Sepsiszentgyörgynek a székely szimbólumokra épülő városzászlaját, egy másik pedig, bár eltörölte a marosvásárhelyi rendőrség által kirótt nevetséges, botrányos bírságot (30 ezer lejre büntették az EMNT-t Marosvásárhelyen, mert székhelyére kitűzte a székely zászlót), magát a jegyzőkönyvet nem semmisítette meg, amely arról szólt: engedély nélkül tűzött ki egy »reklámzászlót« a szervezet.
A székely zászlót reklámzászlónak minősíteni egy hatósági közeg által, ezért a »kihágásért« egy autó árára felduzzasztott bírságot kiróni nemcsak sértés, megalázó is. Nemzeti érzelmükben s ezért emberi mivoltukban alázza meg mindazokat, akik azt a zászlót nemzeti jelképüknek tekintik. Különösen fájó, hogy ezt a gesztust a „független” bíróság is alátámasztja: a román karhatalom nem hazudtolja meg önmagát.
De ez, úgy tűnik, csak nekünk fáj. A világnak van baja elég. S azoké mellett, akik zászlójuk jelentését gépfegyverrel, tankokkal és lefejezésekkel támasztják alá, a mi zászlónk nem látszhat el túl messze. Akármekkora árbocra is húznánk fel.”