Kései sirató

„Manapság a költők nem szoktak öngyilkosok lenni – ezen a nemrég hallott mondaton rágódom egy ideje. (...)

Nem tudom, mit gondoljak erről, az effajta kijelentéseknek talán nem is az a céljuk, hogy igazak vagy hamisak legyenek, csak érzem, hogy van valami lényegi kapcsolata mindazzal, amit Borbély Szilárdról tudunk. Azzal, hogy elment. Az alkotó emberek közül sokadikként ebben az évben, amely jóformán alig kezdődött el, s máris tele az a bizonyos pohár sárga kankalinnal.

És talán egészen kicsit szégyenkezem is, mert amikor elolvastam a Nincsteleneket, nem hittem neki. Sosem mondtam ki vagy írtam le, mivel a Halotti Pompa után számomra Borbély Szilárd azok közé tartozott, akiken – írjanak, mondjanak vagy tegyenek ezután bármit – nem foghat többé semmi. De azt gondoltam, hogy ennyi szenvedés nincs a világon, amennyit ebben a könyvben ő magára vett, és nem lehetséges, hogy a sár mögül ne ragyogjon ki az arany, legalább egy kicsit, mert ha így van, akkor ez elviselhetetlen.

És hát igen, végeredményben erről lenne szó: hogy ez elviselhetetlen. Borbély Szilárd nem is viselte el. Mert nem volt mai költő: önnön élete volt a fedezet művére, arra az Egyetlen Műre, amit írt, különböző műfajokban, mindig ugyanarról. Ezért hát nem tehette meg, hogy ha felismerte ezt az elviselhetetlenséget, ne vonja le belőle – nagyon nehéz szívvel lehet ezt csak leírni – a megfelelő következtetéseket. Nem tudom, hogy jól van-e ez így, egyre kevésbé tudok bármit, azt meg végképp nem, hogy hol van most, csak remélni merem, hogy van valahol, hogy nem sehol van, és hogy Urunk szívében nincs halál.

Hogy nincs halál.”